A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-03-13 / 11. szám

OZSVALO ÁRPÁD

CJ& (jloíkőZZ

Szindbád utolsó útja

Krúdy Gyula emlékére

Szindbád újra nekivágott az útnak ,..

Á podolini takácsok sárga vászna

már szétmállott a gyorsvizű Poprád partján.

Régi menyecskék vakító térde, lába.

nyavalyák terhétől megroggyant, megdagadt.

öreg pincérek nyűtt tárcájukban őrzik

az utolsó kifizetetlen számlát

és Szindbád nevére álmukból felriadnak.

A házmesterek a nehéz kapuk szárnyát gondosan becsukják s rozsdás láncot akasztnak a belső reteszre, mert Szindbád ismeri a zárak titkait, bérkocsisok szitkát, apácák imádságát, s a szűzlányok szeméből kiolvassa a vágyat, Szindbádnak mindenki megbocsát.

Az ólomkatonák örökké tisztelegnek, köszöntik a nyikorgó szélkakasok, neki gyónnak titkon az öngyilkos-jelöltek, konflislovak nyerítik feléje jóságukat.

S mikor nekivágott az utolsó útnak, a fák festékes köpenyük levetették, szorgos hangyák megbocsátottak a tücsöknek, temető kövén szelíd kísértetek siratták.

Öt órakor hazajövök a munkából, és bekapok oala mit. Fél óra múlva tele hassal felkelek az asztaltól, és eszembe jut, hogy holnap szeminárium van, készülni kéne, már fekszem is le a rekamiéra, hogy elaludjak, amikor rám szól a felesé gern. „Foglalkozz a gyerek kel!“ Égy pillanatig nem ta lálok szavakat a felháborodásom kifejezésére, de az tán férfiasán összeszedem magamat és nyíltan a szemébe nézek a feleségemnek. „De fiam, én a munkából jövök, egész nap dolgoztam, holnap szeminárium lesz, mit akarsz tőlem!?“ „Hát én honnan jövök, és nekem mim lesz holnap?“ — kérdezi a feleségem, fölöslegesen, mert hiszen nagyon jól tudja ö is, hogy a munkából jön, és termelési értekezlete lesz holnap, minek kérdezi tőlem? Ezek a fölösleges kérdések mérgezik meg a családi békét. „Avval az energiával, amit erre a fölösleges kérdésre fordítottál, fiam, már rég megtanulhattad volna a gyerekkel a

leckétI“ A gyerek egyikünk ' röl a másikunkra néz, ő nem bánná, ha a feleségem fog lalkozna vele, de jobban szeretné, ha én foglalkoznék vele, és legjobban sze retné, ha egyikünk sem fog lalkozna vele. Egy szimboli kus dombtetőről figyeli a csata kimenetelét, mint Na póleon Waterloonál, csak jó val izgatottabb. „Ezt tisztáz zuk végre egyszer. Az én munkám olyan jellegű, hogy nem tudok amellett még a gyerekkel is foglalkozni, teljes szellemi koncentrációt igényel, egész embert kíván, nem fasírozliatom fel a szel leniemet, - én vizóraleolvasó vagyok." „De nekem vacso rát kell főznöm“ — mondja a feleségem, és indul kifelé. A csata, úgy látszik, eldőlt. „Hát majd ezentúl konzer vet fogunk vacsorázni — fordítom meg a csata sorsát —, nem fogsz mindenfé le ürügyekkel kibújni a kö telességteljesítés alól". A feleségem meghökken, erre nem számított. Egy pillanatnyi néma csönd, de aztán a feleségem átcsoportositja a hadrendjeit: „Igen, fiam, de én nem értek ezekhez adói gokhoz, a harmadikos anya got már elfelejtettem. Még összeadni sem tudok rendesen“. Vége! Vége, mondta volna erre egy nálamnál ki sebb hitű ember, és belátta volna, hogy nincs más kiút, neki kell foglalkoznia a gyerekkel, fín azonban csak finoman mosolygok: „Nem

tesz semmit, fiam. azon könnyen segíthetünk. Majd leülünk szépen, átvesszük a tananyagot, mindennap kéthárom órát foglalkozok veled, és év végére a kisujjadban lesz az egész."

Győztem!

Mert így is lett, és nekem nem kell a meg fizet hét ette nül drága időmből naponta egy fél órát arra pazarol nőm, hogy a gyerekkel foglalkozzam. amikor ott a feleségem, aki asszony, tehát jobban ráér.

GERGELY MIKLÓS

— Ez jó ... Sohase menj el .. . azért születtem. hogy te szeress.

— Szeretlek.

— Csak ezt akarom.

A katolikus templom tornyában éjfélt vert az óra.

Ne menjünk még? kérdeztem.

— Most jöttem.

Az ölembe fektettem és beletúrtam a bajába.

— Gyerekkorom óta várlak. Negyedikes elemtsta voltam, amikor a számtan füzetem hátlapjára rajzoltam egy férfit.

— Másoltad?

— Kigondoltam.

— Milyennek képzelted?

— Magasnak, erősnek... Hozzám csak a magasak illenek.

— Udvaroltak már neked?

Birtokolni akartam a Gallaf lányt, akartam, mindennél jobban akartam, hogy csak az enyém legyen.

— Már kétszer kérték a kezemet.

— És?

— Kommendálták őket. Az egyik intéző volt. Az nem tetszett, mert kicsi volt... Pirosarcú, alacsony, zömök. Mindig nevetett és Izzadt, a homlokát törölgette. Nagyon kellemetlen volt a kézfogása.

•— A másik? — faggattam türelmetlenül.

— ... az egy német volt. német tiszt. Anyámnak nagyon tetszett. . Anyám német.

— Az milyen volt?

— Előzékeny és nagyon udvarias ... Pedáns, művelt, egy hétig nálunk lakott az ebédlőben . Szerette a bort. Rajztanár volt a Rajna mellett egy városban. Le Is rajzolt, a képet a zongora fölé akasztotta anyám. Azt mondta: „így illik“. Azt is mondta: „házunkhoz jött a szerencse, Nelli. Ez rangot biztosít neked. Nem gróf. nem nemes, nem is arisztokrata, de német. Ez jó bizonyítvány. . Az iskolázott németek az arisztokratáktól tanulnak élni. azok pedig rangon alul sohasem adták. A szén asszony rangot érdemel, azzal becsülik meg“ ..

— Mi lett vele? — szakítottam félbe.

— Elment, egy éjszaka elvezényelték, mikor az oroszok Csapnál áttörték a frontot. Engem

nem is költött fel, kímélt. Nem akarta, hogy megijedjek. Elvitt egy korsó bort és a nyugágyunkat. Abban szokott napozni. Azt ígérte visszajön, vagy ír majd.

És azóta?

— Nem jelentkezett. Anyám már irt a rokonainak. hogy a címe után kutassák fel.

Lehangolt, amit Nellitől hallottam. Mindenkitől féltett virágnak hittem a Gallai lányt. Már előttem is csodálták virágkehely arcát, mások is szomjazták.

—• Neked tartogattam magam — békítőit hízelegve.

Félhomály borult rám, Talán még magamtól is sajnáltam azt a lányt. Úgy éreztem, szél himbálta lámpa alatt állok és csak nagyritkán hull rám egy fösvény fénynyaláb.

— Te vagy az első — békítgetett, majd hirtelen mozdulattal összekapta magán az inget és felállt.

— Menjünk innen — mondta ingerülten.

Így voltunk egymással, ha összekaptunk, a

Gallai lány hamar túltette magát a rossz pillanatokon. Elég volt. ha száz méterrel arrébb toás bokor alá heveredtünk. Még odaadóbban ölelt, mintha mi sem történt volna.

Én nehéz ember vagyok. Az én természetem tele van görcsökkel. Maradéktalanul nem tudok se hinni, sem örülni. Még a legszebb perceket Is megkeseríti a kétely, mintha két agyam lenne. Az egyik biztat, vakmerővé tesz. a másik óvatosságra int.

Tudtam, hogy számomra ez a szerelem az Igazi nagy felszabadulás. Éreztem, hogy Nelli álmait szereti bennem. Számomra pedig mesebeli szépsége vált valósággá ... Megkaptam az elérhetetlent.

Bántott a múlt. Érzékennyé tett az a tudat, hogy egyszer faggatni kezd apám. anyám, testvéreim felöl. Magamban büszke voltam rájuk De mit mondok majd róluk neki? Restelltem gyermekkorom nyomorúságát. Sértett az Is hogy csak most. későn értem et a Gallai lányhoz.

Az erdő szélére értünk. Elfogytak a bokrok, ritkultak szálasodtak a fák. Tudhatja, a legelő széléhez közel jobban gondozták az erdőt.

A fák alját reggeltől délig süthette a nap.

Nelli mellettem feküdt. A selymes vékonyszálú fűtakarö, mintha kora tavasztól erre a női testre várt volna. Tágranyilt szemei szomjasan Itták az ég kékségét. Szája kissé nyitva volt, húsos ajka megremegett, valahányszor megcsókoltam.

— Megfázol — hajoltam fölé.

— Melegíts — mondta és az ölembe temetta magát. Hamar megtanulta a szerelmet. Ha finom ösztönével megérezte rajtam az ernyedést, felhagyott mohóságával. Kigombolta az Ingómét és simogatott. Lágyan, cirógatva, előbb • mellemen borzolt végig ujjaival, aztán a váltamat melengette tenyerével: az Izmaimat az erőmet kívánta tapintani.

— Rajtad minden a helyén van — súgta —« a bőröd érdes, az tzinaidat fésülni lehetne... Kár. hogy nem láthatom.

— Érzed — mondtam enyelegve.

— Az kevés. Nekem minden kell egyszerre. Érezni akarlak, hallani, látni, tapintani.

— Itt vagyok.

— Kár, hogy senki se lát bennünket. Értetlenül néztem rá.

— Élvezném a bámészkodásukat.

— Én féltelek az emberektől.

—■ Irigykedjenek, pukkadjanak meg — mondta könnyen dobálva a szavakat. Ez az én szerelmem, csak én érzem, de akarom, hogy lássák mások is.

Kis időre elfogyott a szó. örültem ennek a parázsló indulatnak, jólesett a Gallai lány fogadkozása. Nekem szólt, nekem ígért életreszóló áldozatot.

Váratlanul felült. Fejébe nyomta sapkámat, kézbe fogta a géppisztolyomat és a holdat célozgatta gyámoltalanul.

— Azelőtt a zsidók jártak Ide szombatonként — mondta maga elé. — Kettesével jöttek ebéd után. külön a férfiak és külön a nők. Itt találkoztak. Nem szóltak egymáshoz, csak ültek és nézték a dombokat. Itt van közel a temetőjük

(Folytatjuk)

11