A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-09 / 2. szám
Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara születésének első évfordulója egész sor gondolatot ébreszt. Vissza kell tekinteni az üstökös hirtelenségével feltűnt együttes múltjára, nagyszerű tanulságokat levonni a szinte hihetetlen tempót és eredményeket hozó első év után, majd elgondolkozni a jövőn, s utat-módot keresni arra, hogy még jobb eredményeket érhessenek el. Magam személy szerint boldog vagyok, hogy munkájukat majdnem kezdettől fogva ismerem s vezetőinek, tagjainak ebben az első, döntő fejlődési szakaszában segítőtársa lehettem. Most születő gondolataimat tekintsék olyan ember vallomásának, akit rabul ejtett e kiváló képességű társaság hangja, hangjának színe, szépsége, muzsikálásának sodró, lenyűgöző ereje, áldozatkész emberi magatartása, küldetésének példamutató vállalása. S fogadják bírálatnak, a muzsikus barát bírálatának, aki az elmúlt hónapok együttműködése során talált sebezhető pontot is, jószándékú javaslatot szeretne tenni annak gyógyítására. Úgy érzem, az ünnephez és a feladathoz akkor leszünk méltók, ha nemcsak ünnepi szavakat mondunk, hanem józan és hideg elmével megállapítjuk a bajt is és mindent megteszünk orvoslására. Kezdjük a visszapillantással! - Az alakulás körülményei, a működés feltételei, annak előnyös és hátrányos oldalai ismeretesek, erről nem kívánok most beszélni. Csupán azt az egyet emelem ki, hogy a csehszlovákiai magyar énekkari mozgalom régen megszakadt, s ebből a hosszú énektelenségből kellett valamit újrakezdeni, méghozzá olyan partnerek mellett, mint a nagy múlttal rendelkező Morva Tanítók Férfikara, a cseh és szlovák tanítók különböző kórusai, valamint a magas színvonalú magyarországi öntevékeny kórusok. Ez csak növelte a felelősséget s hadd hangsúlyozzam, hogy ez a felelősség három vállon nyugszik: a tagokén, a vezetőkén és a fenntartó, támogató szervekén. Mindenki egyaránt felelős volt és felelős lesz s egyik fél felelőssége sem kisebb a másikénál. S az első év mérlege e téren határozottan pozitív: az énekkar zenei felkészültségében, a hangzás fejlődésében, emberi szervezeti összeforrottságában, fegyelmezettségében, repertoárjának nagyságában és a szereplések számában elérte, sőt túl is szárnyalta azt, amit tőle a legnagyobb igénnyel is várhattak. Ezt sok minden bizonyítja. Elsősorban a tanulási készség rohamos fejlődése, a színpadi helytállás - nem rutin, hanem ennél Csak biztass dalolni! — Vallomás és bírálat a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara megalakulásának évfordulóján — több — biztonsága, az intonálás fejlődése, s mint csúcs, a budapesti szereplés kitűnő megoldása. Csupán az az egyetlen tény, hogy ezt az énekkart már Pesten sem érezték kezdőnek, igazán szép bizonyítvány az első év után. S még valami: — amit a kívülállók talán nem látnak — a mind többet tudás igénye oly mértékben él ezekben a tagokban, hogy őszintén mondhatom, ritkaság. Ennek sok megható megnyilvánulásával találkoztam s úgy érzem, ez a legbiztosabb záloga a továbbfejlődésnek. S most lássuk a jövőt! Aki az énekkart legalább kétszer hallotta s hacsak egy félóráig részt vehetett a próbáján tanulás közben, annak rögtön nyilvánvaló, hogy itt a tanulási tempóval baj nem lehet, a fő kérdés a szép hangzás és a tiszta intonálás fejlesztése. Milyenek a reális lehetőségek e téren s milyen követelményeket támaszthatunk? Hadd kezdjem egy összegező megállapítással: az énekkar hanganyagát tekintve versenyképes lehet bármely európai kórussal. Legjobb szólama az alt. Itt olyan ideális az összetétel, hogy ezt az alt szólamot a világ bármely énekkara elfogadhatná magáénak. Talán itt van a sok szép egyéni hang mellett a legtöbb zeneileg is jól képzett énekes s ez feltűnően megmutatkozik az együtthangzásnál is. A szopránban nagyon sok széphangú énekes van, közülük többet hallottunk már — kitűnően — szólóban is énekelni. S ami rendkívül érdekes, éppen ezek a szólózó szopránok énekelnek az énekkarban is leginkább kórsszerűen. Mégis, az intonálás terén a szopránnak kell a legtöbbet fejlődnie. Még nem ismerjük mindenkinek az egyéni képességeit, de ez a szólam és utána a tenor, amelyben nagymértékben fejleszteni kell a jövőben a tagok egy részének alkalmazkodóképességét. A szopránnál az intonálás, a tenornál inkább a szép, lágy hangzás tekintetében. Ez azért nagy probléma, mert az énekesek egy része úgy énekel, mint a falusi népénekesek: erőteljesen, egyéni ízzel, de ez a jellegzetes és a maga nemében szép éneklési mód énekkari vonatkozásban nem előnyös. (Hacsak nem akarunk valamilyen népi kórust létrehozni, aminek — talán egy-egy falusi lehetőség kivételével - semmi értelme.) Már csak azért sem, mert tanítóink túlnyomó többsége nem falusi, hanem európai módon énekel. Akkor már mégis inkább ez legyen a mérce. A basszusnál nincs baj, zeneileg különösen a bariton fejlett, a mély baszszus pedig lehetne öt-hat fővel több, tekintettel arra, hogy elég szép számú tenor és női hang van hozzá. A hangzás további fejlődéséhez mivel járulhat hozzá az összejövetelek alkalmával tartott próba és mit tehetnek külön-külön a tagok? Itt van a dolog nyitja! A ritka találkozásokból természetszerűleg adódik, hogy az energia és idő megoszlik az anyag tanulása és a hangzás fejlesztése között. Sőt inkább kevesebb jut az utóbbira, pedig erre kellene több! Ezért most már majdnem egyéves tapasztalat után bátran ki merem jelenteni, hogy a gyors további fejlődést csak abban az esetben látom biztosítottnak, ha a művek megtanulását a tagok száz százalékig magukra vállalják s a próbákra csak a kidolgozás és a hangképzés marad. Hangképzés a szó megszokott értelmében, hangképzési tanulmányokkal is, és hangképzés a művekkel, azok nemcsak zenei, hanem részletes, hangzásbeli kidolgozásával is. Ezt a külön munkát — bár nem csekélység — már azért is vállalniok kellene a tagoknak, mert a találkozásokon még olyan dolgokra is szükség volna, mint a kottaolvasás és a vezénylés gyakorlása, hiszen nagyon sokan kórust vezetnek. A jövőben egyébként véleményem szerint az új tagok felvételét a kottaolvasásban való bizonyos jártassághoz kellene kötni. Hogy a csehszlovákiai magyar énekkarok közt a tanítók minden tekintetben példamutatók legyenek, nem nehéz elérni. De hogy a nemzetközileg ismert és jónevű kórusokkal is felvehessék a versenyt, azért sokat kell tenni. De kell, mert a lehetőség adott, s ezt elmulasztani vétkes könnyelműség volna. A feladatnak megfelelni természetesen nem mindenkinek könnyű, sőt egyeseknek igen nehéz. Ezért a sajátos lakás — és egyéb körülmények figyelembevételével kisebb éneklő baráti köröket lehetne alakítani az énekkoron belül. Ezek rendszeresen összejönnének s a kottához jobban értők a műveket megtanítanák azoknak, akik azokat maguktól megtanulni nem tudnák. Ez azt jelentheti, hogy adott esetben két tag, másutt három-négy, vagy több rendszeres együttműködését kell megszervezni. Erre ösztönözze a tagokat az önkormányzattól és a titkártól kezdve egészen a felsőbb szervekig mindenki. Ezenkívül a felsőbb szerveknek oda kellene hatniok, hogy ez a hallatlan lelkesedéssel és erőfeszítéssel végzett társadalmi munka mindenki által elismert és megbecsült legyen. Amikor a Hét a kórustagok fényképét közölte, a vonaton idegen embereket láttam, akik a lapot forgatták. Nagy örömmel állapítottam meg, hogy minden egyéb előtt ez volt nekik abban a példányban a „legszenzációsabb.” Az énekkar népszerűsítése érdekében is igen jó lépés volt. S ugyanakkor további módszerek kiindulópontja is lehet. Hogy mi módon lehet ezt az orgánumot jól felhasználni, azt a közelebb állók jobban tudják, mint én. Talán még ahhoz is, hogy bizonyos alkalmakra a tagokat mozgósítsák, a közönséget toborozzák, vagy éppen azon igény kielégítéséhez, hogy az énekkarnak most még 5—6 mély basszusra volna szüksége? Ha a fent jelzett módon az énekkar tovább tud dolgozni, lehet, hogy a második év végén nem kisebb fejlődésről kell beszámolni, mint most. Lehet, hogy a fejlődésnek lesznek még szebb szakaszai is. Bárcsak így lenne! Az első év felvillanó fényét, az úttörők helytállásának dicsőségét azonban semmi sem fogja elhomályosítani. Az évforduló alkalmából kedves kötelességemnek éreztem, hogy új művet írjak. Kitűnő szöveget találtam ehhez Gyurcsó István költő barátom, az énekkar titkára „Nyugtalan ének" című versében. S az énekkar meglepett azzaij hogy nagyon rövid próba után még az összejövetel alatt Léván elő is adhattuk az új művet. Kimagasló teljesítmény ez egy év után! De ne elégedjünk meg vele, hanem tekintsük most már kiinduló pontnak. S ne elégedjünk meg azzal sem, hogy dalolunk, hanem legyen most már programunk a vers befejezése is: „Csak biztass dalolni!“ VASS LAJOS Erkel-díjas a Hét irodalmi melléklete 2. s
