A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-13 / 7. szám

■BHP

'/• "

I ______

Gergely Miklós: / *

kDeki nt sen férfinak!

Péceli Jenőnek új beosztásában természetesen az volt az első aolga, hogy bemutatkozott a kollégáknak. Csóványos Magdával került egy szobába, neki mutatkozott be először.

— Péceli — nyújtott kezet.

— Csóványos — szorította meg kezét a kolléganő.

— Remélem, hogy eredményesen jogunk együtt dolgozni — mondta Péceli, mert úgy érezte, hogy Ilyenkor illik valamit mondani.

— Én is remélem — bólintott a kolléganő: — Valamit azonban előre kell bocsátanom.

Péceli bólintott. Szerette azokat az embereket, akik előrebocsátanak valamit.

— Előre kell bocsátanom — folytatta a kolléganő, hogy nem szabad bennem a nőt látnia. Kollégák vagyunk és kész. Tekintsen egyszerűen férfinak.

— De kérem — pirult el Péceli.

— Nem, ne szóljon semmit. Ezt élőre kellett bocsátanom, félreértések elkerülése végett. Egyesek még mindig nem értik, hogy itt nincs nő, és nincs férfi, csak kollégák vannak.

— De kérem... — hebegte Péceli.

— Nincs semmi baj — nyugtatta meg a kolléganő. — Ha nem nézi bennem a nőt, a legjobb munkatársak leszünk.

Péceli újra elpirult.

— De kérem, nekem eszemágában sem volt... — hebegte.

A kolléganő elnézően mosolygott■■

— Ugyan kérem, hagyjuk ezeket a dolgokat... Ismerem én a férfiakat. Nős?

— Nőtlen vagyok — vallotta be Péceli.

— Kár. Szeretem a nős embereket, azok nem próbálnak mindjárt udvarolni. No mindegy, majd én megnevelem magát.

Délután ötig dolgoztak a legnagyobb egyetértésben. Péceli férfinak tekintette Mandát, és Magda nem tekintette férfinak Pécelit. Egyetlen zavaró momentum akadt csupán a nap folyamán: Péceli

tüzet akart adni Magdának.

— Ugyan kérem — hárította el Magda. — Ne csinálja ezeket a dolgokat. Semmi szükség az ilyesmire. Mondtam, hogy tekintsen férfinak.

Öt órakor Magda vette a kabátját, és elégedetten felsóhajtott:

— Örülök, hogy maga a szobatársam.

— Miért?

— Mert más férfi most megkérdezné, hogy nem kísérhetne-e haza. Látom, hogy magával meg fogjuk egymást érteni, lön maga is?

— Megyek — mondta Péceli és vette a kabátját.

— Merre megy?

— A Baross utca felé.

— En is. A Koszorú utcában lakom. Na, jöjjön.

— Azt becsülöm magában —• mondta egy hét múlva Csóványos Magda Pécelinek az eszpresszó tenyérnyi asztala mellett —, hogy maga férfinak tekinti az embert, nem a nőt látja bennem, mint a többiek.

— Igen — szorította meg Péceli Magda kezét az asztal alatt.

Órák hosszat beszélgettek még hivatalos dolgokról, mint férfi a férfivel. Egyetlen mondat hangzott el Péceli részéről, amely nem volt hivatalos jellegű, és az így hangzott:

— Holnap elmehetnénk moziba.

Magda úgy tett, mintha nem is

hallotta vona, csak szórakozottgn bólintott rá.

Amikor három hónap múlva lefelé jöttek a lépcsőn, az anyakönyvezetőtől, Péceli ábrándosán mondta:

— Olyan az egész, mint egy álom ... Valóságos csoda ez ... Mit szeretsz rajtam?

— Azt — simult hozzá Magda —, hogy nem vagy olyan, mint a többi férfi ... Te soha nem nézted bennem a nőt, csak a kollégát ...

Egy év múlva Péceli Jenő és Péceli Jenöné született Csóványos Magda kartársnő egy bölcső fölé hajolt.

— Milyen csodálatos... — sói hajtott föl Magda.

— Mi a csodálatos, fiam?

— Az élet — merengett Magda. — Ez az édes kis baba, "sohase született volna meg, ha te a nőt látod bennem és nem a kollégát ...

öreg csempésznek viteldíjként. Az ember sokáig forgatta, nézegette a nyúzott katonaholmit s végül s ravaszan hunyorogva elutasított bennünket.

— Nem vállalom — mondta.

— Csak a határig segítsen, eltévedhetünk, erre még nem ismerjük a járást — kérlelte legidősebb diáktársunk.

— ... vadásznak rám ... Az Idő sem kedvez, vagy három napja megolvadt, ma hajnalra pedig erősen fagyott. Fénylik a hő teteje... A hold is sokat árt, korán kél, megnőtt a kerülete, az is a fináncoknak kedvez.

— Legalább a vasűtig kísérjen — kérleltük Ismét.

Gondolkodott, hallgatott egy sort, aztán tovább sorolta a magáét.

— Kilométerekre látszik a mozgás . .. Holnap este már kezdődik az ünnep, nem szeretném a börtönben tölteni a karácsonyt. A csehek szigorúan büntetnek. Nem ajánlom, hogy hajnal előtt bármihez kezdjenek.- Jó két óráig a faluban őgyelegtünk. Aztán kiszemeltünk egy házat a falu szélén és bekopogtunk.

— Ki az? — kérdezte a gazda.

— Szeretnénk átjutni, megfizetnénk.

— Nem kenyerem.

s— Legalább alkonyatig engedjen be — kérlelte Szekeres.

— Ülnének a fenekükön.

— Iskolába járunk odaátről — szólt közbe egy kisdiák.

— Maradnának otthon, ránk is csak a bajt hozza, istenkísértés ilyen időben a határon mászkálni ...

E kesernyés szóváltásnak az asszony vetett véget. Szó nélkül bevezetett az udvar túlsó oldalán gubbasztó nyári konyhába és ránk zárta az ajtót. Kicsinnyel a déli harangszó után már a gazda jött értünk és engesztelődve ebédhez hívott.

Az asztalon öt tányérban rántott leves párolgott. Szótlanul ettünk. Az asszony a tűzhely körül matatott, a gazda pedig a sarokba húzódva figyelte éhes hörbölésünket.

Ez volt az ebéd; rántott leves és egy darab rozskenyér,

Ahogy elszedték a tányérokat, kopott kalendárium került az asztalra.

— Olvassanak — próbált békülni az ember. — Rá is gyújthatnak. Dohányzacskőt rakott elénk és gyámoltalanul unszolva sorra kínált bennünket.

ö maga pipára gyújtott. Leült az ágyfőre és magába feledkezve bámulta a kert végén púposodé aprócska dombokat.

Belekapaszkodtunk a csend kínálta nyugalomba. A hallgatás most menekülés volt, menekülés a kételyektől.

Homokórán perceg az idő; nyugtatón és mégis idegesítőn. A délután fénye megtörik a szoba sarkaiban. A szürkülő homályban feloldódnak az ódon" bútordarabok körvonalai, elmosódnak az arcélek is.

A gazda szüntelenül a behavazott mezőt figyeli, mintha a váratlanul felbukkanó határőröktől tartana.

Kívülről a ház vaksi öregembernek tűnik. A szoba, erdei manók gyülekező helye, lábaiknál olykor lobot vet a tűz.

— Esteledik. — szólt kurtán az ember.

Az asszony szó nélkül feláll és a szekrény tetejéről leveszi a petróleum lámpát. Gyakorlott mozdulattal leemeli a kormos nyakú lámpaüveget, az ablakhoz áll vele és fehér gyolcscsal tisztára törli. Petróleumot tölt a lámpába, lecsípi a lámpabél elhamvadt végét, végül egy összesodort papírdarabkával meggyújtja a kicsire húzott kanócot.

Százszor elismételt ijíozdulatok, mégis ünnepélyesek.

— Készülhetnek — vetette felénk a gazda.

A templomközön menjenek le... Ott rátalálnak egy kitaposott szánútra, ami a szőlős dombok között egészen a határkőig vezeti magukat. Jó lesz, ha a legelő szélén kettéválnak ... A Géresi őrházat kerüljék el, ha a legelő szélén kettéválnak ... A Géresi őrházat kerüljék el, ilyenkor ott fűtöznek a fináncok.

A szőlösdombok alatt kutyaugatás hasított a csendbe.

—■ Határőrök — mondta remegve Pogácsa Berta. Riadt szemekkel, tanácstalanul bújtunk egymáshoz.

A domb túlsó oldalán megy a járőr — szólalt meg Szekeres Lajos. Az öreg egész délután őket figyelte.

Libasorban haladunk tovább; az út kanyarogva követte a szőlőskerteket. Időnként megálltunk hallgatózni. Nem mozdult semmi, csupán a faluban csaholtak a kutyák.

Meredek ereszkedővei véget ért az út. Kétoldalt rendetlenül nőtt akácos ölelte körül a dombok alját. A határkő mellett mindannyian megálltunk. Körbe topogtuk. Tetejéről levertük a havat, félig már otthon éreztük magunkat.

— Ha nem lenne ilyen hideg, leülnék — mondotta Berta, egy szeplősképű ipariskolás. — Bujdokolunk, akárcsak Mikes Kelemen, otthon üldöznek, itt még az ételt Is kinézik a szánkból ... Boldog aranykor!

Szétváltunk. Ketten a legelő szélén folytatták útjukat, mi hárman pedig a perbenyiki sorompó irányába indultunk.

Fénylő tetejű hótakaróval a hátán előttünk nyújtózott a legelő.

Térdig gázoltunk a hóban. Olykor megálltunk. Szekeres féltérdre ereszkedve kutatta a látóhatárt.

Fenyegetően közeledett felénk a vasút sötét vonala.

— A sorompónál áü valaki — szólt ijedten Berta.

Megtorpantunk.

— Ne ijesztgess — intette Szekeres és a hóra guggolt, hogy messzebbre láthasson.

— Rémeket látsz — dadogta vacogó fogakkal.

Tovább törtük a havat, de önkénytelenü! is balra húzódtunk. A vasúti töltéstől néhány lépésre megálltunk. Próbáltunk tájékozódni.

— A sorompónál áll valaki — figyelmeztetett ismét Berta. Mindnyájan a töltés aliára lapulva figyeltünk.

Kétszáz méternyire tőlünk magasra emelt, fagyott kígyófejként két sorompórúd meredt az égnek.

— Figyeljetek — folytatta Berta —, a sorompó ágasa nem lehet olyan vastag. Ott áll valaki.

— Lehet, hogy csempész és egymást riasztgatjuk — vigasztalódott Pogácsa.

Folytatjuk

l3