A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-27 / 9. szám
— Ugyan, hallgass! Csak magaddal törődsz ... — Mtért? Nem voltam jó? — 16 voltál. Férfi vagy, de csak magaddal törődsz, csak magadnak voltál jó. — Mit akarsz? — Gyere, csókolj meg ... hány óra? Van még időnk? Tudnál még egyszer szeretni? — Késő van ... — Persze, biztosan sokat is ittál. Lángolsz, mint egy nemtudommicsoda, utána pedig alig tudsz tenni valamit. Mondd, mit éreztél egyáltalán, mondd igaz telkedre, enyém voltál valóban? Mondd, hogy az enyém voltál! — Hagyd abba, mert__ — Tépd le az álarcomat, tépd. Nem mered, nesze! Mit látsz? Két könnyes szemet, te önző állat, valódi Don Juan. Csak a pillanat gyönyöre vonz, utána Jutsz tovább. Hová sietsz, hová rohansz? — Sokat dumálsz, kisanyám. Miért jöttél velem, ha most lelki konfliktusaid vannak? Szavamra mondom, te színésznő vagy, vagy bolond! —- Elsősorban ember vagyok és ... és elsősorban nő vagyok!. — No, még csak ez hiányzott! Most elkezd itt nekem lelkizni. Hagyd abba, kérlek! — Gyerünk, öltözzI Dobd ide a ruhámI Szótlanul és gyorsan felöltöztek. A fiú feje üresen kong, a lány szipog és saját gondolataival viaskodik. — Hazakísér jelek? — Nem kellI — tiltakozott dühösen a lány. A fiú vállat vont és kinézett az ablakon. — Az utcára azonban kikísérhetnél. — Természetesen — fordult meg a fiú és magára kapta télikabátját. A folyosón egy álmosan dülöngélő pizsamás alakkal találkoztak, aki megértőén rájuk vigyorgott. A kapu alatt megálltak és néhány percig szótlanul bámulták a földet. — Nincs semmi mondanivalód számomra? — kérdezte rekedten a lány. „Mi az ördögöt mondjak neki?" — ráncolta össze homlokát a fiú. Félrerúgott egy darabka követ. — Hercegnő, volt szerencsém! — Verjen meg az isten minden Don Jüant! A fiú először dühösen mondani akart valamit, majd elmosolyodott. — Szerencsére nem hiszek istenben, rajtam nem fog az átkod. Csao, kisanyám! A lány sírással küszködött. „Nincs egyetlen gyengéd, emberi szava sem. Egyetlen szavába kerülne az ostobának és vinném öt magammal, de képtelen arra, hogy rám is gondoljon. Képtelen, képtelen... Olyan, mint a többiek!" — Miért nem mész? — csodálkozott a fiú. — Menj te először — suttogta a lány. A fiú vállat vont és megindult visszafelé. Néhány lépés után megfordult. „Most__ most megkérdezi, hogy .. — Hogy hívnak? — Nem fontos — válaszolta vontatottan. Magában még hozzátette: „Egy névtelen test a gyűjteményedben!" A fiú eltűnik a kapu alatt. A lány fázni kezdett. Megborzongott és gyors lépésekkel elindult. ■■■■■MMBBI mondta, vitaminhiány. — S félénken az asztali lympa alá tartottam bütykös izületű kezeimet. A parancsnok szótlanul maga elé meredt, mintha gondolkodna valamin, de Pogácsa meg sem várta, hogy faggatni kezdje, ijedten diktálta adatait: — Berta Endre, ipariskolás — a tizedes betűzve irta a nevét. " A parancsnok ismét felém fordult. — A papok fészkében katonák is vannak? r* kérdezte. — Igen. t— Mennyi? — Nem számoltam. — Hol van a kaszárnyájuk? f— Az állomás mellett. — Milyen fegyvereik vannak? — Puskát, rendes puskát látok a vállukon., — Hát a ruházatuk? — Semmilyen, szegényes. i— Szoktak énekelni? — Néha. — Milyen nótákat? — zavaromban a padlót néztem. — Nem figyeltem meg... nótákat, biztos katonanótákat — mondtam. A kérdések szála itt megszakadt. Az írógépnél ülő tizedes kárörvendően mosolygott az orra alatt; zátonyra futott a vallatás. S hogy a parancsnok pillanatnyi zavarát leplezze, egyik bokáját a másikhoz verdeste, mint akinek fázik a lába. Berta megkönnyebbülten sóhajtott; „elfáradt a csombók“ súgta szája szögletéből felém. „Félidő,“ mutatta Szekeres a némák ABOjének betűivel. — Milyen a közhangulat Magyarországon? r= kérdezte a parancsnok Szekereshez fordulva. — Kevés az ennivaló, romlik a pénz ... Magyarország büszke ország, harmincnyolcban felfújták magukat... Nagymagyarországot akartak. Üvöltöttek, mint a sakálok. „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.“ Megkapták, ehetnek, Ihatnak, most már dáridózhatnak. — Ott sem volt mindenki kakastollas csendőr, parancsnok úr — ellenkezett Szekeres^ — Egyformák, harmincnyolcban őrjöngtek... „Mindent vissza“ ... Ronda fajzat. Tűrnek, mint a szolgák, ha megszorulnak, alázatosak, ha jóra f.ordul sorsuk, parancsnokló nagyurak ... Hálátlan szolgák és rossz urak a magyarok — mondta dühödten a csendőr. — Most bosszút állhatnak... — ellenkezett fojtott indulattal Szekeres. — Megérdemlik, bűnhődjenek, fizessenek ... — Nem mindenki vétkezett. így csak a középkorban gondolkodtak — vitázott tovább Szekeres. — Pedig az kell — csapott rá a parancsnok, egyformák, egyiknek kisebb a vétke, a másiknak'nagyobb. egykutya... Egyformán éreznek, egyformán gondolkodnak. Harmincnyolcban kimutatták a foguk fehérét. Levizsgáztak . . . A katolikus templom tornyában éjfélt vert az óra. Karácsony, december huszonnegyediké, új napra fordult az idő. Kakasok lármáztak valahol, ezerkilencszáznegyvenhat évvel ezelőtt a megváltó születését várták. A mi vallásunk szerint ez a nap már ünnepnek számított. Lábunk alatt felsírt a hó. így hallottam, úgy éreztem, hogy panaszkodik, sír a hó. A járási csendőrparancsnokságra kísértek bennünket. Elől baktattunk mi, mögöttünk két csendőr. Dermesztő hideg éjszaka, még a házak is összébb húzódnak, hogy melegítsék egymást. Az áruló holdból már csak egy darabka látszik az ég alján. Azt sem érdemli, hogy a kutyák megugassák. „Igaza volt annak a vén ravasz csempésznek, elhamarkodtuk“, kesergek magamban. „Lekotornám az égről a holdat, megvakítanám... Minek? ‘Sokáig azt hittem, hogy a természet a gyengébbeket védi." Az út jobb oldalán sürgönypoznák sora kanyarog. A huzalok erejükön felül zúgnak. Lehet, hogy éppen a mi neveinket továbbítják; négy kilométerrel távolabb az ügyeletes szobájában megszólal a telefon. Ki másnak jutna eszébe ilyen késő éjszakán háborgatni a hidegfényű drótokat? Jelentést adnak, jelentést vesznek. Haragot gerjesztenek jöttünk elé. A járási kisváros dombra kapaszkodik, szétszórt fényei fájdalmasan belémszúrnak. Sötét mélység tátong a messzi lámpák fénye között. Jó lenne belefeküdni a képzelt fekete árkok valamelyikébe. Az ismeretlen sötétség talán mégis elviselhetőbb, mint a bizonytalanság növekvő szorítása. Kísérőinket ingerli caplató botladozásunk. Ránkparancsolt: szedjük a lábunkat egyszerre. Menetelünk. Számolom a lépéseket: száz, kétszáz, hétszáz, ezer. Már csak egy kilométer van hátra. Magam tanácstalan vagyok. Szekerestől várom, hogy kezdjen valamit. — Megszökünk? — kérdem suttogva. — Hová? — néz rám értetlenül. Közelebb húzódok Szekereshez. Harag borított el. „Öt is meg lehet gyűlölni, Szekerest.., Vékony szájaszélét, alig hogy nyílik és kész a válasz. Okos, jóeszű ember Szekeres, csak olykor túlságosan fontolgató. Kimért. — Megbírunk velük — próbálkozom mégegyszer — többen vagyunk . .. Aztán hova futnál — kérdi ridegen. Szekeres kérdése böszít. Legszívesebben az arcába csapnék. Eddig minden helyzetből talált kiutat, most nyugvásra int. Gyáva. Én is félek, de ezt nem, így csak az állat hunyászkodik. — Vissza, inkább vissza — mondom rekedten. Szilveszterre éhenhalsz. Egy hónapig üres az iskola. Megfagysz és éhenhalsz — vitázik türelmetlenül. — Akkor haza — folytatom. — Érted jönnek. — Elrejtőzünk. — Felhányják utánad a házad. — Nem találnak meg — ellenkezem. í— Hová bújsz? — fordul felém érdeklődve. Hová? Hová? — torkomba törik a szó, és már nem tudom csak ismételni. — Hová? — Szekeres sem tudja, mi legyen. Én is vak vagyok, tehetetlennek érzem magam. Tehetetlennek. Mintha követ zörgetnék a fogaim között, ismétlődik és elém koppan a négybetűs szó, aztán szétporlanak a betűk is, hogy egy pillanat múlva görccsé merevedjenek bennem. Lábunk alatt sír, nyöszörög a hó. Baloldalt szegényes cigányházak sora lapul a hóban. Kutya sem vakkant ránk. Nincs mire vigyázni nappal, éjjel még így sem. Ijesztő ez a néma nyomorúság. (Folytatjuk) 13
