A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-23 / 4. szám
Sinvomir Mrozek Egy honpolgár útja z ország egy távoli, de azért jelentős zugában éppúgy váltakoztak az évszakok, esett az eső, fújt a szél, és sütött a nap, mint másutt; ebből a szempontból egy csöppet sem különbözött ez a földdarabka a fővárostól, épp ezért különös és félelmetes, hogy miért született meg ez az ötlet. Ugyanis e körülmények figyelembevételével meteorológiai állomást létesítettek itt; akkora volt csak, mint egy négyszögletű kertecske, körülötte fehér kerítés, közepén műszeres szekrény, magas, vékony lábakon. Mellette lakott az állomás vezetője, akinek a hidrográfok és aerométerek gondozásán kívül az volt a feladata, hogy jelentéseket küldjön a felettes hatóságoknak az időjárás pontos leírásával — hogy a hatóság ne jöjjön zavarba, ha az időjárás felöl kérdik: csupán egy pillantást vet az íróasztalra, s márts tudja mit kell mondania. A vezető lelkiismeretes ember volt. Szép, nagy olvasható betűkkel írta a jelentést, s mindig arról, ami volt: ha esett az eső, nem nyugodott, míg le nem írta az esőt minden szempontból: hogy mikor esett, mennyi és meddig ... Ha a nap sütött, ugyancsak. Nem tett különbséget. Tudta, hogy az állam nehéz munkával szerzi meq neki a betevő falatját, így hát végezte a dolgát odaadóan. Munkája volt mindig, mert hisz mindig volt valamilyen idő a megfigyelésre bízott területen. A nyár derekán gyakoribbak lettek a záporok, zivataros napok. Leírta őket részletesen, az igazsághoz híven, s elküldte jelentéseit a központba. A viharos Időjárás csak tartott tovább. Egyik nap átutazóban beköszöntött hozzá egy öreg meteorológus. Megnézegette házigazdája munkáját, s el menőben megjegyezte: — Tudja-e, kartársam, hogy jelentései szomorúbbak a kelleténél? — Hogyhogy? — csodálkozott a vezető. — Hiszen kartársam ts látja, hogy szakad az esői — No igen, hogyne, de hisz ezt mindenki tudja. Csakhogy, ugye érti, kellő öntudattal kell ezekhez a dolgokhoz közelíteni. Tudományosan. Nem, nem, nekem semmi közöm hozzá, én csak úgy, jóindulatúan, barátílag mondtam. Az öreg meteorológus felhúzta kalocsaiját, s fejcsóválva elutazott. A fiatal ott maradt, s tovább írta jelentéseit. Aggodalmasan pillantott az égre, de csak írt tovább. Egyszer váratlanul behívatták felettes hatóságához. Nem a legfelsőbbhöz, az igaz, de mégiscsak a hatósághoz. Fogta az esernyőjét és elutazott. A hatóság egy szép házban fogadta. Az eső kopogott a tetőn. — Azért hivattuk be — mondta a hatóság —, mert csodálkozunk jelentéseinek egyoldalúságán. Egy idő óta pesszimista hangulatot tükröznek, főn az aratás, s másról se ír, csak az esőről. Tisztában van a munkájával járó felelősséggel? — De hiszen esik ... — mentegetődzött a behívott. — Ne akarjon kibúvót keresni — ráncolta homlokát a hatóság, s öklével az asztalra ütött, melyen egy köteg papír hevert. — Itt van az utóbbi időben beküldött valamennyi jelentése, ezek tények, kérem! Szorgalmas dolgozó, csak nincs politikai öntudata. Nem tűrhetjük az ilyen defetizmust! A meteorológus — kilépve a hatóságtól — becsukta az ernyőjét, s úgy ment haza, mintha ml sem történt volna. De hiába volt a jóakarat, rettentően megázott, náthás lett, s ágynak esett. Am nem engedte magához férkőzni a gondolatot, hogy az eső az oka. S nagyon megörült, mikor másnap kitisztult egy kicsit az idő. Nyo'mban megírta a jelentést: „Az eső teljesen elállt, bár igazában nem is esett soha különösképpen. Csak épp hogy néhány csepp, itt-ott... Most viszont milyen ragyogó napsütés van!" Csakugyan. A nap ragyogóan sütött, forróság volt, gőzölgőit a föld. Az állomás vezetője dúdolva sürgölődött a dolga körül. Délután lassan felhők vonultak az égre, így Mát behúzódott a tető alá. Tán még kint is maradt volna a szabad ég alatt, de félt az influenzától. Közeledett a jelentéstétel órája. Forgolódott a székén, úgy irta: „A nap, ahogy az már a napnál szokás — már Koperníkus bebizonyította, hogy csak látszatra nyugszik le, mert valójában mindig süt, s csupán ...“ Mikor idáig jutott, hirtelen nehéz lett a lelke. S mikor lecsapott az első villám, lerázta magáról az opportunizmust, s leírta egyszerűen: „17 óra — vihar, villám és mennydörgés." Másnap megint dörgött az ég. Beírta a jelentésbe. Harmadnap nem dörgött, de jég esett. Beírta. Különös nyugalmat, szinte telégedettséget érzett. Csupán akkor szontyolodott el, mikor a postás idézést hozott. Ezúttal a központi hatóság hivatta. SZALATNAI REZSŐ: Komjáthy Jenő avagy Fény és zene a szenicei porban Jókútról ma motoros vonat robog Szenicére, amely az utóbbi években jelentős Ipari településsé változott, de az s ma Is messze esik a nagyközség központjától. Én még fiakeren gördültem a piacára, melyet akkoriban hagyományszerűen a templom körül keresett a szem. Hosszú, széles, poros, gágogó libákkal teli főutca közepén áll a templom. 1631-ben építették, körülötte hólyagszerűen duzzad az útvonal, ez a szenicei urbanitás. A házak felett a Kárpátok zöldeskék színskálája percek alatt kékesszürkévé vedlik, a puhán gomolygó fehér-kék ég is elszürkül, megered az eső, langyos nyári zápor hosszú, tejfehér ujjakkal szakad ránk. Kávéház, vendéglő sehol: egy boltajtőba állok be, várom, hogy elmúlik a kárpáti vendég látogatása. Hirtelen elcsöndesedett a falu, elbújtak a libák, eltűntek az emberek, egy kordéba fogott stájer lóról csorog áz esővíz, a 16 lehajtja fejét s ázik, ázik megadóan. A baktató fiaker még fényben úszott az aranyló porban, fényszín plenair-tünemény volt Szenice, most komor örökkévalóság és végtelenség fogja el az ember szívét. A por sárrá válik, a falakén mindenütt piszkos-szürke esőié csorog végig, fű és kamilla szaga érzik s a valóság és álomközti sorsérzés igézete huzatként vonul át a lelken. Itt élt egy költő, aki túlszárnyalta a falu földre-lapitó, libalábak nyomaival teleszőtt szintjét, helybül repült fel s túlrepülte a Kárpátokat is, fölemelkedett a nap és a csillagok magasságába. Komjáthy Jenő volt ez a költő. 1887. augusztus 20-án, két évi állástalanság után nevezték ki Szenleére polgári iskolai tanítónak, vagy szebben hangzó címmel tanárnak, feleségével Márkus Gizellával együtt. 1887.' augusztus végétől Itt élt haláláig, csak éppen meghalni ment el Budapestre, a kórházba. Költeményeinek zömét itt Irta, Itt rendezte kötetbe, 1895 januárjának végén még láthatta egyetlen verseskötete korrektúráit, pár óra múlva meghalt. A halott nemcsak a szenicei polgári oktatója volt, hanem egy nagy költő. Palágyi Lajos, aki kortársa és barátja volt, azt írta róla: „Századok múlhatnak el, míg ily sajátos, rendkívüli egyéniség előáll. Nem földi láng volt, hanem égi.“ A fiatal Juhász Gyula „Egy elfelejtett magyar lángész“ címen ébresztgeti Komjáthy Jenőt 1905-ben. Évekig gondolt vele. Mikor 1911 nyarán megérkezik Szakolcára, első írásműve A homályból címmel a magához és Szakolcához társított Komjáthy Jenőről íródott. Goethét Idézi Juhász, hogy ugyanis aki a költőt meg akarja ismerni, szűkebb hazáját kell felkeresnie. Faluba, a végekre, hegyek alá, az ország határára kell elmennie a fájó idegzetű költőnek, hogy „szívét a világ szívének érezze, hogy a tér és idő őszi köddé váljék, amelyen túl a végtelenség van, és e magányban, e csöndben állandóan, hallhatóan érezze ennek a végtelennek, ennek a thalattának harsogó, polifón, wagnerl muzsikáját“. Nézem a hatalmas, mogorva falusi templomot és árnyékát, amint az eső után végigdől a friss pocsolyákon fénylő napsugárban. Megyek, megyek, keresem az iskolát, ahol tanított. Mutatják a templommal szemben a zsidó elemit, ott tanított eleinte, a polgári innen aztán átköltözött az új, sárgára festett, táglaalakú épületbe. Magyart és németet tanított. Elvezetnek a házhoz, a Zellinger házhoz, az iskolával szemben, ahol lakott. A ház mögött kis kert húzódik meg, azontúl egy nagy patak kanyarog, a Vrbovka, ott ered a Fehér Kárpátokban, pontosan az országhatáron, s Szenicéről délre ömlik a Miavába, az pedig a Morvába. Nyári zivatarok után folyóként hömpölyög a Vrbovka, végigáztatja Szenice kertjeit, szántóit. A Zellingerház kertjében kispolgári Igényű filagória található, körbefutó paddal, kis asztalkával, melyen most éppen a szedett körte érik s hullott alma található. Talán itt ült és tűnődött a költő? Lement a patak partjához, kisétált a szabadba, végig a mezei utakon, ösvényeken, toronyiránt a Kárpátok felé, napkeltekor s napnyugtakor, várta a csillagok első lángját az égbolton. Talán. De lehet, hogy a természet végtelenségét a szoba négy fala között érezte át s nem volt szüksége tapasztalatra. „Köd, álom, árnyék, eszmepára, lm ebből állott urasága“ — írta önmagáról. Magányban és homályban élt Komjáthy fenő Szenicén. A magasság és mélység, melyet átérzett és kifejezett, nem Szenice környékéről való, teljesebb, óriásibb, valóban végtelen Komjáthy lírájának természeti színtere. A szenicei határ csak megközelítése lehetett annak, ami a költőben élt a világ térfogatából, a végtelenből, mely fény és zene, gyémántfény és harsogó szimfónia. Ilyen gazdag volt a szegény tanító, akinek szűk lakásában öt gyerek kért kenyeret, s a háztartásban együtt dolgozott a két pedagógus, a férj és feleség, a költő és Éloa, a „dús, királyi, büszke nő“, akit magával tudott ragadni a mosogató dézsa mellől, a gyerekslrástól, a pénztelenségből az egetverő szerelem mámorába, s a gyönyörócánon át a Fénybe. Komjáthy szobájában Munkácsy Ecce homojának nagy reprodukciója fügött, ezt nézte versírás közben. Az asszony feljegyzéseiből tudjuk, hogy ihletett állapotában Komjáthy valósággal extázisba esett, „s akkor bámulatos rövid idő alatt írt egy verset a másik után“. Verseiben alig találunk valaminő reális adatszerűséget a szenicei költő életére. Komlós Aladár állítja, pontos ku. tatásai summájaként, hogy anyagi helyzete elképesztően sivár volt, fuldokolt az adósságoktól, öreg apja segítségére volt ráutalva. Folyton Pestre vágyódott, városba, s barátok után sóvárgott. Komlós szerint voltak nemesszvű s lelkes barátai Szenicén is, hárman. S a költő emberi közelsége megnyerő tehetett, mert a három pajtás roppant megbecsülte Komjáthy barátságát. De Szenice és társadalma meg se érintette fényéhes és melódialeső idegzetét. A falu szlovák lakosságát nem ismerte. A magyar urak, Schmertzing István, Kuffner Károly, Vagyon István éppúgy visszahúzódtak kasté-12
