A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-25 / 30. szám
Húsz János a történelemben - és ma esztendeje immár, hogy eliub- KWll bánt á konstanzi máglya s a WWV Rajnába szórták Húsz János hamvait, hogy még az emléke se maradjon fenn, az elmúlt félezer évben mégis számtalanon foglalkoztak személyével, magyarázták tanítását, eszméit. Húsz évvel kivégzése után, amikor még élt közvetlen'emléke a betlehemi kápolna prédikátorának, a prágai Károly Egyetem volt rektorának, hogy azt, akit személyesen ismertek, ilyen gálád módon gyilkoltak meg, elkeseredett felkelésekhez és küzdelmekhez vezetett, tömegek vívtak élethalálharcot mesterük, Húsz János magiszter igazságáért. Tanítása néhány generációval később tovább él a „kelyhesek“ és a „cseh testvérek“, azután a protestánsok köreiben, akik mesterük nyomán az „isteni törvényt“, az egyház megreformálását, az „evangélium szerinti életet“ követelik. rA katolikusok között sem hiányoztak az elismerő hangok, de később — főként az ellenreformáció idején — úgy alakult ki Húsz János képe, mint eretneké, aki egyes fontos pontokban összezavarja az egy igaz egyház tanítását... Cseh hazafiak a felvilágosodás korától kezdve koruk igényeinek megfelelően rajzolták meg Húsz János képét: a 18. században mint a sötét előítéleteket lerázó értelem előharcosát, az 1848-as forradalmi időkben Palack? és társai mint a modern szabadságeszmék, a liberalizmus, az individualizmus és a nacionalizmus úttörőjét ünnepük. A századforduló fiatal szocialista és kommunista mozgalma — s ez mindenek előtt Zdenék Nejedl? érdeme — Húsz szociális gondolkozását, társadalmi kritikáját, harcát „a jobb emberi életért mindenki számára“ helyezi előtérbe ... S míg 1950 táján úgy véltük, hogy ezzel Húsz megítélésében elhangzott az „utolsó szó“, annál nagyobb meglepetést okozott XXIII. János pápa pontifikátuma, amely Húsz pozitív értékelésének perspektívája, tehát „rehabilitálásának“ lehetősége előtt nyitotta meg az utat a hivatalos egyház, vagyis annak az intézménynek a részéről, amely fenntartja a kontinuitást egykori elítélőivel. Húsz János szerepe újabb aktualitást kapott korunkban, mindenek előtt az ún. instituoionalizmus elleni harcával. (Instituoionalizmus, az a jelenség, amikor a fetisizált intézmények fölébe nőnek az embernek, ami az emberi emancipáció történetének egyik legsúlyosabb negatív jelensége.) Húsz egész életműve lassan eléri tetőpontját — ezért minősítették eretneknek és ítélték halálra eljut az egyházi intézmények értelmének és ezzel hatáskörüknek is boncolgatásához. Leleplezi az institucionalista önámítás legkülönbözőbb formáit, az egyszerűen formális szertartástól és a papi „hivatás“ babonás nimbuszától kezdve egészen az institucionalista erőszak olyan extrém végkövetkeztetéséig, mint például az a felfogás, hogy az egyház a püspöki kar, élén a pápával, tehát nem az emberek széles körű egyesülése, élén az egyházi intézményekkel. Húsz meglátta az institucionalizmus veszélyét egy olyan kor küszöbén, amikor az emberi társadalom kezdett kialakulni, az újkor küszöbén. Azok, akik később hasonló problémákkal foglalkoztak — Hegel és Marx, Kierkegaard és Gandhi, Chaplin és Fellini stb. — az újkori institucionalizmus nem egy vonására rávilágítottak, amelyek Húsz korában az akkori technika fejletlensége miatt még nem is létezhettek. De maga a probléma már Húsznál megvan — és egész életművének Dr. MILAN MACHOVEC, a Károly Egyetem docense tengelyét képezi: a hatalom birtokában lévő intézmény hatalma és határozata visszavonhatatlan, megváltoztathatatlan, abszolút kötelező-e az emberre? Vagy van itt még „valami több“, megvan a lehetősége, hogy maga az ember legyen ez a „valami több“? Ez a Husz-féle probléma egyúttal a „modern kor“ problémái közül is a legégetőbb ... Mi sem volna könnyebb, egyszerűen „ateista korunk“ önelégült pozíciójából ünnepelni Húsz Jánost, hogy például megtámadta vagy felforgatta az egyház intézményét, ha ugyanakkor nem tennők fel magunknak a kérdést, vajon talán nem fordultak elő társadalmunkban hasonló institucionalista jelenségek? Vajon nem került sor a sztálini korszakban szörnyű túlkapásokra, amikor az egyént „utasították“, hogy tagadja meg önnön magát, saját lelkiismeretét, mocskoljon be másokat, esetleg saját magát, s mindezt azzal a tipikusan institucionalista megokolással, hogy ezt követeli a „mozgalom érdeke“ stb.? Mintha valaha is megkövetelhette a mozgalom valódi érdeke egy kommunistától, hogy egyébbel, mint tisztességes szándékkal és tettekkel szolgálja a mozgalmat! De ha eltekintünk a „személyi kultusz“ legtragikusabb megnyilvánulásaitól, ma talán nem megszokott és általános, hogy emberek százezrei tették magukévá.a felfogást, miszerint minden felelősség és kezdeményezés csakis „az arra hivatott intézmények“ dolga? Nem mennek el sokszor érdektelenül egészen szembeötlő és nyilvánvaló hibák mellett is az emberek csak azért, mert mélyen beléjük gyökerezett a tudat, hogy ez nem „az ő dolguk“, hanem „az arra hivatott intézményé“? Van ma valami értelmesebb oka az intézmények fetisizáiásának, mint Húsz korában? Ha a szocializmust úgy fognánk fel, mint rendszert, melyben az ember egyéni felelősségét és iniciatíváját az intézmény vagy a szervezet, esetleg a fetisizált „kollektíva“ váltja fel, ez nemcsak nem oldaná meg, de még jobban elmélyítené „a modern kor válságát“. Az ember elveszítené a legértékesebbet mindazon jellemzői közül, melyek emberré teszik, az erkölcsi tudatot, ezzel viszont minden külső sikere ellenére Is újra visszatérne a barbársághoz. Húsznak a keresztény világhoz intézett mementója, hogy saját érdekében utasítsa el az egyház intézményeit, inspiráló felhívás — mutatis mutandis —1_ a „modern kor“ számára is, hogy tanulja meg kritikus szemmel nézni saját institucionaiizmusának formáit, hogy ne féljen fölébe helyezni az embert lelkiismeretével mindennek, bármiféle szervezetnek vagy intézménynek. Nem valami absztrakt „ember-kultuszból“ — hiszen a modern kor nem lehet meg szerteágazó organizáció nélkül. De éppen azért, hogy az intézmények ne szűnjenek meg, ne laposodjanak el, hogy önnön maguk belsőleg ne bomoljanak fel a formalizmus következtében, hogy megmaradjon bennük az élet, a küzdelem, a dinamika, élő, maximális felelősségérzettel rendelkező embereknek kell ezt beléjük vinni — máshonnan nem indulhat ki az iniciatíva. Húsz nyilván nem kívánta megszüntetni a katolikus egyházat mint intézményt, hiszen élete utolsó pillanatáig az egyház hűséges fiának vallotta magát. A niceai hitvallással ajkán halt meg. De arcáig csaptak a lángok, mielőtt befejezhette, mielőtt odáig ért volna, hogy „hiszek egy katolikus, keresztény, apostoli Anyaszentegyházban“: ebben mintha ott volna Húsz szakításának szimbóluma az akkori hivatalos katolicizmussal. De éppen ezen okoknál fogva a mai katolicizmusnak minden joga megvan hozzá, hogy síkraszálljon Húsz életművének és küzdelmének pozitív értékeléséért és személyének „rehabilitálásáért“. Paul de Vooght francia benedekrendi tudós 1960-ban kiadott könyve jelentős szerepet játszik ebben: ma már katolikusok százai és százai emelnek szót annak érdekében, hogy rehabilitálni kell a cseh történelem legjelentősebb személyiségét __ De nem jelenti-e majd vajon Húsz esetleges hivatalos rehabilitálása a Vatikán részéről dicsőségének megtépázását éppen a cseh földön, mely elkötelezte volt magát Húsz „eretnekségével“? Részünkről — főként, ami az ateistákat, marxistákat illeti — Húsznak semmiféle rehabilitálásra sincs szüksége. Különben is nem lehet letagadni azt a történelmi tényt, hogy Huszt elítélték és több mint fél ezredévig eretnekként kezelték. De elsősorban itt nem is erről van szó, hanem a jelenkor élő emberéről, az ő viszonyáról a történelemhez, amelyben így vagy úgy visszatükröződik a jelenhez való viszonya is, erkölcséről stb. Mit sem lehet változtatni azon, hogy Huszt évszázadokon át eretneknek minősítette az egyház, de ugyancsak nem tagadhatjuk, hogy minden embernek — tekintet nélkül világnézetére — ma joga van az eszmei harcra, ezen belül joga van korrigálnia személyes viszonyát ehhez vagy ahhoz a történelmi tényhez. Ha a katolikus egyház továbbra is az egyetemesség útján kíván haladni, amelyet XXIII. János pápa nyitott meg, vagyis azon fog igyekezni, hogy közelebb hozza egymáshoz és később újra egyesítse a keresztény egyházakat és felekezeteket, akkor fel kell oldania az eretnekség vádja alól azt a személyt, akire ma is oly tisztelettel néznek a nem katolikus keresztények. a marxisták viszonya ehhez? Nem közömbös számukra ez az ügy?. Semmi esetre sem: eltekintve attól, hogy mindez hatalmas politikai eltolódásokkal és problémákkal függ össze, meg kell tanulnunk, hogy megbecsüljük az eszmei téren mutatkozó bármilyen tisztességes igyekezetei (ebben vau a „személyi kultusz módszerei“ leküzdésének értelme is), származzék az bárkitől is. Mert csak egyetlen világ van, egy világ, túlságosan is teli nehezen megoldható problémákkal és ellentmondásokkal: bármilyen becsületes szándékú igyekezet végeredményben pozitív módon kell hogy hozzájáruljon, támogassa az ember realitások iránti érzékét és ezzel a haladás útjainak további keresését. Felhasználja VI. Pál pápa Húsz jános konstanzi máglyahalálának 550. évfordulóját, amely összekúszálódott nemzetközi kapcsolatok és komplikált világpolitikai problémák idejére esik, a hivatalos rehabilitációhoz? Lehetséges, bár pillanatnyilag kevéssé valószínű. Noha ez teljes mértékben megfelelne saját eddigi igyekezetének és elődje politikai irányvonalának, nem szabad elfelejteni, hogy az ő kezét is sok-sok institucionalista béklyó és szempont köti meg... De minthogy Húsz János a „roszszui tájékozott pápától“ a „jól tájékozott' pápához“ fellebbezett egykoron, biztosan nem állított időhatárokat rövid fizikai életének... Részletek a szerzőnek a „Svét v obrazech“ c. hetilap 1985/27. számában megjelent cikkéből. 14
