A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-05 / 23. szám

Europa elrablása B I fl H Az eddigi Fábry könyvek sorá- I I § ban talán az Európa elrablása a legnagyobb hatású politikai és eszmei vádirat a német mllitariz­­mus ellen, s a vád, amelyet ez a könyv emel, rendkívül súlyos — hiszen egy népet állít benne az olvasók demokratikus ítélőszéke elé, mégha ez a nép egyben Euró­pa legproblematikusabb nemzetét jelenti is. De nem kevésbé súlyos a vád hangneme sem, amit viszont Európa legjobbjainak, Romain Rol­­landnak, Heinrich Mann-nak, Ilja Ehrenburgnak, Henri Barbusse-nek, Ludwig Renn-nek és Arnold Zweig­­nek — s kiérezhetően a weimari idők expresszionistáinak — har­cos intellektualizmusával rokon szenvedély színez át olyan ekszta­tikussá, hogy helyenként szinte az ószövetségi átkokra emlékezte­tő hév csap ki belőle. Előre kell bocsátani, hogy nem holmi triviális németellenesség dol­gozik a szerzőben, s a könyvét sem a német nép ellen írta, ha­nem a rá annyira jellemző konok céltudatossággal és páratlan közírói erkölccsel annak a legkorszerűbb európai szellemnek akar érvényt szerezni, amely mindig is kész □ volt szembeszállni a germán komplexumból folytonosan előtörő tnilitarízmussal, de amely ma, húsz évvel a nácizmus véres bu­kása és a nürnbergi per nemzet­közi érvényű ítéletei s konvenciói után, az egyre jobban fenyegető neofasizmus veszélyeire kénytelen felhívni a világ figyel­mét. Legújabb könyve nyomán olyan budapesti sajtóvisszhangok is kelnek már, amelyek végre oda állítják Fábry Zoltánt, ahová illik: az európai humanista szellem képviselői és az antifasizmus élvonalbeli harcosai közé, Ilja Ehrenburg, Curzio Malaparte, Miroslav Krlezsa és Julius Fuőík mellé — éppencsak az alka­lomszerűen kiragadott neveket említvén. Aminthogy valami ilyesminek tartja immár negyven esztendeje a kelet-európai és duna­­tájí haladó irodalmi közvélemény is. Igaz, Fábry Zoltán nem könnyen felmérhető Író, s könyvei sem olvasmányos tanulmányok. Nem is tart számot céhbeli irodalmár, esszéis­ta, kritikus vagy történész címére, de minden ilyen pontosságra törekvő kategorizálást felül­múlóan roppant felkészültségű, tudós igényű és marxista ihletettségű közíró — harcos anti­fasiszta. Saját írói műfajára is ennek a jel­zését üti rá: „... aztán elhangzott egy meg­állapítás, mely átmeneti műfaiként összegezte írásaim jellegét. De mi ez átmeneti műfaj neve, szerepe és lényege? Kimondom: antifasizmus." Sőt Ismert jellegzetességként kifejezésmódja is elüt a mai irodalmi publicisztika hangfekvései­től, sok benne az expresszionizmus stílushor­daléka: a pillanatfelvételek zaklatott hatásos­ságát idéző intenzív kifejezéfchalmozás, a ha­gyományos nyelvi törvényeket lazító szóössze­tételek, az egyéni dialektikával kezelt szójáté­kok és paradoxonok, erőteljes, szinte nyers for­dulatok — mint az expresszív gondolatformá­ciók nyelvezetet meghatározó stílusjegyei és motívumai. Mellékesen érdemes megjegyezni hogy, jóllehet, ez a toluló mondanivalója miatt dekomponáltnak és már-már formaellenesnek látszó puritán stílus sohasem vált tömegigé­nyűvé, mégis ez az áramlat kiáltotta a leg­nagyobb tömegekhez a szovjeten kívüli euró­pai szocialista gondolkodás és forradalmár szellem hangjait. S nem kell túl nagy szellemtörténeti jártasság annak megállapítá­sához sem, hogy a kierkegaardi egzisztencialis­ta filozófián és a nitzschei tömeggyűlöleten felserdült heideggeri nyílt fasizmust vagy az újkori jaspersi antikommunista ködös pacifiz­must a maga idején, s talán ma Is az expresszionizmusban rejlő fegyverekkel, de legalábbis szellemi hagyományainak birtoká­ban lehetett és lehet a leghatásosabban és leg­látványosabban támadni. Mindenesetre ezt tő­lünk jobban jobban érzi és tudja Fábry Zoltán, aki a német Imperializmust támadó mondani­való és forma szintézisét már régen megtalálta önmaga számára. Korunk történelmi esszéírójaként is szokás őt emlegetni. Azt hiszem, írásai természetére még ez a meghatározás illik legjobban. A Fáb­­ry-életművet áttekintve a Korparancstól kezdve az Európa elrablásáig — kevés könyve kivéte­liével — politikai, filozófiai, publicisztikai, szépirodalmi vonatkozásokkal gazdagon át­szőtt történelmi tanulmányok, lényegileg a né­met militarizmus egész morfológiáját magában foglaló dokumentációs, kortörténeti tanulmá­nyok sorát látjuk. S bár a szerző a maga Sturm und Drang-ját még az első köztársaság idején, a Korparancs és a Fegyver s vitéz ellen megírásával elvégezte, láthatóan az Eu­rópa elrablása jelenti a felsZöbadulás után megjelent szabadabb lélegzetű művek, A gon­dolat igaza, A béke igaza, Ady igaza, a Hidak és árkok, a Palackposta kongeniális összege­zését — az életmű tetőzését. A könyv prológusában azt olvashatjuk, hogy a művet az a hatalmas morális töltésű aggo­dalom hívta életre, amelyet a náci bűnök el­évüléséről szóló bonni törvényjavaslat keltett minden becsületes emberben. Európai felelős­ségérzet kifejezője ez az aggodalom afelett, hogy az elévülést sürgető politika a nemzeti szocializmus eszméivel, s majdan gyakorlatá­val való azonosulást eredményezheti — és ma­gyarul szólal meg Ady — versidézetet röp­pentve a szemérmetlen titkokat, a fasizmus tegnapi és mai kulisszatitkait tartalmazó mo­nográfia élén: „Őrzők, vigyázzatok a strázsánl* Félelmetes tudással fejti meg Fábry ezeket a szemérmetlen titkokat, amelyeket annak ide­jén maga a náci sajtó, a Hitler-hű egyetemi katedrák professzorai, a fajelmélet nemzeti szocialista irodalmárai — sőt már előbbi is: a fasizmus filozófiai előfutárai és persze a Bis­marck — Vilmos — Ludendorff Hitlerig tartó hadfivonulatában megszólaló militaristák kür­tölték világgá gyalázatos exhibicionizmussal. Óriási dokumentum-anyagot mozgatott meg hozzá, a fasizmus leleplező vallomásait és a német imperializmus ellen védekező európai szabad szellem publikációt egyaránt — s egy­úttal olyan izgalmas feldolgozó folyamatnak vagyunk szemtanúi, amely a gondolat fölényét és nemességét sugárzó intellektussal tárja elénk ezt a kegyetlen tényanyag-tömeget. Kísért a gondolat, hogy a tőle ismert mód­szerrel próbálják betekintést nyújtani a könyv eszmei köreire — azaz: újfent citálni azokat, akiket gondolatai, nézetei, elvei revelációja­­ként jelesül maga idézett. Vegyük talán korunk egyik legszédítőbb ha­zugságát, a ‘fasiszta fajelméletet alátámasztó germán mitológiát, amiről már Goethének is megvolt a véleménye: „Az egész mitológia olyan versatíl /kiforgatható], hogy úgy hasz­nálhatjuk fel, ahogy nekünk a legkényelme­sebb és legszebb" Leleplezi Fábry továbbá a német államraison eszméjét, ezt az eredendően porosz képződ­ményt, amelyben a hitleri államtípus is csak mint „szenvedélyes utánérzés“ fordult elő. Számunkra talán érdekesebb az a vonatko­zás, amely a német-Európa hitleri víziója nyo­mán létrejött csatlós államok egész rendszeré­nek kiszolgáltatottságát teremtette meg ennek az említett porosz államraisonnak megfele­lően. „Ez az Európa a führer Európája, a „Führerstaat“ fa vezérállami Európája /ahogy Alfred Bauemler cCefinálta], a csatlósok Euró pája, a „nemzetvezérek" a „poglavnikok", a „vodcák" Európája, a Quislingek, Pétain ek, Pa­­veltöok, Antonescuk, Zankoffok és Szálasik szervilis nyomorultsága! És e nyomorultság eredményeképpen: elárult nemzetek, elárvult népek nyomorultsága, kiket a német szolda­­teszka mint kifacsart citromot hagy az útszé■ len!" — írja Fábry. Nekünk, magyaroknak is van erről egy ke­mény tanulságunk: a Szovjetunió ellen értel­metlen háborúnk pokla, a Voronyezsnél felál­dozott második magyar hadsereg, Budapest és Magyarország feldúlása. Az a keserű iróniát kiváltó történelmi tanulság, amit mindig ne­hezen akartunk magunkévá tenni. Pedig hány­szor lehetett volna memento a szállóige: „Ne higgy, magyaf, a németnek!" S milyen jó lett volna Adyra is jobban odafigyelnie a magyar­nak: „Kellesz a nagy arénára. Akkor ts. ha életednek, Életed lesz majd az ára." — Akkor bizonyára Ehrenburg sem írta volna ezt: „Van­nak itt /tehát orosz földön] magyarok is, vér­be szédültek, akiket ostor és honvágy korbá­csol: valaki megbántotta őket, nosza, rajta, lövik, akit érnek. De fényt derít Fábry Zoltán a németség anomáliás lelkületéből fakadó szemérmetlenebb titkokra is, mint pl. a fasizmus egyetemes érvényű ideológiai alapelvére, a „hatalomhoz vezető akarat“ misztériumára. Ezt viszont a legalkalmasabban Nietzsche tetemrehívásával tudta végbevinni: „Ha az ember a hatalom érzetében él, akkor jól érzi és jónak tudja magát... Mi a jó? Minden, ami a hatalmi ér­zetet, a hatalmi akaratot, magát a hatalmat fo­kozza az emberben. Mi a rossz? Minden, ami gyengeségből keletkezik. Nem béke kell álta­lában, de háború. ■. A gyengék és nyomo­rultak pusztuljanak: emberszeretetünknek ez az első parancsolata. És e pusztulást még siet­tetni is kell." Hitler már csak mint jó tanít­vány szajkózza Rauschningnak: „Annyi század óta beszélnek a szegények és nyomorítottak védelméről, most talán itt van a pillanat, hogy megvédjük az erőseket, akiket a nálunknál alacsonyabb rendűek fenyegetnek." Nyilván ezért találták ki geopolitikusai az Eurázsia- és Eurafrika — fogalmakat — „a sorsszükséges kinyúlást“ —, s ezért alakították ki a Nar­­viktól Tobrukig és Chérbourgtól Sztálingrádig húózódó frontvonalakat nagy expanziós had­műveleteik során, hogy minél nagyobb terüle­teken gyakorolhassák az „erősek védelmét“* Ilyen ideológiát és politikát, amint- azt Fáb­ry, egyebek mellett, alaposan kifejti: csak az egyetemes emberi kultúra semmibevevésével lehetett kialakítani; a német és a nyugat-euró­pai kultúra nagy antitézisei alapján. Ami miatt — Fábry szerint — Thomas Mann és Goebbels idegenebből és ellenségesebben meredt egy­másra, mint az eszkimó a hottentottára. S lehetne tovább barangolni a sötét titkok ijesztő erdejében, ha idő és hely volna rá. Az olvasó ezt már ráérőbben megtehetné — ket­tesben a szerzővel, illetve: könyvével. De egy összefüggő gondolatsor lezárása kedvéért még egyet a titkokból ide lehetne idézni, mivel napjaink külpolitikai helyzetalakulásaival kap­csolatos: a német változatlanság kérdését. Ezt Rilke fogalmazta meg először nagyon mara­dandó szépséggel, még az első világháború után: Egy hiteles pálfordulás aktusával Né­metország az 1918-as összeroppanás pillanatá­ban megszégyeníthette és megrendíthette vol­na az egész világot... "Akkor úgy hittem, hogy az oly különösen egyoldalú és akaratossá vált német arcba megint bevésődik az alázatnak az az elveszett vonása, mely Dürer rajzaiban oly konstruktívan hat... De Németország a változás helyett megmakacsolta magát. S így az embernek az az óhatatlan érzése támad, hogy itt valami kimaradt. Egy fok hiányzik a létrán; ezért a leírhatatlan gond és félelem bennünk: a hirtelen és erőszakos zuhanás elő­­érzete." A második világháború után ugyanilyen vál­tozatlanságot konstatált a németség másik nagy ismerője, Thomas Mann is: „A nyugatné­met viszonyok nemcsak egészségtelennek tűn­nek fel a szememben, de szolidtalannak, excentrikusnak; az emberek viszonyaikon felül élnek, úgy, ahogy az egy olyan nép állapotá­nak. amely ilyen katasztrófális háborút vesz­tett el, nem felel meg. Félő, hogy ezt a tej­feles, habos kávé konjuktúrát egyszer vérrel, német vérrel kell majd megfizetni." Megdöbbentő és elgondolkoztató, hogy ezt az éleslátást mennyire igazolni látszanak a nemzetközi politika bekövetkező eseményei és a hátborzongatóan alakuló konstellációk, ami­kor Adenauer nem sokkal e sorok kelte után már a változatlan német militarista hangsze­relésben közli a pápával: „Azt hiszem, hogy az Úristen ezekben a viharos időkben a német népnek egy különleges feladatot jelölt ki: Nyugat őrzőjének lenni a Kelet egyre lobban ható befolyása ellen. Isten azért teremtette Németországot, hogy megmentse Európát." Et­től már csak Strauss, az egykori bonni had­ügyminiszter fogalmaz pontosabban: „A német egységeknek különleges fegyverekre van szük­ségük, s megszerezzük őket, akár tetszik az amerikaiaknak, akár nem." S itt tulajdonképpen már úgy is érezheti az olvasó, hogy ez a német imperializmus meg­jött hangja: maga a változatlanság, aroelv ellen Fábry Zoltán nagybecsületű könyvét írta Vár­juk a folytatását, mert az emberek antifasiszta lelkiismeretének felébresztéséhez liven művek­re van most szükség. MIKUS SÁNDOR 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom