A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-03-13 / 11. szám

Samuel Selvon. ß C 3 ß S 0 ' § 11 ß K e S Folytatás az előző oldalról De Beretva csak azt mondja: — Jó, jó. A vicc az vicc. de igazán azt gondoljátok, hogy jó? Igazán jó? Raliamut azt akarja mondani, hogy igen. de csak kerülgeti, mint macska a forró kását, csak körtönfalaz, csak kertel, és azt mondja: — Hót tűrhető — meg hogy: nem rossz — meg: hallottam már rosszab­bat is. De az a pacák, aki segít Rahamutnak. mintha bedilizett volna, csalt csapkodja Beretva meg Féllábú vállát és azt hajtogatja, hogy ő még soha ilyen calypsót nem hallott, és hogy biztosan ez lesz a jövő karneválon a felvonulási induló. Míg beszél, csak jár a keze a levegőben, és rá is csap Rahamut kezére, aki jól megszórja az ujját a tűvel, amit a kezében tart. Rahamut a szájába kapja az ujját, és szívja: megfordul és elkezdj pocskondiázni a másik szabót, hogy azt mondja, miért nem ül nyugton a fenekén, meg hogy látja, hogy beleszaladt az az átkozott tű a kezébe. — Na és? Tán belehalsz, hogy megbökted magad a tűvel? — mondja a másik pacák. Nagy veszekedés kerekedik: teljesen megfeledkeznek Beretváról meg a calypsójóról és arról vitatkoznak, hogy az ember vérmérgezést is kaphat, ha egy varrótűvel vagy gombostűvel megszúrja magát. Ami pedig a calypsót illeti, nincs semmi leírnivaló. Beretva megtanulja a szöveget meg a dallamot — ennyi az egész. így születik a calypso, min­den zűr nélkül. így volt ez minden óriási számmal, mint a „Múlt éjjel enyém lett ő", vagy a „Megteszem, amikor akarod", meg a „Vigyázz. Zsu­zsi. leesik a bugyi", amelyek mind itt születtek Rahamut szabóműhelyében. Miután a nagy duma a gombostűről meg a varrótűről végétért, Raha­mut meg a pacák, aki segít neki. visszamentek a műhelybe, hogy befejez­zenek egy jampec-ruhát. amiért estére értejönnek. Beretva most egy shillinget szeretne kölcsönkérni Féllábútól, de nem tudja, hogy fogjon hozzá, pláne mivel mór úgyis tartozik neki eggyel. így hát elkezd neki szépeket mondani, dicséri a dallamot, amelyet Féllábú ta­lált ki a calypsóra. Azt mondja, soho életében még ilyen édes melódiát nem hallott, olyan sima. úgy csúszik, mint az olaj. De alighogy erre rákezd. az öreg Féllábú gyanút fog és azt mondja: — Atyaúristen, engem ne próbálj szédíteni öregem! Beretva már nem olyan ideges, hiszen komoly kaja van a hasában. De mialatt megpróbálja rávenni Féllábút, hogy a kölcsönözzön neki néhány garast, egy ötlete támad. Elkezdi mesélni Féllábúnak, hogy töltötte a reggelt, hogy emelte el a ci­pőt a Park Street-i susztertől, és hogy kajált potyára egy nagyot. Féllábú csak azt mondja: I j <- Fogadjunk, hogy megjárod. Ti mind, akik hősködtök, így jártok. Oui. Beretva meg azt feleli: — Ember, olyan könnyű ez. mint a kezitcsókolom, csak azért beszélsz így. mert féllábad van, és nem tudsz gyorsan futni, csak azért. Féllábú azt feleli: — Csak ne tréfáljunk a féllábamról! Beretva erre azt mondja: — De idefigyelj, ember! Te megint hülye vagy! Te meg én remek tervet tudnánk kifundálni, hogy valami pénzhez jussunk. Ha már tolvaj az em­ber - akkor nagyban is csinálhatja! — Te vagy a tolvaj, nem én. — De idefigyelj, ember: Féllábú! - Beretva lehalkítja a hangját. - Meg­csinálok én mindent magam, te csak arra kellesz, hogy őrködj, nem jön-e valaki. — Hót mi az a híres terv? Az igazat megvallva, Beretvának még nincs semmi kialakult terv a fejé­ben, mindössze csak arra gondolt, hogy valomi nagy szajrézást kellene csinálni valahol, ahol van pénz. Megvakarja a fejét, a fülét rángatja, ahogy Spencer Tracytől látta egy filmen és azt mondja: — Mit szólnál a Roxy mozihoz, lent a St. James-en? Amint beszél, már volami izgalmat is érez, mintha hullámok emelked­nének és szállnának alá a testében; megkapaszkodik Féllábú karjábon. Féllábú csak ennyit mond: — Hát igen, eljön a nap, amikor aztán igazán megjárod. Sohasem hittem volna, hogy megérem a napot, mikor jó barátom. Beretva tolvaj lesz. Ember, elfognak, az bizonyos. Miért nem próbálsz valahol dolgozni, míg a calyp­so-szezon elkezdődik? — Megpróbáltam munkát szerezni, de nincs munka sehol. — Hiszen te nem vagy tolvaj. Biztosan elkapnak, én mondom neked! — De ember — hát nem látod, hogy megúsztam a cipőt meg az ebédet? Mondom, hogy minden azon múlik, tudsz-e pléhpofát vágni. Ha ez megy. akár gyilkolhatsz is, és nem történik bajod. Féllábú egy calypsót kezd dúdolni: Akinek van dohánya, az nem izzad. Ha valakit kinyír, megússza, mint a pinty. Akár a kormányzóval is bratyizhat... Beretva már mérges: — Szóval nem tetszik az ötlet? Azt hiszed, nem tudnám megúszni? — Nincs gyakorlatod. Zöldfülű vagy, újonc. A bűnözés nem jó üzlet. — Gyáva fráter vagy! — Nekünk, calypso-énekeseknek vigyáznunk kell a becsületünkre. — Eredj a pokolba! Ha nem akarsz segíteni,' megyek és megcsinálom magam, majd meglátod! És nem megyek bele piti dolgokba, nagy tolvaj leszek. Ha már ottmarad a fogam, az egyszer szent, hogy nagy dohányért marad ott, nem pedig valami kis almás üzletért. — Hát apafej, nekem aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek, hogy pórul fogsz járni! — Ember! Féllábú. az a baj, hogy csak féllábad van. hát nem gondol­kozol úgy, mint én! Féllábú megdühödik. Azt mondja: — Idefigyelj. Már mondtam, hogy a lábamról ne viccelj, hallod? Erről nem tűrök tréfát. Szidd az anyámat, szidd az apámat, de egy szót se a lá­bamról! Beretva megenyhül. — Ne haragudj. Lábú. Tudom, nem szereted, ha viccelnek veled. Ekkor már Rahamut is hátraszól. és megkérdi, miért csapnak ilyen lár­mát, mit képzelnek, a halpiacon vannak? így hát befejezik a dumát. Beretva elbúcsúzik Féllábútól „Visz-lát"; Féllábú meg azt mondja: — Rendben van, öregem, aztán ne felejtsd el a dal szövegét. És utoljára figyelmeztetlek, ne keveredj semmi balhéba. De abban a pillanatban, ahogy kilépnek a szabóműhelyből, Beretvának már csak az jár a fejében, milyen könnyű is a nagy bulit megcsinálni. Ö fogja megcsinálni egyedül, méghozzá fegyver nélkül. És még őrá mondja Féllábú, hogy kezdő? Csak az a fő, hogy pléhpofát vágj. Megjátszod a szentet, és ha még megvan az ártatlan pofád, amit az anyádtól örököl­tél. és valaki kérdez valamit, csak fölhúzod a szemöldököd, égnek tárod a karod, és annyit mondasz: „Uramisten, kicsoda? Én?!" Egyszere csak már ott is látja magát a Queens Parknál, ott sétálgat és gondolkodik. És meglát egy öregasszonyt, aki narancsot árul. Mintha a hő­ségben elaludt volna az öregasszony, az egyik kezében támasztja az állát; a feje meg lekókadt. Kevés ember jár arra: Beretva egy szempillantás alatt fölmérte a helyzetet. Majd megőrül, hogy fölkaphasson egy narancsot a tálcáról, csak azért is! Csak hogy megmutassa, hogy meg tudja tenni, és megússza. Odasétál egész közel, le sem néz a tálcára — csak fölkap egyet könnyedén, amint arra flangál és beteszi a zsebébe. Bárcsak itt lenne Féllábú. hogy látná: egyszerű az egész, mint egy pofon. De alighogy betette a narancsot a zsebébe, a vénasszony fölugrik és éktelen lármát csap. ordít: — Tolvaj! Tolvaj! Segítség, az az alak ellopott tőlem egy narancsot! Se­gítség! Fogják meg! Ne engedjék ellógni! Erre az üvöltésre Beretva szivébe belemarkol egy harapófogó, megfeled­kezik mindenről, amit kitervelt és futásnak ered. Visszanéz és látja, hogy hórom pacák üldözi. És mintha nem is érezne semmit, mintha nem is futna, mintha egyhelyben állna. Csak a harapófogó szorítja a szívét - ő meg kapkodja a levegőt: — Atyaúristen! Atyaúristen! HALÁPV LILI fordítása VERES JÁNOS: Prostéjov Peng a gitár. Mindig nagy öröm testvérekkel találkáim, kiváltképp, ha azelőtt titok fedte létüket, szemeket látni, melyek rokon-tüzben ragyognak. A város, amely eddig arab leányként szemérmeskedett, hirtelen ledobta síiríí fátylát. Meleg fényt szőrnek a kertvendéglő fái, kedveskedésnek szánták a nekünk oly ismerős dallamot, ők, a söröző férfiak, a szövegét sem tudják. Peng a gitár. Tegnap a vonat különösen zakatolt, s valamennyi bakterház figyelmeztetőn kérlelt: szálljak le tüstént, forduljak vissza, rámdőlnek a házak ebben az idegen városban. Peng a gitár. Odahaza annyiszor éreztem magam árvának, csodabogárnak, kinek elütő színű a bőre, ragályos betegnek, akivel húzódva beszélnek. Bizony olykor megesik, hogy fonákjára fordul minden, s bölcsőm helyén úgy rémlik, idegen bolygón járok. S itt nem idegen senki. Peng a gitár. Rámtapad az okos vonzalom virágpora, s már nem törli le szélvész, nem mossa le árvíz, s nem sebezhet meg tévhitek szúrós bozótja. Tükör lett a lombos kerthelyiség, közülnézek, s mindenfelé a saját arcomat látom. Mintha régóta ismerném a várost, a tornyot, melyben a régmúlt zendül meg minden negyedórában, a furcsa, rozoga taxikat, a macskaköves utcákat, a kocsmákat, ahol knédlit kínálnak udvarias pincérek, a szőke szépséget a szálloda portáján, a jólöltözött fiatalokat, akik Wolker szobra előtt sétálnak, — mintha itt jártam volna iskolába valamikor. Peng a gitár. Kihull belőlem a történelem, a királyok, fejedelmek, régi tusakodások, a másféleség szomorú tudata, s elszáll a szorongás, hogy helyet adjon a hitnek: egyszer megépül az óriási hangyaboly, melybe a népek szorgalmasan hordják a szellemi javakat, hogy színig teljen a közös kincstár. Peng a gitár. Dózsa talpasai s alabárdos harcosok közös tábortűz körül ülnek, magamba zártam valamit — ami vetekszik a nap becéző melegével —, hogy ezentúl mindenfelé magammal hordozzam. Az idő rejtelmes boltivei alatt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom