A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-29 / 22. szám
Útinapló-töredék Kairóban nehéz tájékozódni. A nap állásából következtetni lehet ugyan, merre jár az ember, de ki mer itt a napra tekinteni? Kairó és egész Afrika fölött a tűzgolyó veszedelmes ellensége a szemnek. Csak néhány száz méterre merek eltávolodni a Continental szállótól. Pedig sürgős lenne a séta, jegyzetfüzetem, amit még otthonról hoztam, Görögországban és Cipruson megtelt ákom-bákom betűkkel, amilyeneket autóbuszon vagy vonaton lehet írni. Újat kellene vásárolni, de hol találok én Kairóban papírkereskedést? A Continental közelében sehol sem látok ilyen üzletet, el kell indulnom végig egy utcán, hat-tíz emeletes épületek között, aztán majd csak lesz valahogy. Balra fordulok és megyek végig az utcán; szembe velem és a hátam mögött nyüzsgő embertömeg, robogó taxik, és trolibuszok, mézeskalács árusok, szemtelenül felrajzó legyek, mint a sáskák, speciális arab ételeket áruló szakácsok; s szemetesek, akik mindig sepernek, takarítanak, soha egy percet nem pihennek, mégsincs tisztaság, mintha minden szemetet az utcára hordanának ki az arabok. Papírkereskedést keresek, s nem találok. S ezen nem is csodálkozom. Ha nem keresném, ha nem lenne rá sürgősen szükségem, már legalább tíz üzlet került volna az utamba. Lehet, a türelmetlenség vont fátylat a szemem elé, s elmellőztem már néhány papírkereskedést; akár vissza is fordulhatnék, de nem adom fel a harcot, egyre jobban beledobom magam a keresés szenvedéyébe. így érek el a Nílus partjához. S így téved pillantásom is egy papírkereskedésre, közvetlen a szigetre átívelő híd közelében. No végre, csakhogy megvagy! S ezt úgy motyogom, mintha az üzlettel kergetősdit játszottunk volna. S itt fogtam volna el a Nílus partján . . . Benyitottam a papírkereskedésbe. Almos, csendes délután volt, olyan, amikor még a müezzinek is lusták felmászni a minaretre, hogy gondviselőjüknek felkiabáljanak, élnek, megvannak, csak változatlanul melegük van, nagy a hőség. Az üzletben sem tolongtak az emberek. Egy barna hajú, hajlott orrú, tipikusan arab arcú férfi ült a pénztárnál. Valamit számolt. Fel sem pillantott az érkezésemre. A kiszolgálónő fordult hozúzám, s mert Afrikában messziről felismerhető európaiasságunk, angolul kérdezte: MACS JÓZSEF — Mit parancsol? Kevés német tudásommal feleltem. — Jegyzetfüzetet! A lány nem sietett a polchoz, felderült az arca, szemmelláthatóan örült, hogy németül gagyogok. El is árulta, itt Kairóban német nyelvű iskolába járt, boldog, ha olyanok nyitnak be az üzletbe, akik németül beszélnek. Érdeklődött is, csak hogy tovább gyakorolhasson: — Honnan jött Kairóba? — Csehszlovákiából. Elpirult, lesütötte a szemét. Mindjárt tudtam, hogy hozzá közelálló ország nevét említettem. De miért? Az okot is szerettem volna ismerni. Megkérdeztem, s ő nem volt szégyenlős, beavatott titkába. Egyszerre bizalmas lett. Számára a Csehszlovákiából érkező vendégek a legkedvesebbek. Persze, csak egy év óta. Tavalyelőtt Kairóban járt Prágából egy fiatalember. S hogy, hogy nem, üzletük elég messze van a város központjától, mégis elkeveredett hozzájuk. összeismerkedtek, megbarátkoztak, este zenés kávéházba mentek, táncoltak, másnap kéz a kézben sétáltak a Nílus partján, a szigetet is bejárták, moziban is voltak együtt, egymásba szerettek. Aztán jött a búcsúzás, majd a levelezés, s a szép emlék ott szunnyad a szívben, csak akkor éled, amikor valaki véletlenül betoppan a papírkereskedésbe Csehszlovákiából, vagy ha levél érkezik a Moldva parti városból nagy ritkán ... S még merje valaki azt mondani, hogy nagy a világ, mert ugye milyen kicsi? Ez a kócos hajú kairói lány egy prágai fiatalember arcvonásaival alszik el, számára azok a kedves napok jelentik Prágát, Csehszlovákiát... Hosszan hallgatok; s ezt a lány félreérti, leemeli a polcról a jegyzetfüzetet, elém teszi és az árát is megmondja. Kifizetem, elköszönök, de az ajtóból még visszafordulok. — üdvözöljem helyében Prágát? S ő hevesen bólint... S mondja, üdvözöljem; sőt tolmácsoljam, Csehszlovákiába készül ő is, sétálni akar a Moldva partján, tűnődni egy poháf sör mellett valamelyik híres-nevezetes prágai kiskocsmában. Azzal a fiúval. hetően ék nyílik a tömör sorok között, zöld rendőrsapka nyomul elém. Nem érint senkit, nem szél senkihez, elhúzódnak a közeléből, mindenki a maga imáját mondja, alázatában is csak magára gondol az ember. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben“... Már mindenki fején rendőrsapkát látok, alaktalan, zöld tányérok. Üresek. Templomba vezényelték a rendőröket. Fejük és testük tartása feszes. Ha kérdeznek, csupán homlokráncaik sűrűsödnek. Szemük fehérje a kérdezettre villan, de csak egy pillanatra, aztán árnyékot vet ábrázatukra a sapka zöld tánvérja Élűiről kezdődik a hét. Ahitat, hangzavar, s a pihenésnek rendelt, fojtogató vasárnap. A teremtés hatodik napján pihen, az úr, azonban rendnek kell lenni, az ünnepnapi parancsok alázzák legmélyebbre az embert. Fekete pontok hosszú sora áll előttem, időnként felkiáltójel. Megállásra intő, parancsoló. Tiltó! Kis örömök pezsegnek körül, pillanatig tartóak. Utána felkiáltójel következik, zöld rendőrsapka. Dolgozatot írtunk, a tanár gúnyosan kifiguráz, ahány mondat, annyi felkiáltójel. Képtelenség. Mióta visszajöttünk, Béréi Erzsi kórházban fekszik... Bomlanék szerelemre, megmosolyognak . . . Nem bírtam tovább, meg kellett szöknöm. Céltalanul tekergek a határmenti falvakban. Két napig egy tanyán napszámoskodom. Enni adnak és kőhajításnyi távolságból nézhetem a Csehszlovák oldal falvait. Éjszakára dohánycsempészek húzódnak meg a csűrben, kolomposuk hív, csal, prágai utat ígér. „A dohányból cigarettát sodrunk, három nap múlva indulunk, most kereskedni kell. Az iskola várhat“ — magvarázza — Nincs dohányom, mit fogok árulni? —• ellenkezem. — Adunk. — Pénzem sincs az útra. — Megfizetjük. Kétkedve figyelem arcukat. Szokatlan ez a faagy segíteni akarás. —- Mi szükség van rám? — kérdem kétkedve. — Barátságból, jobb, ha többen vagyunk, a diákok jól tudnak beszélni, idegenben hasznunkra válna .. Ráállok. Tetszetős, csábító ígéret. Utazás, kaland, vad csapongás az iskola szigorú rendje után. Keményre tömött zsákot nyomnak a vállamra, hajnalban indulunk. Egy darabig ösvény vezet a tanyáról, a határ vonala vizenyős kaszálót vág ketté. Kötésig érd fűben gázolunk, feltöltődö mocsárfenék hínáros földjét tapossuk. A kolompos elől megy, összehúzott szemöldöke alól szúrós sasszem vizslatja a tájat. Időnként hátratekint, énzem a tekintetéből, engem ellenőriz. Kedveskedve csalogatott, de hisz nekem A rét végén szekér vár. A gazda éppen csak megbiccenti kalapját, a hangját nem hallom, csupán a szája mozdulatából rezzen a „jóreggelt“. * — Rendben van — fordul a vezér felé. Szélescsontú, sápadt arca elégedetten mosolyra ráncolódik. Szekérre rakjuk a zsákokat. A gazda jókora fficsomóval takarja be a szállítmányt. A vezér szekéren megy, bennünket hátra parancsol, ötven méternyi távolságra követjük őket. Kanyargós mezei úton zörög előttünk a szekér. Nedves reggeli hűvösség borzong rajtam. A szökős félelmét most nem érzem, ,,a felelősség nem az enyém“, hitegetem magam. Egyik társam hórihorgas. sovány fiú. Arca feltűnően szép. haja, homloka, szemöldökének íve a filmszínészekre emlékeztet. Bőrének enyhe plrossága élesen elüt a tavaszi reggel színeitől. Nem ÜUk ebbe a környezetbe. — Mit dolgozik? — kérdem bátortalanul. *=- Zenész — szólal meg a harmadik csempész — finom zenész. — Az kicsoda? — bökök a szekér felé. — Forgács, kőműves, jó összeköttetései vannak. A zenész megáll és cigarettadóznit nyújt felém. Ügyetlenül bajlódom a durvaszálú dohánnyal. Elveszi tőlem, vékony hosszú ujjal között reszket a cigarettapapír. Rágyújtunk. A zenész köhécselve szívja magába a füstöt. Csak most tűnik fel a köhőcselése. Szabályos időközben, rázkódva köhécsel. Ennek a reggelnek nincs is más zaja: a kerekek lágy kotyogása és a zenész csendet morzsoló köhögése. Akácfacsoport elején fináncok lépnek a szekér elé. Rövid szóváltás után tovább engedik őket. A bajbajutott ember alázatosságával köszönünk. Kutatva végigmérnek bennünket, tanácstalanul megállunk, köszönésünket sem fogadják, nem szólnak. Alinak, figyelik mozdulatlanságunkat. A zenész lép tovább először. Fejét lehajtva szégyenkezik. Félszegen motyog valamit, mintha bocsánatot kérne a zöldruhás fináncoktól. — Mindenkinek kell a pénz — mondja szomorkásán a harmadik. Ez civilben futballista. Ä háború előtt Magyarország második csapatának reménye volt. Nagy kerülővel nyugatra készült és itt maradt a kisvárosban. Kereskedik és vasárnaponként futballozik. Betársulf egy kocsmába is, azután cigarettát ad-vesz nagy tételekben. A zenész ismét cigarettát sodor. Kínálja ä futballistát Is, az elutasítja. — Pálinkád nincs? = kérdi követelődzőén. — Maid a faluban. — Átjött a szajré. ihatunk, A zenész csak bólint. Hosszú puha léptekkel tapossa az utat, mintha szőnyegen járná. Ä másik az eléje kerülő rögöket rugdossa el. Módos parasztház konyhájában ülünk Az asztalon uborkás üvegben pálinka gyöngyözik. Büdös és erős. — Nagy tétel — mondja Forgács. — A részemet hagyják itt — szól egykedvűen a házigazda — Ne legyen zsugori — fordult felé Forgács. Folytatjuk 13
