A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-26 / 26. szám
Fénykép az író életének utolsó évéből A repülőgép üzemzavar miatt kényszerleszállást végzett a Vyoming állambeli Casperben. A gépből kiszálltakor Hemingway újabb kísérletet tett: odaszaladt a forgásból kibontakozó légcsavarhoz. Don Andersonnak alig sikerült őt vállánál fogva elkapnia. Ernest és a légcsavar közé vetette magát. Ennek a szele George-ot is leverte volna a lábáról. Hemingway, amíg a csoport újra felkészült az útra, nyugodtan viselkedett. Egy óra hosszáig alvást színlelt. Aztán Dél-Dahota felett megintcsak megpróbált kiugrani a gépből. Amikor a regülőgép Rochesterben leszállt, a May-klinika orvosai már várták. Úgy üdvözölte az orvosokat, mint régi barátait. Elszállították őt a St. Mary kórházba. Ott külön lakosztályt jelöltek ki számára, és állandó felügyelet alatt tartották. Ez május elején yolt. Június végén Mary Hemingway közölte velem, hogy a May-klinika orvosai már ki akarják bocsátani Ernest Hemingwayt. Sőt, sürgették, hogy mielőbb szállítsák haza Ernestet. Az orvosok ezt már tudatták Hemingway-vel. Mary kölcsönzött egy kocsit, s egy közös barátjuk, George Brown New Yorkból Rochesterbe repült, hogy a Mary által kikölcsönzött autó volánja mellé üljön. Az északi államokon keresztül Ketchumbe vezető háromnapos utón Hemingway szemmel láthatóan vidám volt. Ügy tűnt, hogy végre újra örömet érez. Sőt, Ernest nyomatékot is adott ennek, amikor az első otthoni estéjük tiszteletére rendezett_vacsorán Mary egy kedves dalát énekelte, a „Titti mi chiamano blond“-ot. Másnap reggel, amint arról Mary Hemingvay később a sajtónak is nyilatkozott, a házat puskalövés zaja verte fel. Rögtön lefutott a lépcsőkön. Állítólag egyik fegyverét tisztította Ernest, amikor az szerencsétlen véletlen folytán elsült és megölte őt. Nem tudtam Maryre neheztelni ezért az ügyetlen hazugságáért. Az utóbbi hónapok minden szerencsétlen eseménye ellenére sem lehetett felkészülve arra, ami történt. S érthető, hogy nem tudott egyebet kitalálni, amikor magyarázatot vártak tőle. Különben is: mit jelent az igazság ilyen körülmények között? Jóvátehet talán valamit? Vagy enyhíti a szenvedést? Visszaemlékeztem egy nyugatnémet újságíró kérdésére, amelyet a Hemingwayvel készített interjú során tett fel: — Hemingway úr, hogyan néz a halálra? Ernest ezt felelte: — A halál olyan, mint egy leányka. S visszaemlékeztem a Rochesterben folytatott utolsó beszélgetésemre Ernest Hemingway-el: autóval mentünk ki a városból az erdőbe. Leállomásoztunk az autóval, és elindultunk egy irtásba torkolló ösvény mentén, ahonnan széles kilátás nyílt a vidékre. Az égbolton egyetlen felhőcske sem volt, s madarak röpködtek az erdei illattól terhes levegőben. Hemingway mindebből semmit sem vett észre. Rögtön a bajait kezdte nekem sorolni. Először a szegénység felett sopánkodott, azután a bankra panaszkodott, majd az ügyvédjére, s mindenkire, akirp a bizalmát pazarolta. Rögtön az jutott az eszembe, hogy hagynom kell őt jól kibeszélnie magát. Lehetséges, hogy ettől felenged benne a ránehezedő szorongás. De amint láttam, hogy továbbra is földre szegezett tekintettel és gondterhelt arccal hátad mellettem, bosszúság ébredt fel bennem; s amikor már nem bírtam tovább uralkodni magamon, eléje ugrottam, kényszerítve, hogy felnézzen, és azt mondtam neki: — Öreg, tavasz van. Üres tekintettel bámult rám. — Már megint lekéstük az antenili versenyt. — Ezzsl mintegy életünk szigorú valóságát kerestem számára. Igyekeztem öt saját világa felé terelni. Felfedni előtte újra a valódi világot. — Megint lekéstük Antenilt, öreg! Megrezaent a szemhéja. Kezét a zsebébe mé lyítette: — És lekésünk újra meg újra — mondta. — Miért? — kérdeztem nyomatékkal. — Miért ne vehetnénk részt az őszin? Ki meri állítani, hogy a mi favoritunk, Bataclan, nem fut jól az őszi avaron? Szinte görcsösen ragaszkodtam szép emlékeimhez. — Már nem lesz semmilyen tavasz, Hotchi. — Hogyisne! Biztosíthatlak ... — És ősz sem. Alakja megroskadt. Odament egy romladozó kőfalhoz és leült rá. Éreztem, hogy most sürgősen le kell őt rohannom: — Öreg, miért akarod magadat elpusztítani?! Csak egy pillanatig látszott rajta a bizonytalanság. Aztán az ő régi, megfontolt stílusában azt mondta: — Mit gondolsz, történhetik még valami az életben azzal az emberrel, aki a hatvankettedikhez közeledik, amikor világos előtte, hogy már nem tudja megírni a könyveket és a történeteket, amelyeket valamikor megígért? Hogy már nem tud semmit megváltoztatni abból, amit a régi jobb időkben ígért. — Egyszerűen, miért nem hagyod abba az írást? Miért nem vonulsz nyugalomba. A mennykő vágjon belé, hisz te már megérdemelnéd! — És mit csináljak? — Mindent, amit szeretsz, mindent, ami szórakoztat. Egyszer beszéltél nekem egy csónakról, amely, ha elég nagy lenne, körül lehetne vele hajókázni a világot, s fogdosni a halakat a jó vizeken, amelyeket még nem próbáltál ki. Mi van azzal? Vagy a keni vadállatrezerváció tervével? Indiai tigrisvadászatról beszéltél. S egyszer arról is beszélgettünk, hogy Antonio Ardonezzel bikákat fogsz tenyészteni. Roppant sok dolog van ... — Abbahagyni az írást? Hogy az ördögbe vonulhatna nyugalomba az író? Egy baszketballjátékos, mint amilyen Joe Dimaggio vagy a bokszoló Rocky Maróiano, akinek megvan a teljesítményhatára, egy rendkívüli szép napon, amikor a szép napok már egyre ritkábbak, felakaszthatja cipőjét a szegre. Egy bajnoknak úgy illő levonulnia. Ahogv Antonio Ardonez is Jette. A bajnok úgy vonulhat nyugalomba, mint a közönséges emberek szoktak. — A szekrényedben rengeteg könyv van ... — Hogyan vonulhatna nyugalomba egy iró? Senki sem bocsátja meg, nem nézi el neki, ha mondjuk: golyót kap a lábába, vagy lassúbbodnak a reflexei. Bárhová mozduljon is ki, mindenütt ezt az átkozott kérdést halija: min dolgozik most? — Ki ügyelne arra? Soha nem okoztál te maHemingway Fidel Castróval gadnak gondot az ilyen kétes értékű igények miatt. Kiszökött a könnyem, s ez lehetetlenné tette, hogy tovább folytassam mondanivalómat. — Emlékszel, egyszer én mondtam neked, hogy a feleségem nem tudja, mi az, ha másnak valami fáj. Ebben tévedtem. Tudja ő. Azt is tudja, hogy nekem milyen fájdalmam van és valósággal szenved, amikor segíteni próbál raj-, tam. Isten a megmondhatója, én szerettem volna őt megkímélni. Hotchi, történjék bármi, történjék ... Ű jó és erős, de gondolj arra, hogy néha a legerősebb asszonynak is szüksége van támaszra. Ez már túl sok volt nekem. Néhány lépést előre mentem. Utánam jött és kezét a vállamra tette. — Szegény, öreg Hotch — mondta. — Borzasztóan sajnálom. Erős remegés kezdte rázni ezt az öreg, szeretetteljes férfit. Egy pillanatra a szeme elé kapta a kezét, majd elindult az ösvényen a kocsi irányába. Még néhány órát eltöltöttem vele szobájában. Nyájas, de zárkózott volt. Könyvekről meg sportról beszélgettünk — a magánügyeket már nem érintettük. Én aztán késő délután elutaztam Minneapolisba. Soha többé nem láttam őt. Fordította: Mikus Sándor Tengerparti részlet Colimára kubai halászfalu környékén. Itt játszódik Hemingway Nobel-díjas regényének. Az öregember és a tengernek a cselekménye. fi
