A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-21 / 34. szám

Élvezi zavarom. Mosolyog, az álarc alól, látom fehér fogsorának vékony csíkját. Egy arasszal feljebb, szemeinek apró pontja csillog. Forgás közben a fekete köpeny jobbszárnya rámsuhan: kaszát is varrt a hátára, nem volt rest, ilyen lehet a halál kezében is...

— Hagyj! — fordulnék el tőle. Nem enged. Homlokomat kiveri a veríték. Szabadulni szeretnék, a szomszédos párok kárörvendően mosolyognak rajtam.

— Ki vagy? — kérdem.

f- Halál.

•— Beittál és eszedbe jutott, hogy halál le:szel.

— Miattad teszem.

— Hogy hívnak?

— Nincs nevem.

Gyűrött ruhás tengerész áll meg mellettünk és táncra kéri a feketeköpenyest. A lány határozott mozdulattal eltolja magától. „Tudom, úgy is tudom, ki vagy... hiába bújkálsz, egyszer megfoglak“, dörmögi a tányérsapkás. Melettünk topog, míg el nem taszítják közelünkből a táncolók.

— Találgathatok?

— Háromszor kérdezhetsz.

— Becsületes leszel?

Szédülő fejjel gondolkodom. Kérdezek egyszer, másodszor, harmadszorra sem találom el a lány nevét. Faggatnám tovább, nem válaszol. Csak fejét rázza és mosolyog.

— Mit akarsz tőlem?

r— Elviszlek.

Nevetek. A lány is mosolyog. Furcsán, kissé Idegesítően. Vékony szájnyílásán elővillan a fogak fehére, aztán mintha koccanna valami: a fogai, kocognak a fogai. Eltartom magamtól. Szédülve forog velem a bálterem. A tánc sűrű közepén forgunk, a fekete köpenyes érezhetően az ajtó felé igyekszik.

f— Mit akarsz? — kérdem ismét.

— Gyere velem, megcsókollak.

önkéntelenül is megrettenek. Vadul rámtapad. Ez a közelség hirtelen izgalomba hoz. A zene fáradhatatlan, izzadtság gyöngyözik a falak díszein. A madártest minden porcikáját érzem. Lépni is nehéz görcsös szorításától.

— Gyere! — s a tánckaréj széléhez érve magával ránt. Áttörünk az előcsarnok zsivaján, röhögő megjegyzések kúsznak utánunk. A feketeköppenyes megelégedetten nevet. Nem ügyel semmire. Az utcán markomba vájja körmeit, és futva húz maga után. A sötét felbátorít, izgatottan álarca után kapok: „Vedd lel“

— Nem! ■— tiltakozik vadul.

Nagy, sárga ház feljárójához vezet. A tarkóján motoz reszkető mozdulatokkal, szabaddá jeszi száját. Köpenyébe tépek.

f— Látni akarlak.

— Csókolj meg.

Csak a száját engedi láttatni. Hiába követelőzöm, hasztalan az erőszakoskodás is. Tehetetlenségem vaddá tesz. Megfeszülő madárfest könnyűségét ölelem, a halál ruhájába öltözött kismadár, esetlen madárvégtagokat rejt a terülő köpeny...

A lány telhetetlen, de nem enged magához nyúlni: ő mutatja és mondja, hogy öleljem. Itt csak neki lehe+ akarata. Szemtelenkedést nem tűr, mégis követelőző. Elfáradok.

— Kisfiú — mondja és érzem, hogy elégedetten mosolyog.

— Gonosz vagy!

Elenged és háttal a falnak dől. így állunk mindketten, háttal a falnak támaszkodva.

— Feketeruhás, gonosz, kegyetlen.

— Kisfiú ■—melegít a szava, de már meszsziről jön.

— Régi szokás szerint, ha azt akarták, hogy tartós legyen a ház, élőt falaztak a kövek közé.

— Velem is megtudnád tenni?

— Híg betonhabarcsot kevernék, beállítanálak a fundamentum árkába és lassan önteném ... Vers is szól erről...

— Hallgass — lép tőlem távolabb.

„Most szépen megfogunk, bedobunk a tűzbe,

Neked gyenge hamvad keverjük a mészbe ...“

— Ki írta ezt?

— Sokán, nem írták, mondták, egyik ember a másiknak, öregek a fiataloknak és azok tovább ...“ hamvad keverjük a mészbe“ — ismétlem az előbbi szavakat.

— Kisfiú ...

— Lassan önteném a habarcsot, előbb csak térdig, beszélnék hozzád, még reménykedhetnél ...

— És ha kérnélek?

— Tovább önteném, hogy megkövesse a feketeséged, a kaszát a hátadon. Gonoszságodat keverném a mészbe.

— Aztán mit csinálnál?

— Ha elkészült a ház, vendégeket hívnák és ünnepelnénk.

— Rossz emberek jönnének, hízelgők.

— Szétbontanám a házat, csak romhalmaz maradna, messzire mennék, hogy ne is lássam.

— Kiszabadítanál?

— A holt embert nem lehet életre kelteni.

— Nem sajnálnál?

A gonoszok csak ezt érdemlik, a halált.

— Buta vagy, kisfiú.

Felettünk kettőt ver az óra. A lány nem tartóztat. Még egyszer megcsókol, és tol maga előtt lefelé a lépcsőkön. A bálterembe csak egyedül érek, a feketeköpenyes eltűnt, aláhagyott a mulatozás vadsága is. Összevissza nóta dülöngél az asztalok felett. Kitámolygok az ivóba. Mokánytermetű parasztlegény a csendőrökkel kötekedik. Rendetlenül összedobált ládacsomó felett piszkos tükördarab világlik, elrémülök magamtól; ijesztően sápadt vagyok és véres a szám széle.

Körbenéztem a báltermet. Reménykedem, hátha visszajön a feketeköpenyes lány. Hiába. Már apró darabokra foszlott a táncoló nagycsalád. Nehezen enged bennem a váratlan ölelkezés izgalma. Várom a lányt, lassan. Gyámoltalan voltam, túlságosan udvarias. Érzem, ha ismétlődne az előbbi jelenet, kegyetlen lennék hozzá.

Egy ideig az ajtónál ácsorgók. Figyelem az elmenőket, a szájukat. Kinek van olyan vastag, piros szája? Mintha örülnék is, de ez mindig csak egy szemvillanás. A tehetetlenség már fáj.

A bálozók kitartó maradéka az ivóba szorul. Ez már barbár ivászat. Hangoskodás, hetvenkedés, számonkérés és leszámolás. Ide keveredik két mulatság alja és ingerülten zsivajog. Isten ments valakit csendre inteni; aki csitítani kezd. azt megverik. A sérelmek és a megaláztatás beidegződött, az italos állapot mániákusan érzékeny. Szépen kezdődő mulatságok, mosolygó jóesték nyomorult véres hajnalokba fúlnak. A józanság alázkodó, a részegség indulatos, kérkedő, akadékoskodó, tehetetlen bosszúvágytól fűtött. Az Ital és a mulatozás most pogány templom.

Hordóból húzzák a bort. Pocsolják, mintha fillérbe sem kerülne. Már itt muzsikál a cigány is: „Szeressük egymást gyerekek ...“ A tengerészruhás idétlen hangjával a muzsikába kapdos. Egyetlen nóta, amit tud, azt is csak hajnal felé énekli: „Szeressük egymást...“

Csuklik és énekel.

— Csend! — kiáltja a zsaru, a hajlotthátú farkas. — Másat; Szomorú vasárnap ... Hosszú karjával hadonász, egyszer siettetné, másszor fogná, lassítaná a zenét, még sincs összhang. Fakó hangja a zsivajgás szélére szorul.

A tengerész már csak magának énekel, elérzékenyül, mert más nótát parancsoltak; „Szeressük... szeressük...“ MatrózsapaSját vörös borral öntötte le valaki, most száját törli vele, majd hanyagul a zsebébe gyűri.

Nóták kapnak a hangulat színére, s a következő pillanatban átcsap rajtuk az ordítozás.

„Feketeszárú cseresznye“ __próbálnám vigasztaló szavakba szorítani keserűségem. Senki se figyel rám. Nyelvemre tapad a szó; fekete, fekete. Hangosan mondom, akkor sem hallják. Részegen verődnek köröttem az arcok. „Fekete, minden fekete, a lányok is, az éjszaka is fekete... Béréi Erzsi is, motyogtam magamban.

Egy ajtóval arrébb már verekednek. Mokány parasztfiú a rendőrökkel huzakodik. Ismerem a szokását, mindig ő üt először, ellenfeleinek az orrát veri be. Máshová talán nem is tudna ütni. ... Vérszomjas, primitív mozdulatok.

„Szeressük egymást, gyerekek“ ... Az ivóban már csak egy ember tud rendesen beszélni. Alacsony, fekete bajszos szabómester faggatja az idegen párttitkárt;

— Hol vannak az elvtársak? ... Hol maradtak?

Amaz tört magyarsággal bizonygat valamit. A kérdések első része idegesítően ismétlődik: hol vannak? Hol...?

Minden ismétlődik. Fagyott bértócsa a bál (hajnala. Láthatatlan hajszálereken szivárog el erő és képesség. Hajnali rórátéra harangoznak, falkákba verődve nótáznak hazafelé az utolsó bálozók ...

Ismétlődnek a napok. A következő hét végére már elkészült a meghívó; a demokraták három utcával feljebb, a kommunisták a katolikus templom jószomszédságában rendeznek mulatságot.

Ismétlődnek a szombat esték; az alázkodás, ordítozó nótázás és a hajnali dulakodások. Hajnali harangszó terül a hazafelé botladozók fejére.

A temploinok vasárnap délelőttje is Ismétlődik, Van, aki le sem fekszik, tisztát vesz és a templomok valamelyikében énekel tovább. Ismétlődnek és egybefolynak a dolgok. A templom és a bálterem Íratlanul erényes helyek. Imádkozunk és nótázunk. A nótázást tiltják, csakazért is mondjuk. Az istennel még nem mer senki újat húzni, az nagyobb hatalom a csendőrnél is, a demokratáknál is nagyobb.

Templom és bálterem. Itt zajlanak a hét eseményei. S a kettőt láthatatlanul összeköti a félelem; a bizonytalanság házról-házra jár. Kósza hírek hosszú Iába kél, óriásként lépkedő házsorok között és falvak felett.

# * *

Félkörbe fordul alattunk a Kopaszhegy erdős oldala. A fák lombját úgy hasítja ketté, szélesedő, szűkölő erdei út. Egyik vége az országúihoz hajlik, a másik a hegyaljai kőbányák kopárságába vész. Ezerkilencszázharminchat őszén itt öltek meg egy legényt. Háztűznézőbe indult, azóta senki sem látta. Megölték Fénykép sem maradt utána, csak a keresztlevele. A lány máig is várja; újjai között hosszú kulcsot morzsolgat és a keresztlevél lapjairól számolgatja az éveket. Tavasztól őszig az út végén állva eszelősen vár.

— Forduljunk másfelé — kiáltom bágyadtan a pilóta fülébe. Jobbra szállunk, a határ felé ...

Elkopott felettem ezerkilencszáznegyvenhét szeptembere. A tétlenséggel csak a napok gondja nő. Erőtlen felismerés kél bennem, a báli hajnalok után émelyítően keserű a. szám íze. Hazug világ; hamis és Igazságtalan, bosszúálló. Miben lehet itt hinni? Kinek? A rettegés és a félelem fonákjára fordítja az élet rendjét.

Kitelepítenek, csomagot kötnek a hátunkra, amibe be kell férjen az egész élet szorgalma, még az udvart Is felseprlk utánunk. Mehetünk, nincs ránk szükség, tolnak és visznek is majd erőszakkal. Kitől kérdeznek itt valamit? Ide csak a rendeletek érnek, meg a rádió hírei Párizsból, Londonból, Pestről, ahonnan segítséget remél a tö_pörödött képzelet.

A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát. Az ember bosszúja kegyetlenebb a természet bosszújánál. Csapkodva, rendszertelenül verődnek értelmünkig a hírek. Előbb a londoni rádió sugározza. „A csehszlovák kormány memorandumot juttatott el a potsdami konferencia résztvevőihez, melyben a németek és magyarok kitelepítését követeli. A javaslatát egyedül a Szovjetunió támogatta“.

Mi lesz tovább? Rádiók, idegen nyelvű újság és a falra ragasztott plakátok adják hírül a félmillió ember sorsáról döntő bírák ítéletét.

Mi lesz holnap?

A potsdami határozat néhány foszlánya csak később, ősszel ér el hozzánk. Valaki durva papír lapjára gépelte a szöveget. A papír egyik oldalára ez volt írva: „tedd tovább“. A másikon ez: „A három kormány minden szemszögből megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy a Lengve! országban, Csehszlovákiában és Magyarországon tartózkodó német lakosságnak vagy ré-ÁoácrS /ü&z/cr.’

n