A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-02-13 / 7. szám

■BHP '/• " I ______ Gergely Miklós: / * kDeki nt sen férfinak! Péceli Jenőnek új beosztásában természetesen az volt az első aol­­ga, hogy bemutatkozott a kollégák­nak. Csóványos Magdával került egy szobába, neki mutatkozott be először. — Péceli — nyújtott kezet. — Csóványos — szorította meg kezét a kolléganő. — Remélem, hogy eredményesen jogunk együtt dolgozni — mond­ta Péceli, mert úgy érezte, hogy Ilyenkor illik valamit mondani. — Én is remélem — bólintott a kolléganő: — Valamit azonban előre kell bocsátanom. Péceli bólintott. Szerette azokat az embereket, akik előrebocsáta­­nak valamit. — Előre kell bocsátanom — folytatta a kolléganő, hogy nem szabad bennem a nőt látnia. Kol­légák vagyunk és kész. Tekintsen egyszerűen férfinak. — De kérem — pirult el Péceli. — Nem, ne szóljon semmit. Ezt élőre kellett bocsátanom, félreér­tések elkerülése végett. Egyesek még mindig nem értik, hogy itt nincs nő, és nincs férfi, csak kol­légák vannak. — De kérem... — hebegte Pé­celi. — Nincs semmi baj — nyugtatta meg a kolléganő. — Ha nem nézi bennem a nőt, a legjobb munka­társak leszünk. Péceli újra elpirult. — De kérem, nekem eszemágá­­ban sem volt... — hebegte. A kolléganő elnézően mosoly­gott■■ — Ugyan kérem, hagyjuk eze­ket a dolgokat... Ismerem én a férfiakat. Nős? — Nőtlen vagyok — vallotta be Péceli. — Kár. Szeretem a nős embere­ket, azok nem próbálnak mindjárt udvarolni. No mindegy, majd én megnevelem magát. Délután ötig dolgoztak a leg­nagyobb egyetértésben. Péceli fér­finak tekintette Mandát, és Magda nem tekintette férfinak Pécelit. Egyetlen zavaró momentum akadt csupán a nap folyamán: Péceli tüzet akart adni Magdának. — Ugyan kérem — hárította el Magda. — Ne csinálja ezeket a dolgokat. Semmi szükség az ilyes­mire. Mondtam, hogy tekintsen fér­finak. Öt órakor Magda vette a kabát­ját, és elégedetten felsóhajtott: — Örülök, hogy maga a szoba­társam. — Miért? — Mert más férfi most megkér­dezné, hogy nem kísérhetne-e ha­za. Látom, hogy magával meg fogjuk egymást érteni, lön maga is? — Megyek — mondta Péceli és vette a kabátját. — Merre megy? — A Baross utca felé. — En is. A Koszorú utcában lakom. Na, jöjjön. — Azt becsülöm magában —• mondta egy hét múlva Csóványos Magda Pécelinek az eszpresszó tenyérnyi asztala mellett —, hogy maga férfinak tekinti az embert, nem a nőt látja bennem, mint a többiek. — Igen — szorította meg Péceli Magda kezét az asztal alatt. Órák hosszat beszélgettek még hivatalos dolgokról, mint férfi a férfivel. Egyetlen mondat hangzott el Péceli részéről, amely nem volt hivatalos jellegű, és az így hang­zott: — Holnap elmehetnénk moziba. Magda úgy tett, mintha nem is hallotta vona, csak szórakozottgn bólintott rá. Amikor három hónap múlva le­felé jöttek a lépcsőn, az anya­­könyvezetőtől, Péceli ábrándosán mondta: — Olyan az egész, mint egy álom ... Valóságos csoda ez ... Mit szeretsz rajtam? — Azt — simult hozzá Magda —, hogy nem vagy olyan, mint a többi férfi ... Te soha nem néz­ted bennem a nőt, csak a kollé­gát ... Egy év múlva Péceli Jenő és Péceli Jenöné született Csóványos Magda kartársnő egy bölcső fölé hajolt. — Milyen csodálatos... — sói hajtott föl Magda. — Mi a csodálatos, fiam? — Az élet — merengett Magda. — Ez az édes kis baba, "sohase született volna meg, ha te a nőt látod bennem és nem a kollé­gát ... öreg csempésznek viteldíjként. Az ember so­káig forgatta, nézegette a nyúzott katona­holmit s végül s ravaszan hunyorogva eluta­sított bennünket. — Nem vállalom — mondta. — Csak a határig segítsen, eltévedhetünk, erre még nem ismerjük a járást — kérlelte legidősebb diáktársunk. — ... vadásznak rám ... Az Idő sem kedvez, vagy három napja megolvadt, ma hajnalra pedig erősen fagyott. Fénylik a hő teteje... A hold is sokat árt, korán kél, megnőtt a ke­rülete, az is a fináncoknak kedvez. — Legalább a vasűtig kísérjen — kérleltük Ismét. Gondolkodott, hallgatott egy sort, aztán to­vább sorolta a magáét. — Kilométerekre látszik a mozgás . .. Holnap este már kezdődik az ünnep, nem szeretném a börtönben tölteni a karácsonyt. A csehek szigorúan büntetnek. Nem ajánlom, hogy haj­nal előtt bármihez kezdjenek.- Jó két óráig a faluban őgyelegtünk. Az­tán kiszemeltünk egy házat a falu szélén és bekopogtunk. — Ki az? — kérdezte a gazda. — Szeretnénk átjutni, megfizetnénk. — Nem kenyerem. s— Legalább alkonyatig engedjen be — kér­lelte Szekeres. — Ülnének a fenekükön. — Iskolába járunk odaátről — szólt közbe egy kisdiák. — Maradnának otthon, ránk is csak a bajt hozza, istenkísértés ilyen időben a határon mászkálni ... E kesernyés szóváltásnak az asszony vetett véget. Szó nélkül bevezetett az udvar túlsó oldalán gubbasztó nyári konyhába és ránk zárta az ajtót. Kicsinnyel a déli harangszó után már a gazda jött értünk és engesztelődve ebédhez hívott. Az asztalon öt tányérban rántott leves pá­­rolgott. Szótlanul ettünk. Az asszony a tűzhely körül matatott, a gazda pedig a sarokba hú­zódva figyelte éhes hörbölésünket. Ez volt az ebéd; rántott leves és egy darab rozskenyér, Ahogy elszedték a tányérokat, kopott kalen­dárium került az asztalra. — Olvassanak — próbált békülni az ember. — Rá is gyújthatnak. Dohányzacskőt rakott elénk és gyámoltalanul unszolva sorra kínált bennünket. ö maga pipára gyújtott. Leült az ágyfőre és magába feledkezve bámulta a kert végén púposodé aprócska dombokat. Belekapaszkodtunk a csend kínálta nyu­galomba. A hallgatás most menekülés volt, menekülés a kételyektől. Homokórán perceg az idő; nyugtatón és mé­gis idegesítőn. A délután fénye megtörik a szo­ba sarkaiban. A szürkülő homályban feloldód­nak az ódon" bútordarabok körvonalai, elmo­sódnak az arcélek is. A gazda szüntelenül a behavazott mezőt figyeli, mintha a váratlanul felbukkanó határ­őröktől tartana. Kívülről a ház vaksi öregembernek tűnik. A szoba, erdei manók gyülekező helye, lá­baiknál olykor lobot vet a tűz. — Esteledik. — szólt kurtán az ember. Az asszony szó nélkül feláll és a szekrény tetejéről leveszi a petróleum lámpát. Gyakor­lott mozdulattal leemeli a kormos nyakú lám­paüveget, az ablakhoz áll vele és fehér gyolcs­csal tisztára törli. Petróleumot tölt a lámpá­ba, lecsípi a lámpabél elhamvadt végét, végül egy összesodort papírdarabkával meggyújtja a kicsire húzott kanócot. Százszor elismételt ijíozdulatok, mégis ün­nepélyesek. — Készülhetnek — vetette felénk a gazda. A templomközön menjenek le... Ott ráta­lálnak egy kitaposott szánútra, ami a szőlős dombok között egészen a határkőig vezeti magukat. Jó lesz, ha a legelő szélén kettévál­nak ... A Géresi őrházat kerüljék el, ha a le­gelő szélén kettéválnak ... A Géresi őrházat ke­rüljék el, ilyenkor ott fűtöznek a fináncok. A szőlösdombok alatt kutyaugatás hasított a csendbe. —■ Határőrök — mondta remegve Pogácsa Berta. Riadt szemekkel, tanácstalanul bújtunk egymáshoz. A domb túlsó oldalán megy a járőr — szó­lalt meg Szekeres Lajos. Az öreg egész délu­tán őket figyelte. Libasorban haladunk tovább; az út kanya­rogva követte a szőlőskerteket. Időnként meg­álltunk hallgatózni. Nem mozdult semmi, csu­pán a faluban csaholtak a kutyák. Meredek ereszkedővei véget ért az út. Kétol­dalt rendetlenül nőtt akácos ölelte körül a dombok alját. A határkő mellett mindannyian megálltunk. Körbe topogtuk. Tetejéről levertük a havat, félig már otthon éreztük magunkat. — Ha nem lenne ilyen hideg, leülnék — mondotta Berta, egy szeplősképű ipariskolás. — Bujdokolunk, akárcsak Mikes Kelemen, ott­hon üldöznek, itt még az ételt Is kinézik a szánkból ... Boldog aranykor! Szétváltunk. Ketten a legelő szélén folytatták útjukat, mi hárman pedig a perbenyiki so­rompó irányába indultunk. Fénylő tetejű hótakaróval a hátán előttünk nyújtózott a legelő. Térdig gázoltunk a hóban. Olykor megáll­tunk. Szekeres féltérdre ereszkedve kutatta a látóhatárt. Fenyegetően közeledett felénk a vasút sötét vonala. — A sorompónál áü valaki — szólt ijedten Berta. Megtorpantunk. — Ne ijesztgess — intette Szekeres és a hóra guggolt, hogy messzebbre láthasson. — Rémeket látsz — dadogta vacogó fogak­kal. Tovább törtük a havat, de önkénytelenü! is balra húzódtunk. A vasúti töltéstől néhány lépésre megálltunk. Próbáltunk tájékozódni. — A sorompónál áll valaki — figyelmezte­tett ismét Berta. Mindnyájan a töltés aliára lapulva figyeltünk. Kétszáz méternyire tőlünk magasra emelt, fagyott kígyófejként két sorompórúd meredt az égnek. — Figyeljetek — folytatta Berta —, a so­rompó ágasa nem lehet olyan vastag. Ott áll valaki. — Lehet, hogy csempész és egymást riaszt­­gatjuk — vigasztalódott Pogácsa. Folytatjuk l3

Next

/
Oldalképek
Tartalom