A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-30 / 5. szám
Ehrenburg és a tények Az irodalmi visszaemlékezések, memoárok az utóbbi években egyre gyakrabban jelennek meg a szovjet folyóiratokban és a könyvkiadók terveiben is jelentős helyet foglalnak, el. Megjelentek már Csukovszkij visszaemlékezései, Libegyinszkij, Tyihonov, Slovszki], Ehrenburg emlékiratai. Ezek a müvek minden bizonnyal nemcsak a szerzők benső szükségleteit elégítik ki, az olvasók is igen érdeklődnek irántuk. Segíti a szovjet korszak művészeinek megismerését, hiányokat pótol, tájékoztat. S persze nem is csak a múltról van szó. A szerzők hatnak az irodalom jelenlegi fejlődésére is. A. Metcsenko a Lityeraturnaja Gazetta hasábjain éppen ebből a szempontból foglalkozik Ilja Ehrenbnrg Emberek, évek, életem c. emlékiratával. Ehrenburg gondolatai és meglátásai — írja Metcsenko — (elsősorban azok a meglátások, amelyek a műalkotás lélektanával, összetettségével, megismételhetetlenségével foglalkoznak) kétségtelenül komoly szerepet töltenek be a sematizmus és vulgarizmus elleni harcban, amely még egyre folyik az irodalomtudomány és kritika mezején. Ám sok Ehrenburg által különösen hangsúlyozott gondolatot Metcsenko fenntartásokkal fogad, véleménye szerint azok ellentétben vannak a szovjet irodalom legfontosabb tapasztalataival és eredményeivel. Ehrenburg nézetei sokszor önnön alkotásaival is ellentétbe kerülnek, jegyzi meg Metcsenko, majd megállapítja: „Ehrenburg a tehetség szerepét igyekszik aláhúzni a műalkotásban. Ezért csak dicséretet érdemelne, ha sok (különösen fontos) esetben nem állítaná szembe a tehetséget az élettel. A tehetséget Értekezlet! szimlsta, kishitű, kispolgár, mindent lehet, ha az ember akarja. Indulok. Egy óra múlva beállítok. Lihegek. Lift nincs még, most költözködött a vállalat. Lenke kedves. Vizet hozat, leültet. Azt mondja, várni kell. Várok. Bent folyik egy értekezlet, mindjárt befejezik, s aztán ... Ülök és várok. Köröttem Is ülnek és várnak. Lehetünk vagy húszán. Mtre várnak? Értekezletre, mondják. „És maga?“ — kérdik tőlem. Délután öt óra. Van, akt tízóraizik, van aki már kifogyott saját cigarettájából és kölcsönkér: akad, akt hazatelefonoz, hogy majd csak fövő héten mennek a színházba a Lajcslval és a Stefikével, olyan Is akad, aki ül a sarokban, sállát a szájára húzza és alszik. Eél hat. Nem baj. Nyílik az ajtó. Előbb csak a külső, aztán a zöld párnás belső Is. Fontoska áll az ajtóban, amelyen át özönlik a nép. Hát ez Igaz? Igaz. Most ért véget az egyik értekezlet, következik a másik értekezlet. A várakozók betódulnak. Fontoska homlokát törli. Lenke Int, hogy menjek én is. Mondom, hogy én nem ... én nem értekezletre jöttem ... én ... én... Minden hasztalan, sodor az ár, mire ocsúdok, már bent is ülök — szerinte — a művész „természete“ határozza meg, s biztosítja hogy a tehetség a valóságtól elszakadva is kibontakozhat. Pl: „Paszternák világát a társadalomtól falak választották el, a költő csak önmagát látta és hallotta —< mondja Ehrenbnrg és azt állítja, hogy Paszternákot elszakadása korától és társadalmától nem akadályozta meg abban, hogy évszázadunk egyik legnagyobb lírai költőjévé váljék.“ Metcsenko szerint Paszternák viszonya korához bonyolultabb és ellentmondásosabb, mint ahogy azt Ehrenbnrg állítja. Maga Paszternák is azt vallotta, hogy bármennyire igyekezett is elhatárolni magát a kor eseményeitől, azok behatoltak lírájába. Paszternák tehetsége leginkább akkor fejlődött és bontakozott ki, amikor a költő igyekezett bővíteni és megszilárdítani kapcsolatait korával és az emberekkel. Metcsenko, Ebrenburg memoárjának azon oldalaival sem ért egyet, amelyek az évszázad első évtizedeinek különféle modernista törekvéseivel foglalkoznak. Szerinte Ehrenbnrg elpoetizálja a forradalom utáni évek irodalmi iskolácskáinak jelentőségét, ezekről az évekről mint boldog időszakról ír, amikor a realizmus még csak egyike volt a sok irodalmi irányzatnak „amikor még minden szovjet állampolgár gyönyörködni jött az absztrakt művészetekben.“ Ogy fest az egész, mintha a modernista törekvések iránti hajlam jelentené az intellektuális gondolkodásmód tetejét és eme irányzatok védelme lenne a bátorság mintapéldája ... Míg ezekben az emlékiratokban a hnszas évek a nagyszobában, a hosszú asztalnál, már kapom ts a feketét. Az asztaljön ül ö: Fontoska. Ogy tűnik, mintha három cigarettát szína egyszerre. A füst még a fülén Is tódul... Szigorúan néz körül, mint a hatalmas emberek általában. Csönd lesz. — Igen — mondta, tudom már, melyik értekezlet ezI — Ezt Lenkének mondta. — Azért kértem ide önöket... — De kérem, engem senki sem kért... szóltam közbe. Fontoska az asztalra csapott (erélyes ember): — Figyelmet kérek. Elképzelhető, hogy én is fáradt vagyok. Hagyjuk kibeszélni egymást... — De kérem ... — Későbbi Értjük egymást? Későbbi — csattan fel a hangja. Azért kérettem ide önöket, hogy az értekezletek túlzott mértékben való elszaporodása elleni tervezetet dolgozzunk ki: illetve az értekezletek felduzzadt számának apasztása érdekében szükségessé vált intézkedések tárgyában hozzunk célszerű határozatokat. Este 1/2 10. Nem is vagyok olyan álmos. Nyolctól fél kilencig egészen jól aludtam az egyik értekező vállára hajtva fejemet. Megjegyzem, ö Is aludt. Tizenegy körül határozatot hoztunk, hogy a jövőben nem tartunk ennyi értekezletet, és csak a nagyon fontos ügyekben ülünk össze. COBA GÁBOR „aranykorrá“ minősülnek, a harmincas években „a versfaragók alkalmi verseket készítgettek“ és már „jelentkezett az a stílus, amely negyed évszázadra átvette az uralmat — a szépítgetés, a dicshimnuszok, a fogatlan szatíra stílusa. A harmincas évek irodalmából Ehrenburg a szocialista realizmus kiváló alkotásait teljesen kifelejtette. A szovjet irodalomtörténet effajta koncepciója ellentmond a valóság tényeinek. „Ahhoz, hogy a tizes és húszas évek irányzatainak és az egyes csoportok képviselőinek tevékenységét helyesen tudjuk értékelni, rá kell mutatnunk arra, milyen kapcsolatban voltak azokkal a művészekkel, akiknek alkotásaik nagy hatással voltak az irodalom fejlődésére. Egyetlen valóban nagy művészt sem lehet beszorítani valamilyen modernista irányzat kereteibe. Ezek az irányzatok fejlődésképtelenek voltak. Vajon mi maradna a szimbolizmusból Biok és Brjuszov nélkül? A futurizmusból Majakovszkij nélkül? Az imaginalizmusból (ösztönösség) Jeszenyin nélkül? A konstruktivizmusból Szelvinszkij nélkül? Ezekkel az irányzatokkal más költők is szakítottak és jól jártak, fis gondoljuk csak el a realizmus lehetőségeit már több mint egy fél évszázada nem bírták kimeríteni világhírű, zseniális alkotók. Mindenki megtalálhatta saját helyét a realista módszerek keretében. Egyik művész nem árthat a másiknak, egyik kiegészíti a másikat. Ezeket a kimeríthetetlen lehetőségeket maga az élet nyújtja és az alkotók képessége az állandó megújulásra. Bölcsek A zenedíj Francisco Gómez spanyol költő haldokolt. Barátai figyelmeztették, hogy végrendeletében nem intézkedett a zenészekről, akik majd a temetésén muzsikálnak. A haldokló felnyitotta egy pillanatra a szemét és így szólt: — Fizesse a zenét az, aki hallgatjaí Ezzel a fal felé fordult, és — meghalt. Mi könnyebb? Megkérdezték Miltont, miként lehet az, hogy bizonyos országokban a király tizenöt éves korában már Önállóan uralkodik, de csak tizennyolc éves korában nősülhet. A költő tgy válaszolt a kérdésre: — Mert sokkal könnyebb egy országot kormányozni, mint egy aszszonyt. -A nyelv '' Miltontól valaki megkérdezte egyszer, hogy leányai tanulnak-e valamilyen nyelvet. A kérdésre a költő Így felelt: — Nőnek abból elegendő egy Is. A házasodásről Leone Allatiust, a neves tudóst megkérdezte X. Ince pápa, miért nem nősül meg. A tudós így válaszolt a pápa kérdésére: — Azért, hogy bármikor kolostorba vonulhassak, ha szerzetes akarok lenni. A pápa megelégedéssel nyugtázta a kijelentést: — Ez derék dolog. De hát akkor miért nem lép be valamelyik szerzetbe? Allatlus ártatlan arcot vágva felelte: — Hogy bármikor megnősülhessek. mosolya A hívők ellen Abban az Időben, amikor a Tartuffe előadásait betiltották, egy olasz szerző szabadszellemü darabját játszották Párizsban. XIV. Lajos király az egyik előadás után megkérdezte Condé herceget: — Csak azt szeretném tudni, miért indulnak fel az emberek annyira Mollére vígjátékán, mig az olasz darab ellen semmi kifogásuk sincs. Condé megmagyarázta a királynak: — Síre, az olasz szerző darabja csak Isten ellen Irányul, míg MoliÖ- re-é a hívők ellen. A prédikáció Molléret megkérdezte valaki, hogy mtért írt egy egész prédikációt a Tartuffe-ben. — Ha Maimbourg atya — felelt* Mollére — a szószéken komédiát csinál, miért ne szabadna nekem a komédiában prédikálnom? 13
