A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-25 / 30. szám
Nem tartom magam dátumszerűen az eseményekhez. Ojságből, rádióból, televízióból mindenki tudja, hogy a csicsói gátszakadás után a csallóközi falvakra rátört a víz. Az állatokat hirtelen menteni kellett. Az emberek, asszonyok, gyerekek ás öregek menekültek. Ma is hallom annak a csicsói öregasszonynak a rémült kiáltozását, amint álmából felverte a falut: — jön a víz, elsöpör a Duna. Keljetek, meneküljetek! ... A költők talán versben éneklik meg azt az öregasszonyt, a prózaírók regényben örökítik meg a hangját, alakját, természetét, a képzőművészek szobrot mintáznak róla. Megérdemli! Fel lármázott egy alvó falut. Megmentett az életnek néhány száz lelket Vajon mit csinált, min tűnődött, amikor a szörnyű morajlás megütötte a fülét? Ne haragudjatok ... Egy napon a szokásosnál hosszabban csengetnek lakásunkon. Feleségem nyit ajtót. Szőke Pista, tanító, jóbarát, volt gimnáziumi osztálytársam jön a feleségével és a kisfiával. Csak rájuk pillantunk és tudjuk, nem látogatóba jönnek, a víz kergette el őket otthonukból. — Ne haragudjatok — mondják és rakják le a kabátjukat, táskájukat. Szívembe markol ez a két szó: „Ne haragudjatok!“ — Szlovékia-szerte hány rokonhoz, baráthoz, ismerőshöz kopogtattak, vagy csengettek be az árvízkárosultak? Hány idegen ajtón léptek be, hány cseh és szlovák város ajtaján kopogtattak a világ legtermészetesebb kívánságával: ne haragudjatok ... Ha valaki tehet róla, az a Duna... De felesleges minden szószaporítás. Ily nehéz napokban ki is haragudna? Mint háborúban A csicsói gátszakadást követő harmadik vagy negyedik napon Komáromba indultam. De csak Nagymegyerig tudtam eljnt-A Csehszlovákiai Magyar Dolgozfik KultúregyesBletének hetilapja. Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő Major Ágoston Szerkesztőbizottság: Egri Viktor, Gály Iván, Gynrcsik József, Lőrinc* Gyula, Mács Jőzset, Oztvald Árpád, dr. Szabó Kezző. Szerkesztőség: Bratislava, jesenského 9. Postafiók C-39S, telefon 933-04 Terjeszti a Posta Hírlapszolgálata, előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ostredná ezpedfcla tlaíe. Bratislava, Gottwaldovo nőm. 48/VII. Nyomja a PRAVDA nyomdavállalat, Bratislava, Stúrova 4. Előfizetési díj negyed évre 19.90 KCs, tél évre 39.— KCs, egész évre 79.— KCs. Kéziratokat nem őrzflnk meg és nem küldünk vissza. K-21*514fl5 ni. A csallóközi kisváros után víz alá merült előttem az út. Nagymegyert bekerítette a tenger. Nagyon csendes volt a tér, az utca, a férfiak gátat építettek városuk körül, a tejüzem dolgozói óriási küzdelmet vívtak az árral. Dunaszerdahely felé az úton egymást érték a teherautók és a szarvasmarhacsordák Ember és állat menekült a víz elől. Háborúra emlékeztetett minden. Csak éppen puskaropogást, ágyúszót és a repülők dübörgését nem lehetett hallani. Az a sok állat az országúton és az a sok ember, asszony, szekér a betonon a háború képét elevenítette fel. Egy javakorabeli borotválatían, bajszos emberrel egy lélegzetvételnyi időre szóbaelegyedtem. Bot volt a kezében és tehénlánc a karján. — Mint háborúban, olyan most a vidék — mondom neki. — Olyanabb és rosszabb — feleli. — Háborúban tud hinni és remélni az ember, hogy házát elkerüli a golyó. Csallóközi vagyok, az apám, a nagyapám, az ükapám is az volt, tudom, hogy a víz nem kegyelmez, nem könyörül. Ahová eljut tör zúz és lerombol mindent. A házam már nem is bánt, majd felépül, a családom miatt aggódom. Hol van a feleségem és a négy gyerekem? — Ne féljen, biztosan jó helyen vannak és előkerülnek — nyugtatgatom. — Én hová megyek, azt se tudom? Csak megyek, hajtom a víz elől az állatokat, mert kérem ez kötelességem, menteni a közös vagyont, ebből élünk és nem is rosszul. A feleségem és a négy gyermekem, tán csak utolérem ...? Beszélgetés múlt időben Keszegfalusiakkal Vágpattán, egy szlovák faluban találkoztam. Nyitráról hazafelé jövet megálltam a kocsma előtt egy pohár szódára. Az udvaron, a konyhában magyarul beszéltek, így tudtam meg, hogy a szlovák község árvízkárosultakat fogadott be. A férfiak és az asszonyok a földeken dolgoztak, takarították be a termést, gyűjtötték kazalba a lóherét, a gyerekek az iskolában voltak, ahová elszállásolták őket, csupán egy idősebb házaspár tartózkodott a vendéglő udvarán Leültem hozzájuk és beszélgettünk. Azt vártam, hogy az összedőlt házra, a tönkrement bútorra, a szétszaladt és vízbe fúlt aprójószágra terelődik a szó. Nem így történt. Az idős ember a méheit sajnálgatta. — Negyven család méhem volt — mondta. — A mi vidékünkön senkinek nem volt több méhe. Jól gondjukat viseltem, bennük leltem az örömet, a szórakozást. Nekem az a negyven család méh jobban fáj, mint a házam, vagy mint a bútorom. Hogyan folytatom az életet a méheim nélkül? így folyt hosszan a beszélgetés és még véletlenül se másképp: csak múlt időben! Akik nem mentek el Nagykeszin másfél méteres víz újít a házak között, amikor csónakon a töltésről befelé tartottam a faluba. Százharminc ház omlott bele a vízbe, néhol a szekrény még tartotta magát és a tetőt, mutatta az edényeket, a padlásra akasztott ruhákat, a vízen úszkáló bútordarabokat. Arra a dombra tartottam, amelyet biztonságos építkezésre az ősök szemeltek ki. Ide most sem ért fel a víz. Itt épségben áll a tizegynéhán ház. Azon a portán, ahol mi is megálltunk, tíz-tizenöt ember verődött össze, akik hatósági felszólításra sem hagyták el a falut. Ez Kiskeszi. Az árvízzel kapcsolatos története filmre kívánkozik, drámába illő. Így kellene filmezni ezeket az embereket — piszkos ingben, ruhában, gumicsizmában, szőrösen, álmatlanul, ahogyan bent rekedtek vagy önként bent maradtak a községben, s védték, mentették a közös vagyont, miközben az ő vagyonkájuk elúszott a vízen. Három hétig védték a Duna töltését, ennyi ideig harcoltak éjszaka és nappal a buzgárokkal, kb. 100 000 homokzsákot raktak le a töltés erősítésére asszonyaikkal, gyermekeikkel. Kiskeszinél nem is szakadt át a gát. Csicsőnál vesztették el a játszmát Most itt ülnek az asztal körül feleségeik, gyermekeik, öregjeik nélkül. Nappal a dögöket szedik össze, éjszaka pedigazon tűnődnek, hogyan is lesz majd... Majd, ha hozzátartozóik hazatérnek. Nyugtalanok, nem tudnak sokáig ülni egy helyen. Felállnak, ide-oda lépegetnek, belehallgatóznak a levegőbe, az égre pislantanak, várják feleségeiket, gyermekeiket, szomszédaikat, ismerőseiket. Mert nélkülük nem falu a falu s nem élet az élet___ Ahogy nézem őket, egy tudományos kis film szenvedélyes postagalambászai jutnak eszembe. Azok voltak ilyen idegesek, nyugtalanok, miközben az égre kémleltek és galambjaik érkezését várták. Pedig ők tudták, hová vitték galambjaikat, körülbelül honnan várhatják érkezésüket. Ezek a kiskeszi emberek tizenketten nem tudnak semmit. Bizakodnak és várnak ... Milyen lesz a Házunk? Ez foglalkoztatja Nagyszombatban, Vágpattán és mindenütt az árvízkárosultakat. Éppen közöttük jártam, amikor az Oj Szóban a kétféle típusú ház rajza megjelent. Az emberek szinte egyszerre és ösztönösen mutattak a jobboldali rajzra, amely a két ikerablakos, kertes családi házat ábrázolta. — Igen, ez kell nekünk a régi helyett, ez a kétablakos ház kerttel, udvarral — jegyzi meg egy izsai ember. — Mert különben miért élnénk falun, miért bajlódnánk a földdel, ha aprójószágot nem tarthatnánk, ha sertést se hizlalhatnánk? Bár már csak benne lakhatnánk! ... Túlzás, merészség, amit most leírok? Megjelent a két családi ház rajza, s az emberek mind a kertesre mutattak és szinte egyszerre sóhajtottak fel: Bár már csak bene lakhatnánk! ... MÄCS JÖZSEF
