A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-20 / 8. szám
Árnyék a rózsafák között NAGY OLIVÉR A kislányom tizenhárom éves. Szépen rajzol és test, de az agyagnak is kis mestere. Ha megnő, könnyen válhat belőle „nagy mester“, amit nem mi, elfogult szülők állítunk, de a hozzáértőbbek, azok, akikhez különórára jár hetente. Mégsem szereti, ha megdicsérik a „műveit" — s tiltakozik, ha azokat, büszkén mutogatjuk a vendégeknek, fgy csak titokban, vigyázva lesegetem esténként, olvasás közben, hogy mit rajzol, mit fest, mit formál az agyagból — hogyan járnak hosszú, keskeny ujjai a formálásnál, a festékkeverésn él. A minap egy szobrot formált, egy anyát, amint féltve szorítja magához gyermekét. Az arasznyi kis szoborban volt valami megdöbbentő, elgondolkodtató. Kiérzett belőle, hogy veszélyben van a gyermek, életveszélyben. Látszott rajta az anya tanácstalansága, kétségbeesése - és az elszakadás tudatának kétségbeeset felismerése ... — Hol láttam ezt a szobrot? Mert valahol már láttam! Igen, egészen biztosan láttam már valahol. így tépelődtem magamban, és már majdnem megkérdeztem a kislányomat, hogy nem utánoz-a alkotásában tárlaton látott müvet, de nem akartam kérdésemmel megzavarni. Egyszer csak valahonnan, a távol ködéből kibontakozott bennem a fölismerés__ Pelyhesállú kamaszdiák voltam. A tízperces szünet után még zajongott az osztály. Rajzára következett volna, de előzőleg hallottuk a hírt, hogy rajztanárunkat reggel otthonról elvitték a németek. De talán nem is a németek, mert nem egyenruhában voltak. Ellentétes hírek keringtek. de annyi igazság volt bennük, hogy valami történhetett, mert Marci bácsit — így hívtuk magunk között a rajztanárunkat - aznap még senki nem látta, és az első két órán - történelmen helyettesítették ót. Rajzot azonban egyedül csak ő tanított az egész képzőben. Találgattuk tehát, hogy ki lesz a helyettes. Mindenki szórakozott a maga módján. Az idő pedig telt, s helyettesítő tanárnak se híre, se hamva. Egyszercsak ott állt a katedrán Marci bácsi. Arca halálsápadt, s dús, fekete bajusza alatt látni lehetett, hogy a szája széle is remeg. A szokáshoz híven fölálltunk - és állva maradtunk. Mindannyian tanárunkat néztük — de nem is őt, hanem a bal karján lévő sárga karszalagot. Tekintetünk a szalagról az arcára majd ismét a szalagra siklott. Eszünkbe jutottak a kérdőívek, melyeket nekünk, diákoknak is ki kellett töltenünk, s hozzámellékelni szüléink, nagyszüleink keresztleveleit, keresztény származásunk bizonyítására. - Az iskolába, az osztályba nem járt zsidó fiú, mert evangélikus felekezeti tanítóképzőbe jártam. S a tanáraink közt sem volt zsidó. És most mégisl Marci bácsi karján a szalag azt bizonyította, azt hirdette, hogy ... Még mindig álltunk, ö a katedrán állva szembenézett velünk, mintha csak ki akarta volna olvasni tekintetünkből érzéseinket. Már itt-ott megreccsentek a padok — és ekkor megszólalt. — Öljenek le, fiúk! — Hangja tompa volt és színtelen. Aztán beírta az osztálykönyvbe a szbkásos dolgokat, megkérdezte, ki hiányzik. A levegőben feszültség remegett. — Ma mindenki saját elképzelése szerint fog dolgozni. A téma: az anyaság. Ezt a gondolatot, ezt az érzést fejezzék ki rajzban. Az osztályban zizegni kezdtek a rajzlapok, megkoppantak a ceruzák a rajztáblák deszkáján. Számomra könnyű volt a téma. Hármunkkal = Gál Imrével és Farkasinszky Lajossal együtt —,mivel a legjobb rajzolók voltunk az osztályban — külön is foglalkozott a tanárunk. Úgy bánt velünk, mint az idősebb barát a fiatalabbal. — De a többieket is szerette. És a többiek is szerették ót, mert jó ember volt. Nemcsak pedagógus, de ember és barát is. Minket, hármunkat gyakran meghívott délutánonkint a lakására és elbeszélgetett velünk. Sorra mutogatta festményeit, szobrait. Volt egy szobra, amely a gyermekét féltve magához szorító anyát ábrázolt. Igen tetszett ez a szobor akkor. Mindig borzongott a hátam, amikor ránéztem, mert valami veszélyt sejttetett. Volt egy különös szép festménye is, amelyiknek az „Anyaság" címet adta. Elmondta a történetét is. Akkor tudtuk meg, hogy felesége sok-sok év után végre gyermeket vár. Mert nagyon szerettek volna gyermeket és ez a vágy most teljesülőben van. A titok fölfedése után — aminek így mi is őrzői lettünk — különös tisztelettel néztük tanárunk feleségét — a keskeny arcú, sápadt, törekény asszonyt, amikor csillogó tálcán mindig behozta a délutáni teát... Az osztályban mindenki rajzolt, csak az én ceruzám nem akart engedelmeskedni. Észre sem vettem, hogy Marci bácsi mikor jött le a katedráról. Öra alatt mindig a padok közt járkált s figyelt, segített — de most valahogy úgy került a padok közé, mint a kerti rózsafák közé a felhő árnyéka, halkan, nesztelenül, hűvösen. Arra eszméltem, hogy kezét a fejemre tette. Éreztem, hogy ujjai reszketnek. — Nem megy, fiam? — kérdezte kis idő múlva és én csak a fejem ingatásával jeleztem a nemet. Illetlen volt így válaszolni, de... nem jött szó a torkomra. Talán sejtettem előre, hogy a sárqa szalagnak folytatása lesz — és tudta ő is a legroszabbat, azért remegtek az ujjai a fejemen. Többet nem szólt. Megcsikordult a cipője, tovább ment. .. Alig két hét múlva közölte az igazgatónk, hogy a rajztanárunkat és a feleségét elvitték - nem tudni hová. A rajzot egy másik iskola fiatal tanárja fogja tanítani. Még aznap délután mi, hárman óvatosan — vigyázva elmentünk körülnézni Marci bácsi lakásához. A rácsos vaskapun belesve kémleltük a házat. Csendes volt minden. Semmi mozgás, semmi nyom sehol. De mégis! Bent, a kapun túl, a bejárati ajtó felé vezető betonozott sétányon, egy több darabra tört cserépszobor feküdt. Megismertem, a gyermekét félve magához szorító anya szobra volt... Nem tudta megvédeni a szobor a gyermeket. Elpusztult vele együtt. De elpusztult - ki tudja hol, az embertelenség rengetegében a szobor alkotója is. Elpusztult a sápadtarcú. törékeny aszony is. szíve alatt a várva-várt élettel. Végigsimítottam a homlokomon. Aztán ismét a kislányomra néztem. Kerestem a szobrot hová lett. Mert a fürge ujjak az agyagból már táncosléptű fiúcskát formáltak. Nem állhattam meg szó nélkül. — Mit csináltál az előbbi szoborral, kislányom? Csak nem gyúrtad össze? Csodálkozva nézett rám. — Te láttad, apu? Nohát, milyen huncut vagyl Én meg azt hittem, hogy olvasol. Szemecskéjében pajkos fények villantak, amikor megadta a választ kérdésemre. — Az nem volt szép. Ez szebb, mert ez olyan nevetős. Észrevette rajtam, hogy nyugtalan vagyok,mert megkérdezte. — Haragszol? — Nem, nem haragszom — válaszoltam sietve. Ekkor már ott álltam mellette és fejére tettem a kezemet, hogy megsimogassam. Megsimogassam szeretve, biztatón - mint ahogy akkor simogatott engem nagyon régen ... Marci bácsi. — És az én ujjaim is reszkettek, mint akkor az övé. 14
