A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-26 / 26. szám
szlovákiai magyar irodalomtörténész negyedik könyve a „Hidak sorsa“, tanulmányok és kritikák szelektált gyűjteménye. A 274 oldalas, testes kötet első része a múltba kalauzol, a Fanchali kódex, Balassa Bálint költészetének világába, a Rákóczi leikelés szlovák —magyar kapcsolatainak korába, a Petőfi nemzetisége körüli viták pergőtüzébe és a magyarszlovák irodalmi és kulturális kapcsolatok kérdéseinek labirintusába. A második részben a szerző a szlovákiai magyar irodalom két világháború közötti időszakának íróit, eseményeit, törekvéseit ismerteti az irodalomtörténész és kritikus avatott tollával. A Rákóczi felkelés szlovák—magyar kapcsolatait elemezve, alapos felkészültséggel mutat rá a sok zavart és félreértést okozó régi „történelmi“ megállapításokra, a kuruckor magyar és szlovák történetíróinak tévedéseire. E téves szemléletű történeti munkák néhány forrásáról (Thaly, Matunák, Ernyei) bebizonyítja, hogy hamisítványok. Ismerteti levéltári km tatásainak eredményeit, melyek egyik jelentős dokumentuma az 1709. évi szlovák nyelvű kuruc pátens felfedezése. A kuruckor jellemzése során megállapítja, hogy „a szlovákság tömeges csatlakozása a Rákóczi felkeléshez szociális okokkal magyarázható“. Részletesen ismerteti a magyar nyelvű kuruc és császári pátensek stílusában megnyilvánuló különbségeket, megállapítva, hogy a kurucok táborában a magyaron és latinon kívül hivatalos nyelvnek számított a szlovák és a német is. Leszögezi, hogy a kuruckori szlovák—magyar kapcsolatok a két nép pozitív egymásra hatásának egyik legszebb fejezetét alkotják. Petőfi, a múlt század legkima^ gaslóbb magyar lírikusa — „a gyémántkapocs, mellyel a magyar irodalom a világirodalomhoz kapcsolódik“ — évtizedeken ár sajtóviták pergőtüzében állott. A sajtóháború magvát Csanda higgadt ob-, jektivltással szögezi le: „A marxizmusnak abból a tanításából indulunk ki, hogy ilyenkor el kell tekinteni a szubjektív érzelmi té. Csanda Sándor nyezöktől, és a társadalmi haladás, az osztályviszonyok általánosan, az egész emberiségre érvényes törvényszerűségei alapján kell a kérdést megvizsgálnunk.“ J. Dolanskyt idézve megemlíti, hány világirodalmi nagyság származott kevert vérből, pl.- Puskin, Lermontov, Nyekraszov, Mickiewicz, a kiváló cseh hazafiak közül jungmann. Rieger, Tyrs, Frida-Vrchlicky, Wolker, s a szlovák Hviezdoslavnak pedig magyar (Országhj volt a családi neve, akik ezért nem illethetők a renegátság vádjával. Csanda tanulmányában végigvezet a költő életútján, lírájának gazdag skáláján, mely nem tükröz szlovák vonatkozásokat és megdönti az elfajzás, nemzetárulás, renegátság vádját, melynek az a biológiai tény képezte pszichológiai magvát, hogy a költő anyja — Hrúz Mária — Túróc megyei szlovák családból származott. A költő életrajzi adatainak szlovák vonatkozásait vizsgálva megállapítja, hogy „Petőfit szülei és környezete már másfél éves korától magyarnak nevelték s életművében nyoma sincs a renegát szemléletnek, nincs egyetlen soviniszta szándékkal írt műve sem, noha forradalmi verseiben elítéli a németet és a Habsburgot, de nem nacionalista elfogultságból, hanem mert a forradalmat, az 9 »világszabadságát* veszélyeztették". A széles látókörű kritikus objektív hangján méltatja Sziklay László több évtizedes kanári és kutatómunkájának eredményét a csaknem 900 oldalas kötetet, mely a szlovák irodalom történetét ismerteti magyarul. „Időszerű és hasznos lenne — írja Csanda — egy hasonló szlovák vagy cseh nyelvű kiadványban a magyar irodalmat is bemutatni a csehszlovák olvasónak.“ A magyar-szlovák irodalmi és kulturális éle' kérdéseit taglalva visszapillantást nyújt a múlt században kialakuló kapcsolatok elemeire a cseh Josef Dobránsky, FrantiSek Palacky, a szlovák Ján Kollár, Andrej Sládkovic, Ján Chalupka szerepére. Magyar részről méltatja Toldy Ferenc cseh kultúráról megjelent tanulmányait, Mocsáry Lajos erőszakos magyarosítás elleni kiállását, Bartók Béla szerepét, aki egyéb népdalokon kívül 3223 szlovák népdalt gyűjtött össze és mentett meg az enyészettől, Jankovics Miklós, Füredi László közeledést egyengető munkásságát, akik a magyar—cseh—szlovák kapcsolatok eszméjének úttörő szerepét vállalták. Míg a két világégés közötti években nagy eseménynek számított egy-egy műfordítás megjelenése, az 1948-as győzelmes február után a kulturális egyezmény megkötésével alapvetően változott meg a helyzet. „A műfordítások területén igen fontos feladatot teljesít a csehszlovákiai magyar szellemiség“ — fejezi be objektív fejtegetéseit, az irodalmi és kulturális kapcsolatok kutatását tárgyaló tanulmányát. Ismerteti Forbáth Imre munkásságát színes portrét festve az érdekes költői egyéniségről. A neves prágai cseh és szlovák lírikusok szívesen fogadják körükbe a magyar forradalmi költőt, a pozsonyi irodalmi centrumokban éppúgy otthon van, mint volt a bécsi Ma-isták sorában. Objektiven értékeli Forbáth líráját, mely az izmusok fénykoréban a bécsi Ma-isták táborából indult el. Több kellemes meglepetéssel szolgál Csanda Sándor könyve. Az egyik Berkó Sándorról, a fiatalon elhúnyt költőről szóló terjedelmes megemlékezés. Arról a Berkó Sándorról, aki — akárcsak a fiatalon elhúnyt Ölvedi László költő, vagy Jarnó József realista prózaíró — egyik nagy ígérete volt a szlovákiai magyar irodalomnak. A másik a Vozári Dezsőről szóló részletes tanulmány. Vozári Dezső költészetét Forbáth Imre, Győri Dezső és Mécs László költészetével együtt egy sorba kell állítani — a világnézeti különbözőségektől eltekintve — akkor is, ha a múltban akadtak, akik agyonhallgatták ezt az igaz írót. Csanda Sándor érdeme, hogy e két költőről szóló részletes tanulmányával kiegyenlítette azt a régen esedékes számlát, mellyel ezideig adós volt a szlovákiai magyar irodalomtörténet. Vozári Dezső költői méltatásának „Egy csaknem elfelejtett költőnk“ címet adta az író. Immár harminc esztendeje annak, hogy mit sem hallottunk Vozári Dezsőről, a poétáról. Elégtételadás ez most a költőnek, akinek írásai a harmincas években a szlovákiai lapok és fo-I Hidak sorsa lyőiratok gyöngyszemei voltak. „Formaművé-, szete — írja Csanda — szinte egyedülálló biztonságú, a vers rendkívül könnyödén, szinte magától fakad tollából... Költészete a második világháború előtt a gúnyos és szatirikus versekben érte el csúcsát... Vozári nem volt kisebbségi magyar költő, de egyetemes művészt szempontból több volt ennél.“ A második világháború idején Lengyelországba, majd a Szovjetunióba került, s a csehszlovák hadsereg önkénteseként részt vett a Nagy Honvédő Háborúban, majd a moszkvai rádió magyar szerkesztője lett. Költészete szocialista internacionalizmussá, antifasiszta kommunista eszmeiséggé érett. A jelenleg Pesten élő Vozári Dezső jrásai az Élet és irodalomban jelennek meg. Csanda a csehszlovákiai magyar irodalom történetéről szóló jegyzetekben az irodalomtörténész biztonságával, a főiskolai tanár felkészültségével, a kritikus alaposságával ír a két világháború közötti magyar irodalmi törekvésekről, a Sarló hatásáról, a líra fejlődéséről, az epika jeleseiről, az irodalmi kritikáról. Az anyag gazdagságánál és sokrétűségénél fogva egy kötet keretein belül csak arra nyújt lehetőséget, hogy vázlatos ismertetést nyújtson a témáról. Csanda is tudatában van annak, hogy könyvében csak néhány ecsetvonással festett képet adhat, amikor megállapítja: „A csehszlovákiai magyar irodalom története még nincs marxista szempontból feldolgozva; számos író és mű értékelése még további kutatásra és feldolgozásra vár.“ Az első világháború befejezése után rövidesen megkezdődött az itt maradt értékek számbavevése, felmérése. Fiatal írók jelentkeztek, új újságok, folyóiratok indultak meg, tömörülési kísérletek, sikerek, kudarcok jellemezték a fejlődésnek indult, forrongó irodalmi életet. A korszak elején alakult meg a pozsonyi Toldi Kör, a komáromi Jókai Egyesület, a lévai Casinó, néhány vidéki lap is indult, majd a jelentősebb kassai Kazinczy Társaság, a losonci Madách Kör jött létre, mely már progreszszív irodalmi törekvések képviselőjeként jelentkezett. A Sarló, a Prohászka kör, a pozsonyi Tavasz, a dilettáns Új Auróra, a Toldy Kör évkönyvei, Magyar Naptárak, a haladó Vetés, a bátor Ot, a színvonalas Tűz, a nívós Új Élet, a Ml Lapunk, a progresszív Új Szó, Magyar írás. Magyar Család, Figyelő, Irodalmi Füzetek, Képes Hét, Tátra, Magyar Album és néhány tiszavirág életű szemle is befolyást gyakorolt a kulturális életre. Az írótársadalmat tömörítő kísérletek a Szentiváni Kúria, a nyitrai haladó Híd Irodalmi Társulat, a kassai Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség, az ezeken belül jelentkező írók hosszú sora mind olyan eseménye volt az élniakaró szlovákiai magyar irodalmi életnek, melyek története megírásra vár, s melyeknek alapos, szakszerű ismertetése tucatnyi kötet anyagául szolgálhat. Csanda Sándor aki eddig megjelent négy kötetével a magyar irodalomtudomány biztos tollú irodalomtörténészének bizonyult, még nagy szolgálatot tehet a szlovákiai magyar irodalom történetének fel-, dolgozásában. A kötet befejező részében Juraj Zvara fiatal szlovák történésznek „A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Csehszlovákiában“ és „A magyar nemzetiségi csoport politikai helyzetének fejlődése“ című értekezéseit ismerteti és veszi bonckés alá. Értékeli e tanulmányok érdemeit és azt, hogy eddig ismeretlen adatokat, tényeket közölnek. A továbbiakban rámutat a tanulmányok bizonyos hiányosságaira is. „Az ilyen és hasonló jellegű problémákra a történetírók további'kutatásaitól s nem utolsó sorban Juraj Zvarától (a pozsonyi Komensky Egyetem marxizmus—leninizmus tanszékének docense) várunk tudományos, tárgyilagos választ“ — fejezi be Csanda az úgynevezett kényes kérdésekről szóló fejtegetések analízisét. Csanda Sándor könyve a „Hidak sorsa“ irodalomtudományunk igényes teljesítménye, a lüktető szlovákiai magyar irodalmi élet markáns pozitívuma. DALLOS ISTVÁN <4
