A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-28 / 48. szám
Megkésve bár... ..de hírt hozok Veres Péterek királynelmeci látogatásáról. Megkésve, de nem elkésve. Az Ilyen hírrel nem lehet elkésni. Ök is megkésve érkeztek, hiszen ugyanilyen csapattal érkezhettek volna már akár tíz évvel ezelőtt is, de hiszem, hogy ma sem késtek el, mert a jó baráti látogatás sosem késő. Ezt bizonyítja az a rendkívüli érdeklődés, meleg üdvözlés és forró hangulat, amelv egész este körülvette őket. A napi sajtó már közölte, hogy a városháza nagyterme zsúfolásig megtelt. Pontosabbá teszem a közleményt: több tucatnyi ember az előszobán és a falakon is kívül rekedt — a teremben nem maradt egy tenyérnyi üres hely. Pedig jöttük előtt nem is volt nagy hírverés. Elég volt az előkelő névsor hallása vagy olvasása: Lengyel József, Veres Péter, Benjámin László, Dobozy Imre, Váci Mihály, a hazaiak közül Ctibor Stítnicky és Dobos László, s ömlött a nép. Igaz, mind az öt magyarországi iró Kossuth-díjas, a küldöttség vezetője — Dobozy Imre — pedig a Magvar írók Szövetségének főtitkára. A varázs azonban, azt hiszem, nem ez. A vonzerőt nem annyira a rang és a cím, hanem maga az író és költő jelentette, aki a bodrogközi olvasónak látatlanul is ismerőse. Ismeri őket könyvből, folyóiratból, verskötetből, filmből és a tévéből. És most személyesen is találkozni akart az olvasó az íróval. Ezért sikerült a királyhelmeci vállalkozás. Ugyanebben az időben Prágában is járt egy küldöttség, amelyet Darvas József, az Írószövetség elnöke vezetett. A Literární novinyból tudom, hogy az ottani látogatás — enyhén szólva — érdektelenségbe fulladt. (Meglepő, hogy a Magyarországon járt csehszlovák íróküldöttség is a vidéken. Szegeden és Szarvason, nagyobb sikerrel járt, mint Budapesten!) Ladislav Hradsky, aki hírt ad a prágai találkozásról, azt Írja, nem dicsekedhetnek telt házzal. A milliós Prágában kevesebben voltak kíváncsiak a magyar írókra, mint az ötezres KirályhelmecenI Számomra ez egyelőre rejtély. De ezt most nem firtatom, talán a prágaiak egyszer választ adnak rá. Visszatérek inkább szőkébb pátriámba, s elmondom, miért is hívtuk meg Veres Pétereket Királyfié lmecre. A csehszlovák írók október elején Magyarországon tett látogatásáról Garai Gábor ezt irta a Népszabadságban: „Azt hiszem, valami új, valami nagyon jó kezdődött el ezekben a napokban, olyasmi, ami minőségi változást hozhat a szomszédos szocialista országok kulturális kapcsolataiban . .. Arról van szó, hogy mi, magyarok, csehek, szlovákok és más szomszéd népek, ak'k egy két évszázada derekasan megtanultunk kulturális kíváncsiságunkban messze tekinteni, ellássunk végre már — közeire is!“ Hozzáteszi még, hogy ne csak a távolban vegyük észre a törpét, hanem a közeiben is lássuk meg az óriásokat, s érdemük szerint úgy olvassuk és becsüljük őket, mint a mi alkotóink legjobbjait, hiszen testvéri szóval szólnak hozzánk. Ezt a testvéri szót akartuk tehát hallani, s bebizonyítani, hogy egy ilyen kisváros is tud úgy ragaszkodni — ha nem jobban — élő nagyjaihoz, mint az óriásnak hitt bármelyik szellemi centrum. Ez a szándékunk, nem tagadom, sikerült. S örülünk, hogy egyúttal segíthettünk annak a helyzetnek a konszolidálásában, amelyet érkezésünk előestéjén a Kultúrny zivotban Dobozy Imre így fogalmazott meg: „Olyan múltat, amilyennel hajdan rendelkeztünk, ma már nem tudnak csinálni sem a szlovákok, sem a magyarok — Irodalmi kapcsolataink egyre bővülnek, fejlődnek, egyre kevesebb köztünk a súrlódási felület, s egyre több a barátság.“ Mivel szolgáltuk rendezvényünkön ezt a célt? Azzal, hogy bemutattuk Lengyel Józsefet, kíméletlen nyíltságát, emberségét és elvhűségét. Azzal, hogy Veres Pétert sikerült olyan emberi közelségbe hozni „vidéki népéhez“, amilyenre ezen a tájon eddig még nem volt példa. Azzal, hogy Benjámin László legnagyobb verseiből bennünk maradt az erő, a küzdeni akarás, a folyton újrakezdési szándék. Azzal, hogy Dobozy Imre közöttünk hagyta a Holnap folytatjuk szellemét, s hogy Váci Mihálytól megtanultuk: olyanok legyünk mi is, mint a „százhúszat verő szív“. Sokat ér, ha iró okos szóval fordul a néphez, s ha bölcsen felel a kíváncsi kérdésekre. Péter bácsitól már olvastuk hajdani minisztersége történetét. Élvezetesen megírta. De hallani is ezt tőle — minden élvezetnél nagyobb volt. Hogyan is vélekedett a mai fiatalokról? „A mai ifjúság sem rosszabb, mint mi voltunk, de mi annak idején nem mertünk visszabeszélni.“ Jólesett hallani Lengyel József elismerő szavait a mai magyar irodalomról. Elgondolkodtatott az a véleménye, hogy nem a szomszéd országok hibáit kell kárhoztatni, hanem a magunkét ostorozni! Azóta együtt mondjuk Benjáminnal: „Nem törődöm hírrel se pénzzel, az életből nekem kevés kell: szólhassak szívből, szabadon ...“ S elhittiik Vácinak, mert mi is úgy hisszük: „Ki innen jön: — a nép nevére görcs fogja ökölbe szívét.“ A látogatás politikai súlváról Dobozy Imre beszólt. Csak egyetérthetünk vele: „Min taszerü kapcsolatot akarunk kialakítani a magyarországi és csehszlovákiai irodalom között. Ehhez viszont az kell, hogy őszinték legyünk, ismerjük és megbecsüljük egymást.“ És mit látunk?! Mintha tisztulna is a lég, derülne az ég, könnyülne az atmoszféra! A kölcsönös közeledés kezd egvre inkább megfoghatóbbá válni A Kultúrny zivot 43. száma Ctibor Stítnicky fordításában Radnóti-verseket közölt, a 45. szám Fábry Zoltán Két pápa és egy dráma c. írását hozta (megjelent az Élet és Irodalomban isi, ugyanitt Hana Ponická beszámolt a magvar Írók szlovákiai látogatásáról, s az ő fordításában olvashattuk Lengyel József egyik elbeszélését, a következő oldalon pedig interjút találtunk a budapesti Mezei Árpáddal. A Népszabadság nemrég cikket írt Stúrról. A Kritika 10. számában Botka Ferenc kritikája található Fábry Zoltán Kúria, kvaterka, kultúra c. könyvéről. Az Űi Szó a közelmúltban A DAV és a magyarok címmel két, bennünket is érintő szlovák könyvről tájékoztatott. Ugyanaz a szám beszélgetést közölt Dominik Tatárkával. A cseh Literárni noviny Illyés Gyula közelmúltban tsehül megjelent verskötetéről adott hírt stb. Mindez jó jel. De nem szeretném „elkiabálni“! Az lenne az igazi, ha e^ a jel tartós nyommá válna. Akkor valóban elmondhatnánk, hogy megvalósult az a kívánság, amely Királyhelmecen még csak mint óhaj hangzott el: eszméink megegyeznek; csak művészi versengés van köztünk, de politikai egyezés. Ezen az estén ugyan már létrejött a művészi és politikai egység is. A hangulatos vacsorázgatás közben a három költő: Benjámin, Váci és Stítnicklj verset irt, soronként váltva-folytatva. Azt hiszem, nem követek el megbocsáthatatlan bűnt, ha mint irodalomtörténeti kuriózumot, közlöm: Minden búbánatot elmetsz borával itt Királyhelmec. Mégis szomorú az este. Ne szomorkodj, Ctibor, hess te, ha van még erőd — most vesd be! Gondolok Budapestre, magyar—szlovák kultúrestre S mi van, ha a szellem rest, he? Sebaj, vár ránk Sztregova és Csesztve, Éljen a Csemadok mindenesetre! A költemény elég gyatra, Benjámin a szülőapja, Váci Miska leike rajta. Ctibor Stítnicky abbahagyja, írták: költők apraja és nagyja. (Lábjegyzet: A „Mégis szomorú az este“ sor csak a rim kedvéért került a versbe!) Bármilyen játékos kedvben született is ez a néhány szellemes gondolat, nekünk kedves emlékünk, akárcsak azok a sorok amelyeket Dobozy Imre írt búcsúzóul az emlékkönyvünkbe, melyekkel egyúttal zárom is a híradást: „Számunkra, magyar írók számára felejthetetlen a Királyhelmecen eltöltött irodalmi est, mely való'ában becsületes, értő és felelős beszélgetés volt az itt élő magyarokkal. Tanultunk is belőle, a maqunk felelősségét növelve.“ Megkéstünk hát, de el nem késtünk ... TOLVAJ BERTALAN 9
