A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-24 / 17. szám

V/iUiam Shakespeare (1564 -1616)

A világ halhatatlan drámaírója 1564 április 23-án Stratford on Avon városában, Angliában született. Születési dátuma bizonytalan. A stratfordi plébániatemplom anyakönyvében ápr. 26-a van bejegyezve mint a keresztelés dátuma, így a szokást véve alapul, inkább április 17-18-a lenne megfelelőbb születésnapi dátum. Azonban az irodalomtörténet a fenti dátumot fogadja el. Atyja jómódú birtokos-bérlő volt, akinek hentes üzlete is volt. Hogy tekintélyes polgára volt a városnak, mutatja az is, hogy a városi képviselőtesületbe is beválasztották. Egyik azt írja, hogy „ólderman"

(városatya), a másik pedig „bailiff“-«! említ, ami városi elöljárót jelent.

A kis Vilmos az elemi iskolákat (rammar school) szülővárosában végezte, de apja tovább nem taníttatta. Nem mintha nem lett volna miből, de szüksége volt fiára az üzletben és a mezőgazdaságban. Vilmos az apja mellett inaskodott öt éven keresztül. Ekkor 18 éves korában (1582) megnősült és elvett egy nálánál nyolc évvel idősebb nőt, Hathaway Annát. Ebből a házasságból három gyermeke született: Zsuzsanna (1583) és egy ikerpár Hamnet és Judit (1585). Ezután Shakespeare még ugyanabban az évben elhagyja családját és Londonba utazott. E lépése sok találgatásra adott okot. Annyi tény, hogy az ifjú nem volt túlságosan elragadtatva a nála nyolc évvel idősebb asszonytól. Egyesek úgy tudják, azért hagyta el szülővárosát, mert az ottani földesúr, Thomac Lucy, akinek vadaskertjében Shakespeare orvvadászott, üldözte őt. Később ezt az embert Shakespeare Windsori víg nők című darabjában ki is gúnyolta. Mások viszont azt állítják, azért hagyta el családját, hogy költői és színészi hajlamát jobban értékesíthesse. Londonba érkezve a megélhetés után kellet látnia. Ahhoz a színtársulathoz szegődött, mely Leicester grófja, a későbbi főkamarás védnöksége alatt 1575-től a Blackfriars színházat építette. Eleinte csak fizikai munkát végzett, esetleg statiszta szerepet kapott a színháznál, de csakhamar megmutatkozott kivételes tehetsége és veszélyes versenytársa lett kora drámaíróinak. Takarékos életet élt. Társtulajdonosa lett a Globe és Blackfriars színháznak.

Majd a színpad elavult darabjait újította fel és „modernizálta“. Ennek következtében a közönség szívesebben járt a színházba, a színház pedig nagyobb jövedelemhez jutott. 1592-ben már nagy tekintélye volt, mint színpadi írónak és darabjai keresettek lettek. 1593-ban kiadta az Ovidius mintájára írt Vénusz és Adonisz című drámai költeményt, majd 1594-ben Lukrécia elrablását. (gy 154 szonettet is, amelyek legszebbek és

legértékesebbek költeményei között. Egyik részét barátjához, másik részét pedig egy ismeretlen nőhöz írta.

1596-ban a társulat megvásárolta a Globe színházat, melyet eddig csak bérelt. Shakespeare a nyereményrészesedésből oly szép összeget takarított meg, hogy 1597-ben megvásárolta szülővárosában a legszebb házat, majd-hogy tönkrejutott apján segítsen ugyanott földbirtokot is vásárolt. Ekkor már ismertek és emlegetettek voltak szonettjei, melyeket 1609-ben nyomtattak ki. Shakespeare színháza számára maga irta a darabokat.

Hogy melyik drámáját adták elő legelőször a színpadon, bizonytalan. 1592-ben említik Titus Andronicust, de ugyanakkor meg kellett fordulni a színpadon a VI. Henrik trilógiának is. ezzel áll szoros kapcsolatban III. Richard, de ugyanezen időből való Két veronai ifjú, Rómeó és Júlia, és a Szentivónéji álom, I. Jakab (1603-1625) trónralépte után 1603-ban Shakespeare színtársulata megkapja a „király színészei" megtiszteltető címet. Ebben az időben szerepel neve utoljára a színlapokon. 1611-ben visszavonult szülővárosába és többé darabot sem írt. 1616 márciusában megírta végrendeletét és ÓDr. 23-ón meghalt.

Műveiben a cselekményt az emberi indulatok és szenvedélyek viszik a végkifejlés felé. Erkölcsi felfogása visszatükrözi az akkori puritán kor felfogását, hisz darabjaiban az igazság győz! Hősei kivételes emberek, férfi alakjai robosztusok, gyakran durvák, de azért élethűek és nem eltúlzottak. Asszonyjellemei gyöngédek, finomak, életteljesek. Rómeó és Júlia az örök szerelem, Hamlet, a fiúi szeretet, ragaszkodás és kötelesség, Macheth a minden akadályt letipró nagyravágyás, Othello a halálos féltékenység, Shylock az éleselméjű és ravasz kalmár, Cordelia a leányi hűség, és tiszta szeretet, valamint a lemondás és megbocsájtás példaképéi.

KOVÁCS KAROLY

— Megfulladok — hajtotta hozzám közel az arcát. Lehúzta a kesztyűjét, és a csuklómra fcnta ujjait. A tenyere forró volt. Néhány lépés után Ideges türelmetlen mozdulattal szétszakította nyakán a feszesre tekert fejkendőt.

— Megfázol — mondtam és féltve igazgatni kezdtem kabátjának nyúlprémes gallérját. Nem engedte. Görcsösen a karomba markolva hozzámdőlt. Forró lehelet csapott az arcomba. Kigombolta a kabátját. Egész testében remegett. Ha nem támasztom, beledől a hóba.

— Félsz?— kérdeztem.

— Nem!

— Lázas vagy — mondtam magamhoz öleire. Kezembe fogtam az állát. Veríték gyöngyözött bőrén. Szemét lehúnyva sebesen, szaggatva kapdosta a levegőt.

— Nem harangoznak még? — kérdezte Ismét. A harangszó gyakori számonkérése megrémített. Fehér fásliba pólyáit apácaarca ijesztően meredt rám.

Járásra ösztökéltem. Alig tettünk néhány lépést, ismét megálltunk. Ezután egyre gyakrabban kellett pihennünk. Már számoltam a lépéseket: tíz, tizennégy. Vizesgödörbe vagy barázdába léphettem, mert megroggyant a lábam és a hóba buktam. Hirtelen fel akartam ugrani, Erzsi a vállamat ölelve mellettem feküdt. Arcát a hóba túrva nyöázörgött.

— Várjál — mondta tompán — szédülök.

Felsegítettem. A kabátját már én gomboltam be. Feszesre kötöttem nvaka körül a kendőt Is. Hagyta, nem ellenkezett.

Már nem kellett a lépéseket számolnunk. Ettől kezdve már csak bukdácsoltunk. Idétlenül, támolyogva vonszoltam a lányt. Hátizsákomat balkezemmel húztam a hóban. Erzsi pedig a vállamat ölelve dülöngélt mellettem.

Valósággal rábuktunk egy kint felejtett szénarudasra. Emeltem volna a lányt, hogy talpra állítsam, de eltolt magától.

— Szédülök — mondta és nyüszítő sírásba csapott a hangja. A szénacsomó túlsó oldaláról elkapartam a havat és erőszakkal odacipeltem. Hátát a szénaoldalnak támasztottam, térdét körbe falaztam a batyukkal és melléültem.

Görcsösen rángott izmaimban a fáradság. Kinyújtottam a lábamat, mintha dunnába túrtam volna. Eszembe jutott az üveg alján lötyögő pálinka. Odanyújtottam a lánynak, elfogadta. Reszkető kézzel a szájához emelte, kortyolt belőle, és öklendezve kiköpte.

Aztán én ittam. Először, másodszor. Magamba töltöttem negyedliternyí büdös törkölyt. Szám, nyelvem, torkom nem érzékelte a szesz erejét. A kimerültség elsimult végtagjaimban.

Fülembe vájt a szél, gonoszul szórta nyakamba a hószemeket. Éreztem, az ital eltompít. Nem érdekelt se finánc, se határ, az iskola is valami távoli hófúvásként hullámzott előttem. Apró kis hóbuckákká zsugorodott a világ. Nem volt más, csak a fehérség, a négy sima fehérség... meg a földből nőtt vattacsomók.

— Nekünk hagyták itt ezt a szénát — szóltam a lányhoz fordulva. Térdét és ölét már betakarta a hó.

Vártam erre az alkalomra. A sikertelen szeptemberi szökés óta káröröm lappangott bennem. Reméltem „ez az üt kárpótol“.

— így kezdődik mindig — mondta fájdalommal a lány. — Előbb kiver a láz, aztán görcsös szaggatásokkal fáj a fejem.

Közelebb húzódtam hozzá, megöleltem. így ültünk sokáig. Ruháján átsütött a láz forrósága.

— Megint harangoznak — meredt a sötétbe. Földönfutók

— Még nincs reggel — mondtam vigasztalóén.

összegyúrtam egy maroknyi havat és megnedvesítettem vele a száját. Forró ajkai között szürcsölve szívta a hó levét.

— Sokára virrad még? — kérdezte türelmetlenül.

— Reggelre eláll a szél, könnyebb lesz az út — szóltam kedveskedve és kabátom gallérjába vontam az arcát.

Nem tiltakozott. Durva szálú szvettere alá nyúltam, duzzadtnak tűnő mellei karom derékszögében reszkettek. Földre hasadt ágként az ölembe dőlt.

— Imádkoznunk kellene — motyogta.

— Nem temetés ez — ellenkeztem.

Ha imádkozunk, a harang szava hamarább ránk talál — ismételte makacsul.

A rendszertelen mondatok hézagait kerestem, de képtelen voltam szabadulni a körénk gyűrűző lehangoltságtól. A szép és kedves szavakat valami letarolta tudatomban.

Itt ült mellettem a lány, érezhettem, öleltem, tapinthattam a bőrét. Nem is ellenkezett, ölembe roskadt ez a büszke lány, fáradságomba sem került. Jó érzés ez és mégis kevés. Hirtelen szökkent félöröm. Birtokolni akartam Erzsit... Itt van. de csak a védtelensége és esetlensége lehet az enyém.

Ki vagyunk szolgáltatva az emberek és az idő kénye-kedvének. Sorsunk e pillanatban hajszálra egyezik. Mégis ő a tehetetlenebb, a csapzottabb, a védtelenebb madár.

A védtelonség összezsugorítja az embereket. Egymáshoz nyomorodnak

Oszlott az éjszaka. A lány mozdulatlanul még mindig az ölemben feküdt. Aludt. Kissé jobbra dombok púposodtak, kilométernyire előttünk ismeretlen faluszél törte meg a lapos fehérsé-12