A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-27 / 13. szám
levél a 21. századhoz sz ilánk ... es várj ream és én egyetlen évnyi késés nélkül — megérkezem. Kezemen akkor is látható lesz a tiszta kosz s akkor már nem szoroz vagy oszt senkinek a véleménye — ám e percek reménye még akkor is bennem él. ... és várj reám és megérkezem. Szürkén, egyszerűen — a korhoz s magamhoz mért természetességgel. Nem írok már akkor semmit az égre s a csillagoknak is szent békét hagyok. Csak jövök majd s azt mondom csönben: itt vagyok. ...de addigi!) __várj reám — míg megérkezem. Fedezd fel szemem, ha rádtekintek és nézz a fény felé — száz évvel vissza — e percbe, melyben e sorokat írom és lásd meg ezt a tiszta szerelmet, te drága újszülött, ki ma még szerelmi gondolat sem lehetsz, mert te majd szeretsz és akkor szeretsz, ha én megérkezem és kezemen látható lesz a tiszta kosz, mikor már nem szoroz vagy oszt senkinek a véleménye, mikor a percek reménye még bennem él. ...de addig III — várj reám s ne küszködj léttel és idővel, csak várj s én megérkezem, hisz létem óta tartok már feléd. állsz majd egy ablakban nézlek nézel jössz majd egy úton megállók nézlek kopogsz majd egy ajtón megjelensz a nyílás hajlatában nézlek suhansz majd egy táncban mosolyogsz kacagsz nézlek menekülsz majd valahonnan rohansz wtjr én nézlek várlak és megmentelek önmagomnak — érted. ... és 1964. október 4-én beállt a klinikai halál és ott feküdt a negyvenhat kilós halott és jött egy huszonegy éves katona ___bácsi! magának nem szobád meghalniaI bácsit magának élni kell és élni fogl" és megtörtént a vérátömlesztés „egy katona mentette meg az életét. — beszélték a hálás rokonok Ke s z eIi Ferenc szép szerelem balladája Hej bokor, zöld bokor, zöld pázsit mezőben szerelmes bandukol. Hej bokor, zöld bokor, zöld pázsit-egeden szerelmes fuldokol. Hej mező, hej mező, zöld pázsit, zöld mező — tudod-e, hogy leszel szerelmes temető? Hej mező, hej bokor, hej bokor, hej mező, zöld pázsit mezőben senki sem bandukol... ... zöld pázsit mező már fekete temető, zöld selyem bokor már fekete szemfedő. építkezés, nem Is olyan régen, a háború éveiben húzták ide. Hat év alatt összesen két ház épült a városban, az egyik a katolikus iskolaigazgató lakása, a másik ez a borház. — Gazdája békés tisztviselő, a magyar Időben tartalékos tisztből előléptetett járási katonai parancsnok — magyaráztam a reülősnek. ■ Rangos ez a borház, akár a sujtásos tiszti egyenruha. Egy helyre, mindig ugyanazon helyre, a sík közepére néz felülről lefelé. Ablaka sincs, csak egy oldalra nyílik, délnek. Ilyen volt a gazdája Is; feszes, egyenes tartású, kevés beszédű öregember. Ez a borház afféle késői öröm, öregemberek akarnoksága, emlékeket melengető tűzhelye. Emlékszem az építésére. Az avatására is. Nagy volt az öröm, késő éjjelig bukdácsolt, szakadozott a nóta. Permetező napszámosok sürögtek a vendégsereg körül; szolgáltak, etettek. itattak, s ha kellett,-énekeltek, először és utoljára. Itt minden ösvény egy sors beteljesedése, térkép, félelmetes életszövevény. A borházon túl keskenyke erekre szakad az út, borházakhoz és venyige-kunyhókhoz vezet. Az ősiesség jele a kunyhó. A paraszt csak annyit hozott magával a szőlőbe, ami a kunyhó földjére tért. A hordót s a permetezéshez szükséges vizet fogattal huzattá a dombokra. Szerszámját, gondját, jókedvét magával hozta és vitte is. Borházat csak a bekerült Iparos, vagy hivatalnok épített. Pihenőnek, szerszámőrzőnek, és ha kell, vendéglátónak. Hihetetlen pontossággal vonalazott az idő; a szőlősorok között emberöltők görnyedtek és foszlottak porrá. Itt éppúgy Jelen van minden, mint az egyházi, községi anyakönyvekben vagy a családi imakönyvek hátsó lapjain. Csak a jelrendszer más. Az öregek slrbatevésével közelebb léptek egymáshoz a mezsgyekövek! Nagyapám hatvan sort örökölt, nagyanyám már csak kilencet jussolt. Mezsgyekő került közéjük, egy egész életre, mélyre ásták, hogy csak a halál félelme tüntethesse el a helyét. Minden fordulónál keserű emlék tekereg elém. Az ég kútjába hullott életek; foszló arcok vonásait ringatja a víz tükre. Kit szólítsak közülük? A szélső darab a Teleki Boldizsáré volt, értelmetlen halállal pusztult. Tíz körömmel markolta az életet: suszterkodott, földet bérelt, nagy istálló tehenet tartott, a padlása tele volt hatalmas belga nyulakkal. Urak vadásztársa, nyomorult bohém, újat akaró, grófokat utánzó kutyabolond. Mindent ákart, de semmi sem sikerült. Józanságában csendes, boros állapotában öblösen hangos, slrógörcsökbe fúló keserűség. Vágyai, tervet voltak, akarata hozzá kevés. A repülős figyelmesen hallgatta és én folytattam: — Munkára hívták az oroszok. Tarisznyával és gumicsizmában kelt útra emberírtó télben. Ügy beszélik, a táborból eleresztették, gyalog indult útnak. Sohasem ért haza, a Kárpátokig Jutott csak. Megfagyott? Tüdőgyulladásról is beszélnek. Ki tudja? Azt se hozták hírül, hová ásták. Elásták! Híre maradt csak az ösvények porában, azt is elkoptatják a tavaszi szelek. A túlsó szomszéd Berta Menyus volt. Három dolog éltette, két lánya, a bor és csillogó lovai. Kevés beszédű ember volt, szorgos paraszt és nagyokat ívó. Öszutolján napi program volt a borkóstolás. Eljött hozzánk, berúgott. Nagyapám ökrös szekerén kocsizott haza. Másnap ugyanis ismétlődött, fordítva. Olga, a nagyobbik lánya tüdőbajt kapott. Vitték ijedten orvostól orvosig. Pihentették itt, a hegyen Is, „jó a levegő, hátha segít“, vigasztalgatta az apla. Rövid időre befogadták egy falust tüdőgondozóba. Utolsókon volt, mikor érte ment az anyja. Gyalog indultak haza, harminc kilométer állt előttük. Meghalt egy tengeritábla ösvényén. Fehérbe öltöztették. Nagy virrasztója, halotti tora volt. Az apja nem sírt, csak suttogva ismételgette; „több lakodalom nem lesz a házamban“. Margit, a kisebbik lánya kisírt szemekkel nézte, nem értette. Nehéz számot adni arról, mikor törik meg egy élet. Látszólag ez a szorgalmas paraszt is megadással hordta keservét. Nem panaszkodott, nem beszélt róla, útját vágta a kíváncsi kérdéseknek Is. Közömbössé vált. Negyvenhatban áttelepülésre szólították fel. Nem ellenkezett, elment. Téli hidegben sorra járta a szántókat, földet kapart a hó alól és a zsebeibe rakta. Utoljára a szőlejétől köszönt el; sírva ment haza. Egy széket sem tett fel a vagonba, csak nézte a rakodást. Nehézkesen felcihelődött, leült egy zsákra és vissza sem nézett. Búcsúzni sem kívánt senkitől. Magyarország déli határaira vitték őket. Mindössze egyszer írt tele reszkető betűkkel egy iskolás füzetlapot. A halálról írt, minden mondatába könyörtelenül beterpeszkedett ez a félelmetes szó. Vágyom a halált, itt nagyon nehéz, nem jó meghalni, reszkettek búcsúzó betűi. ötventől kezdve érthetetlen szigorú határzáíi őrizte az ajtókat. Lassan, felbontva érkezett a posta Is. Rákosi határőrei halálos ellenséget láttak mindenkiben, aki lopva, vagy akár! engedéllyel közelített őrhelyük felé. Mire a tiltó rendelkezések rengetegében halálhíre jött, elmúlt egy év. Emberi gonoszkodással beteljesült az isteni parancs: „Légyetek porrá, kik porból lettetek“. Elment Berta Menyus is, helye se maradt, mint aki sohasem élt ezen a földön. Minden szőlő szomszédság, halotti arcokat idéz, Rég halott gazdákat, görnyedő hátúakat* bortól zavart szemeiket, szavajárásukat, oldhatatlan görcsökbe ránduló sorsukat és érdemtelen~jpusztulásokat. Melyiket említsem? Életem szakadozó emlékszálai ők, felszívódtak az Idegsejtekbe, beleszövődtek a lelkembe. S elég a hegyi ösvények porába lépni, jönnek, elém sorakoznak. Csoportba verődnek, mennek, cipelik kínéletüket, önmagukat temetik az elmúlás telhetetlen, mély árkába. A gyermeki élet elején öregek állnak, velük kezdődik az emlékvilág. A borház előtti padkán ülünk. Az épület teteje megroggyant, hullik róla a cserép, omladozik a fala is. Használják, de senki sem törődik vele. Késő este van. Alakját, szélességét és magasságát veszti a világ. Érvényét veszti minden földi mértékegység, napkeltéig földhöz lapul az élet. A sötétség haragot, büszkeségei és mérhetetlen különbségeket egyenlít. (Folytatjuk) IX
