A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-01 / 18. szám
Kuba. Ütlbeszámoló a 4. oldalon Marra emberiség? Érdekes cikk földünk túlnépesedéséről a 0—7. oldalon. Mit tud On ezerarcú Iparunkról? A Hét képes versenye a 19. oldalon A Csehtilovékial Magyar Dolgosak KaltAregyesBleténak hetilapja. Megjaloolk mlndao «as&rnap. féaserkesatO Major Ágoston Poatatlék C 398. tataion S33-04. Terjsaatl a Posta Hlrlapsiolgálata, «IStlaetésoket elfogad mlndan postahivatal 4a levélkAabeaita. IterkaaatOsdg: Bratislava, Jeaeo■kéhd 1. KQIfOIdra aadld aiaflsatOsaket altatás: PNS — DstrodnA oxpedlcla tinin. Bratislava, Goltwaldovo ném. 49-VII. Nyomja a PRAVDA nyomdavillalat, Bratislava, Stdrova 4. Kiatlsotésl df| negyed évre 19,50 KBs, Itt évre 39.— Kín, égési Övre 78.— Kfis. KOalratokat nem Örsünk meg és nem küldünk viliéin. K-22*81334 Mai számunk tartalmából: Vérszlnfl vörös bor gyöngyözött, amint Vince bácsi reszkető kézzel a pohárba öntötte, majd egész marokkal átfogta a poharakat és koccintásra emelte — váljék egészségünkre. A jóízű nedűt egyhajtásra klltták. Az öreg az üveg után nyűit, hogy a poharakat újra megtöltse. De magadnak csak keveset, édes uram, mert neked már hamar megért, — majd férje szigorú pillantására Észter néni még hozzáfűzi — tudod, a szived miatt. — Szeretett férje egészségére mindig féltő gonddal vigyázott. Ez a gondoskodás ugyan J61 esett a deresedő, Idős embernek, de nem állta meg szó nélkül hitvese figyelmeztetését. — Ugyan asszony, te még mindig nem tanultad meg, hogy rossz fába nem üt a mennykő. A megjegyzésre az asszony nem ad hangos választ, csak gondolatban Idézi a keserű emléket. „Nem-e, pedig egyszer már nem sok hiányzott belőle, gondolja a hű feleség, aho gyan elnézi a poharakban a vörös bort — még most harmincöt év után Is, az a felejthetetlen nap jut az eszébe, mikor férje vére pirosra festette a fehér gyolcsot. Pedig hogyan kérlelte akkor Is, hogy ne húzzon ujjat az urakkal, mert úgyis a szegönyember fizet rá. Amíg a négy férfiember a bort dicséri, addig a feleség gondolatban újra átéli Ifjúkoruk szomorú emlékét. Borongós, szeles délután volt, Vince hangját alig lehetett hallani, néha gyors léptékkel fel-alá járkált az ódivatú bútorokkal berendezett szobában, máskor leült, fejét a tenyerébe hajtotta és mélyen gondolkodott. Ogy látta, hogy a tétlenség bántja és ezért próbálta megvigasztalni. Ne keseregj Vincém, majd csak kaptok munkát valahol... egyelőre még von egy kis készletünk is az éléskamrában, a gyerekeknek is vettem húsvétra új ruhát és a megmaradt pénzecskéből szerényen beosztva kitartunk egy darabig. Alig fejezte be mondókáját, férje dühösen felugrott a széknek nevezett tákolmányról, kezét ökölbe szorította és keserű, vádló szavak törtek ki belőle. — Meddig kell még tűrnünk, hogy ezek az Ingyenélők úgy bánjanak velünk, mint a kutyájukkal. Talán nem dolgoztunk meg azért a nyomorult bérért, amit kaptunk, s most ezt is le akarták húzni. Próbálnák meg csak ők a kublkolást, reggeltől estig tólnl a (földdel megrakott talicskát szembe a parttal. A borozgató férfiak észre sem veszik, hogy Eszter gondolatai máshol Járnak és csak a fülével hallja a beszélgetést, amelynek központjában a mai események állnak, de értelmével a múlt eseményeit Idézi. 1931. április 30-át mutatott a naptár, aznap este a kis szoba megtelt, barátokkal, cimborákkal. Kálmán volt a legfiatalabb közöttük, aki lesújtó hírt hozott a városból. Délután járt bent, és ott hallotta, hogy a főszolgabíró betiltotta a május 1-1 felvonulást. — Különösen a környékbeli falvak csőcselékét nem szabad a a városba beengedni — szólt az utasítás. Vince bácsi határozott, érces hangja rázta fel a lehangolt elvtársakatl — Márpedig ml holnap felvonulunk, mégpedig a ml zászlónk alatt és követelni fogjuk jogainkat, az Igazságot. Korán reggel S. Ferenc udvarában találkozunk. Onnan aztán a kis erdő mellett vezető úton Jutunk be a városba, a csendőrök a főutat szokták elállni... S már adta Is az utasításokat: — Kálmán, te a zászlót veszed gondjaidba. Ferenc, te meg segítsd a „Munkát, kenyeretl“ feliratú táblát bejuttatni a városba. A többiek legyenek Időben a megadott helyen, az asszonyok kettesével, hármasával a főúton Is bemehetnek a városba, ahol a környékbeliekkel együtt csatlakozhatnak hozzánk. Az öregasszonyt férje rekedt hangja zavarta meg elmélyült gondolatainak továbbszövésében. — Hát te mit búsulsz, anyjukom, miért lógatod a fejed, mikor Ilyen kedves vendégeink vannak? — Búsulni éppen nem búsulok, de emlékszel... ma van éppen 35 éve annak, hogy arra az emlékezetes május elseje megünneplésére készülődtünk — hát ezt Idéztem a gondolatban?! — Akkor sem fogadtad meg tanácsomat, most se hallgatsz rám, már a harmadik pohár bort fogyasztod. — Mégis Igazam volt nekem akkor — vág vissza az öreg. — Emlékszel, hogy mikor Horn? csendőrparancsnok szuronyával a Jobb karomba szúrt, Kálmán barátom lelépte magáról a szép fehér gyolcslngét és átnyújtotta neked, hogy beköthesd vele a karomat. Bizony te is olyan fehér voltál, kedves feleségem, mint a gyolcs és egyre csak azt hajtogattad, úgye megmondtam ... én viszont azzal búcsúztam tőletek, hogy fogjuk ml még szabadon ünnepelni május elsejét — Emlékszem bizony, mintha csak ma történt volna, az imént is erre gondoltam. A témát ezzel le Is zárták volna, mert hiszen valamennyien tanúi voltak az eseménynek, kivéve Bélát, Vince bácsi mérnök flát, aki akkor még kétéves sem volt. — Megértem már 36 évet, lassan már iskolás lesz a kisfiam, de eddig még sohasem mondtad el édesapám, hogy miért rontott rád szuronnyal a csendőr, ml volt a bűnöd. — Hosszú lenne mind azt elmondani, fiam, lgaz-e, elvtársak? Hát az egésznek az volt az oka, hogy ml a tilalom ellenére Is felvonultunk a dolgozók ünnepén és követeltük jogainkat. Amikor csoportokba verődve ballagtunk hazafelé, a kiserdőnél egy szakasznyi csendőr állta utunkat. Közülük csak három volt Igazi csendőr, a többiek a burzsoázia bérencei voltak — felismertük őket. Felszólították, hogy menjek velük, mert lázltottam a rendszer ellen, mire én egy csendőrruhás bérencet félrelöktem: — menjenek az utániból — mondtam, de nem fejezhettem be a mondatot, mert a jobb karomban erős szúrást éreztem. A fegyveres figurák a falubeli elvtársakat sakkban tartották engem pedig elhurcoltak. Most szorongás és félelem nélkül készülünk a májust manlfesztáclóra. Holnap pedig én le veletek megyek a váróéba, — mondja az öreg veterán, — hogy a béke szellemében szabadon ünnepeljük meg a munkásosztály plrosbetüs ünnepét. MOLNÁR JÁNOS
