A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-05 / 23. szám

a Mikes György Vitafórum A gazda szúrósan a beszélőre néz. Amaz hunyorogva folytatja: — Meggazdagodhatunk... — A dohánygyárak még nem dolgoznak — mondja vigyorogva a futballista. — Az én hátamon ne ugráljanak, hagyják Itt a részemet — ismétli makacsul. f— Mit kezd vele? — Az ón dolgom. Zománcát vesztett szedőkanállal pálinkát merít a zenész. — Ide is — tartotta vizespoharát Karai. A zenész sohasem néz senkire. Esetlenül tartja a pálinkát. Most is reszket a keze. Iszik és köhécsel. Félszegen rebeg a szeme, ha erő­sebben szól valaki, megrezzen, s az asztalról a földre veti a tekintetét. — Utolsó kenyér — motyogja szemérmesen. — Szégyellös kutyának lába közt a farka — Izetlenkedik Forgács. Karai idétlenül röhög. — Pénz kell, mindenhez pénz kell — mond­ja és magába önt egy pohárka pálinkát. Felcihelődünk. Végigtaposunk egy felszán­tott kerten s rákanyarodunk a kertekaljal me­zei ösvényre. Az ital fejembe száll, rétek, legelők, szántók, színpadi kulisszaként vonul­nak mellettem. Egybefolynak a színek, baráz­dák, szekérnyomok és locsogós torzsokok. For­gács biztosan lépked, ismeri a Járást. Hárman, felváltva cipeljük a kemény dohányfonattaj Néhány héttel ezelőtt elhatároztam, hogy Krautschneider Anna Mária néven hozzászólok a Friss Képes Hírlap vitáidhoz. Már meg Is fogalmaztam magamban levelem első monda­tát: ,Fisztelt Szerkesztőségi Nem tudom kiván­csiak-e egy nyugalmazott műlovárnö vélemé­nyére, de én azért elmondom. Sokat tapasz­taltam az életben .. Aznap este megvettem a Friss Képes Hírla­pot, és vacsora után elolvastam a vitafórumot. Érdekes dolgokat tudtam meg belőle. Többek között azt, hogy egy vidéken élő, koros nyelv­­tanárnő helyteleníti a hozentrágervlseletet. egy főfelügyelő viszont amellett kardoskodott, hogy igenis bele lehet szeretni valakibe egy pillanat alatt, ő is hasonlóképpen szeretett bele a fe­leségébe, amikor meglátta a lóvasút on, hat­vanhét évvel ezelőtt. A harmadik levélíró, egy kettőskönyvelő, a helyes csikónevelésről írt, és szembeszállt egy olvasóval, aki kételkedett abban, hogy a boldog házassághoz fó fizetés is kell. Ezekből a levelekből, sajnos nem tudtam meg, hogy tulajdonképpen miről vitáznak. De most már izgatott a dolog, és eltökéltem, hogy utánajárok a dolognak. Krautschneider Anna Márta is állandóan nógatott a lelkem mélyén. Megkérdeztem a barátaimat, az ismerőseimet, de senki sem tudta, hogy miről vitázik a Friss Képes Hírlap. Egyesek szerint az öregurak ne­veletlenségéről, mások szerint a káros dohány­zásról. Krautschneider Anna Mária, a másik énem egyre türelmetlenebb lett. Amikor kita­láltam őt magamnak, finom, halk vénleánynak találtam ki, franciás műveltséggel és magyar macskákkal, értelmet sugárzó tekintettel és ele­fántcsont medaillonnal a keblén. Ilyen is volt néhány napig, de aztán teljesen megváltozott. Elhanyagoltan, kócosán, slampos pongyolában sétált fel s alá a fejemben, és durva hangon állandóan veszekedett velem, amiért még min­dig nem írtam meg azt a levelet. „Mondd, van neked egyáltalában véleményed?' — kérdezte gúnyos hangon, és rekedten felkacagott. Nem bírtam már tovább ezt az áldatlan állapotot, ez tömött zsákot. A zenész bárgyúan egyensúlyoz, időként oldalra tapogat kezeivel, mintha ház­falak biztonságát keresné. Karai nem hajlandó kézbefogni a zsákot, Tíz méternyire utánunk ődöng, s ha elfogy lába elől a rög, a tengeriszárak tövét rug­dossa. A városba vezető keresztútnál elváltunk. „Két nap múlva indulunk“, búcsúzott Forgács. Részesedésként adott egy kiló dohányt és el­magyarázta a cigarettatöltés csínját-bínját. Harmadnapra délután vonatra ülünk. Ba­tyumban ezer cigaretta és két karéj lekváros kenyér várta a sorsát. Anyám féltő intése, „ne menj messzire“, csak az állomásig kísért. Aztán már nem hallottam. Vegyes beszédű zsongás kavart a fülembe. Idegen világ. Nyomorúságos zsúfoltság, pi­szok, akaratos fészkelődés, tolongás és a halk­ra fogott beszéd monoton morajlása. Folyosókon, fülkékben emberhalmaz, a lábak között batyuk. Zsákok, lepedőbe csavart ruha­félék, minden tarisznya egy embersors. Rongyokba csavart remények. Akár egy kö­zépkori vásári nép. Csempészek, üzérkedők, szélhámosok és csereberére kényszerített váro­siak. Hangjuk, beszédük halkra fogott. Bizalmat­lanok és kíváncsian érdeklődők. Száz kilomé­terenként katonai járőrök fésülik a vonatot, erélyesen igazoltatnak, káromkodnak, türelmet­lenül repesztgetik a zsákos batyuk vásznát, a lompos, lehetetlen nőszejnély felbillentette lelki egyensúlyomat, és pokollá tette minden szabad időmet. Végre elmentem a Friss Képes Hírlap szerkesztőségébe. Remek szerkesztő fogadott, szivarral is meg­kínált, mondhatom, nagyon kedves volt, de amikor mellének szögeztem a kérdést, miről vitáznak, elsápadt, és magába roskadt. Sze­mében könyörgést láttam és a téboly Jeleit. — Nem tudjuk! — sóhajtotta. — A vitave­zető munkatársunk elhunyt. Ö volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy miről folyik most a vita. — Mi volt az alapkérdés? Arra sem emlé­keznek? — Szerkesztőségünk legöregebb tagja Dudor bácsi, a hivatalsegédünk. Százkét esztendős. Ö megesküdött arra, hogy az alapkérdés az volt: „Verheti-e az elvált férj a feleségét és minek?" ... — motyogta a szerkesztő és hozzá­tette: — Mi már régen abba akartuk hagyni a vitát, de nem merjük. A posta teherautókon szállítja hozzánk a leveleket... Nagyon ké­rem, uram, ne áruljon el minket, az isten sze­relmére ... Megígértem. Második énem, Krautschneider Anna Mária azonban tovább maceráit. Végül is meguntam a dolgot, és leültem megírni a le­velet: „Tisztelt szerkesztőség! Az én vélemé­nyem is az, de azért a tormásvirslit is szere­tem. Bocsássanak meg egy öregembernek. Krautschneider Anna Mária, műlovárnö.“ A levél szóról szóra megjelent az újságban. Mi tagadás, büszke voltam, mint egy lírai költő első szonettje megjelenéskor. Egy hét­tel később azonban azt kellett látnom, hogy egy okvetlenkedö hozzászóló vitába szállt velem. Dühbe gurultam. — Azt már nemI — kiáltottam tollat ragad­va. — Az igazság az én oldalamon vanl Ha kell, harcba szállók érteI Győzelem, vagy halál! Es megírtam második számú hozzászóláso­mat. Egy született Krautschneider-lány nem is te­hetett másképp. aztán belefáradnak. Reménytelen próbálkozás. Lábam alatt száraz borsószemek ropognak. Ápolt arcú idős asszony átkozódik az első fül­kében. Már másodszor túrtak a csomagjába. — A gazemberek mehetnek, azokat vi­gyék... dohánytól bűzlik a vonat, leitatják még az istent is, haramiák ... önkéntelenül is a hátizsákomra tapintok. A zenész egy mozdulattal közelebb húzódik Forgácshoz. Fél. — Főzzön nekik vacsorát, mama — Izetlen­kedik valaki a folyosó közepéről. Fojtott röhögés borult az asszony mérgelődésére. Éjfélre Cadcára érünk. Ogy mondták, ez a legveszélyesebb megálló. Határállomás. Mit kezdhet ilyen törvénytelen rakománnyal né­hány finánc? Szaladgálnak Is a vonat mellett. Kiabálnak. Két embert nagy papircsomagokkal lecibálnak a szomszéd vagonról. Többre nincs Idő. Megrándul a szerelvény. Rendetlenül csap­kodnak alattunk a kerekek. Felerősödik a sut­togó zsivajgás. Aranyásók éhsége hevíti a re­ményeket. Városnevek köröznek: Prága, Cheb, Jáchymov ... Forgács még eddig senkinek sem szólt. Fi­gyel, hallgatózik. A vagonban félhomály lap­pang. Az arcvonásokat csak sejteni lehet. Karai a csomagokra dőlve horkol. A zenész lop­va Forgácsot figyeli. — Utolsó kenyér — súgja felém fordulva. A bandavezér is hallja, de nem szól. — A Szudéta-vidéken üresek a házak, viszik a németeket — magyarázza egy cigényképű, alacsony ember —, oda kell menni... Vago­nokba lehet pakolni... — Honnan tudja? — kérdi tört szlováksággal Forgács. — Harmadszor megyek, ügy hagytak min­dent, a reggelit sem tudták bekapni... Mosat­­lanul maradt az edény Is. — Visszajöhetnek — bizonytalankodik a bandavezér. — Köphetik a markukat, ami marad, meg­­éhetik ... Kinéztem egy parasztportát. — Odaköltözne? — kérdem. __^ 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom