A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-07 / 32. szám
- .*x> Mikus Sándor: Gólyák és emberek egyaránt visszataláltak a ré gi fészek helyére Déli pihenő Mészároséknál Fészekrakás Keszegfalun Az összebéktllt természeti elemek derűs harmóniája lengedez az országúnál párhuzamosan tartó töltésgát füzesei és égeresei között. Rejtekükben, a felhőtlen júliusi égboltot tükröztetve nesztelenül s méltósággal hömpölygeti vizét a Vág-Duna. Szinte hihetetlen, hogy ezen a vidéken egy évvel ezelőtt végítéletet tartott a tengerré dagadt Duna-vlz. Tamáskodó lehet ma minden utas, akit dolga a csallóközi rónán viszi át,.mert körös-körül az egész szemhatáron viruló termés érik a földeken. Legfeljebb a vizsgáló szem vesz észre olyasmit, amire a száguldó vonat ablakából nem mindig figyel fel az ember: a szórványosan égnek meredő halott, fekete fákat, az útmenti diőfasorok fonnyadoző lombkoronáít, a megtépázott bokoraljak csonka ágaira s csatornákra száradt vízi moszatcsomókat, a temetőkertek dús zöldjében megroskadt sírköveket, a lapályos rétek hamvasszürke tszapfátyolát, a kerítések megtántorodott cementbálványait és a kiáradt víztől meghúzott természetes szintjelző vonalakat a házak málladozó vakolati falain. Egyhelyütt nyárfacsemetékből telepített faiskola nagy kiterjedésű bozótja lesulykolva, egyirányba dőlten még ma is szemléltetően demonstrálja a rohanó víz szörnyű erejét. Kertekben, körülkerített üres telkeken, ahol már a muhar, az árvacsalán, a tarackfű és a gaz az úr, furcsa agyagdombokat látni: összeomlott vályogviskók maradványait, az infernális pusztulás emlékeztető jeleit. Azt a kétezer lakost jócskán meghaladó községet, amelyik a vidék központjában látszik elterülni, Keszegfalunak hívják. Nem szabatos a kifejezés, mert inkább a Dudvág egyik merész kanyarulatához simul a Komáromból Gútára vezető másodrendű müüt mentén. Az elődöket az évszázados tapasztalatok sem vezethették valami komolyabb meggondolásokra, hogy így, szinte a Vág-Duna gátjára támaszkodva építkeztek. Bár igaz, most sem a Vág öntötte ki őket, hanem az Üreg-Duna, akárcsak 1899-ben — s akkor is, most is: a csicsói gátszakadás következtében. — Akkor talán nem jött fel ennyire a víz, de itt volt valahol a kertek alatt. Az akkori emberek jobban meg tudnák mondani. öreg magyar könyököl ki az utcára a nemrégiben felállított kerítésen. Árnyékot adó, nagy, poros kalapja alól halvány mosoly dereng elé: ugyan mit akarhat megint ez a városi ember? Nem is győzi sokáig cérnával. — Engem is le akar-e kapni az úr? — vet egy szigorú vércsepillantást az oldalamon himbálődzö fényképezőgépre. — Magát nem, mert már megvénült, de a házát annál inkább lefényképezném, mert az még Ifjú — próbálom megtréfálni a szíjasképű, fortélyos öregszülét. — Azt is lehet — billenti kissé a szem irányába kordovánszínű ábrázata felett fejfedőjének kónya karimáját, most már talán némileg megnyugodva afelől, hogy tulajdona s ő maga is, csupán külsőképp érdekel engem. — Mert ehún áll e ... Ojabb otthona olyan, mint a mostanában épült többi keszegfalusi családi ház: az üde piros téglák fúgái közt még frissen virít a habarcs. A bokrétát se régen szedhették le a tetőről. Alkalmasint csak abban különbözik tőlük, hogy ablakaival nem az utcai frontra néz, hanem féloldalasán, az udvar felé. — Komárombú? — puhatolódzik. — Nem. Messzebbről. — Hm. De nem Kártérítési ügyben? — Nem. — Sorvasztom valamelyest kedélyét. — Csak azlr kérdem, mert az én házam még nem komplett. — Hogy érti azt? — Há... béjül már valahogyan be lenne pucúva, de kíjül nemigen bírjuk! — S bútor Is van benne? — A van. Saját! — Sikerült megmenteni? Hová vitték? — Csak ide, a tőtísre. — És ki vigyázott rá? — Magunk-e. Odahúzódtunk mink is. Sátor-A gémeskút előtt már nem zsupfedoles vályogház áll ban laktunk hetekig, hajja-e, mint a sátoros cigányok. Tudnivaló, hogy itt tört meg a víz rohama, az említett töltésen. Túlsó oldalán a Dudvág vize alacsonyabb szintű volt, mint az áradásé, ezért bátorkodtak odatelepedni. Olyan biztonságos volt a gát, hogy amikor szivattyúkkal már lehetetlenné vált a víz átemelése a Dudvág medrébe, a katonaság műszaki alakulatai is csak harmincöt tonnányi robbanóanyaggal tudtak valami kilencvenméteres. kaput szakítani rajta a víz leeresztése céljából. — No de most már majd csak helyrevergődnek — biztattam a csilizközl jóöreget. — A bejegyzéssel már hamar készen lehetnek ... — Olyan a még, mint a kutya vacsorája, uram — vélte néminemű szkepticizmussal. A szólás jelentését nem ismerve csak kapadozva fejtettem meg értelmét: olyan bizonytalan. A kimondott gondolat tartalmával ellentétben azonban különös derű csillogott a vénember szemében. Ismervén az ilyesfajta kételkedés mélyebb természetét, nem vetettem nagyobb ügyet a selyma megjegyzésre. Anélkül is tudom, hogy előbb-utőbb bevakolják majd a falakat, s szintúgy rendbe tesznek minden lakást a faluban, mert ősidők óta még mindig győzött ennek a népnek az életrevalósága, a szólás eredeti értelmezésében — tűzön-vízen keresztül. Hiszen, hány özönvíz után kellett már ezen a tájon a népnek újrakezdenie az életet? Lám, ez az öreg ember is: vasárnap, rekkenő hőségben, mészporos ruhában lélek szerint azon fáradozik, hogy megtépázva és diadalmasan keveredjen ki a természettel folytatott, ősidők óta tartó viaskodásból — a szobákat slmítózza belülről. 1 Ezt a falut is, hasonlóan a sokat emlegetett Gütához, Megyercshez vagy Pathoz, irgalmatlanul letarolta a víz. A nagyobb község mintegy 620 háza közül, amelyben a külső települések. Nagysziget, Klngyes, Királynérét, Feketehát, Nagyhomok, Bálványos, Szöllős és Lohót házainak száma is bennfoglaltatik, több mint 250 lakóház összedőlt, 217 pedig súlyosabban, vagy mérsékeltebben megrongálódott. Olyan tragédia ez egy falu életében, amilyenhez foghatót a háborúk viharai is csak elvétve eredményeznek. — Elképzeli-e, hogy mi lehetett itt, amikor az első ridegebb szóra a meglett férfiak is sírva fakadtak? — kérdezte tőlem Skulesz László, a község szálas termetű elöljárója, a nemzeti bizottság elnöke. — Pedig abban a rettentő felfordulásban nem egyszer kellett erélyt tanúsítanunk, mert hát nekünk kellett irányítani a népet. Higgye el, Idegileg mindnyájan kikészültünk! Tőle és Bohus Jánostól, a titkártól tudtam meg közelebbről, hogy milyen volt a keszegfalusi dráma. Az alattomos elem már június tizennegyedike táján a sziget és a falu szélső házal között ólálkodott, de tizenhetedikén már ki kellett hirdetni a veszélyállapotot, s tizenkilencedikén elrendelték az evakuáclót. Néhány napra rá, huszonharmadikán elérte a falut a csicsói 6
