A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-18 / 29. szám

Gondolatok egy könyv olvasása közben

O zerény kiállítású, vékony kis könyv van a kezemben. Néhány hete hozta a posta, de csak most jutott rá idom, hogy elolvassam. S amint olvasás közben el-eltűnődöm' — egy egy költemény mondanivalóján, néhány különösen szépnek tűnő képén vagy során, öröm és megelégedés tölt el. Mert ez a szerény, vékony kis könyvecske nem akármilyen könyv. De nem ám. A Versbarátok Köre első kiadványa, Cselényt László új kötete.

Olvasás közben dédelgetem, simogatom a kis könyvet, s miért szégyelljem bevallani: igen örülök neki. Lám, mégis megszületett a Versbarátok Köre, itt az első kiadványa a kezemben. Örülök a könyvnek, örülök a több ezres példányszámnak, melyből arra következtetek, hogy a Versbarátok Köre életképes válalkozás lesz — és eltűnődöm. Gondolataim rendre követik egymást. Nem lesz talán szerénytelenség, ha rapszodikus összevisszaságukban papírra vetem őket.

Köztudomású, hogy a Versbarátok Köre megalakulásához sajtónknak is köze volt. Több lapban is cikkek, hozzászólások jelentek meg írók és olvasók tollából, akik egyforma lelkesedéssel szálltak síkra a jó és nemes ügy mellett: igényelték, kérték, követelték a Versbarátok Körét. S íme, a sajtóvita nem volt pusztába kiáltott szó csupán. A Versbarátok Köre ma már valóság! Az eredményes sajtóvita, melynek éppen a Hét biztosította a legtöbb teret, bebizonyította; szerény kereteink és lehetőségeink között is lehet a sajtó hasznos ügyek szószólója, és lehet a sajtóvitának pozitív visszhangja, konkrét eredménye Is. Ezt azért szeretném áláhúzni, mert sajtónkban nem egy vita zajlott már le — magam is résztvevője voltam jó egynéhánynak — ám e viták a vitaindító lapok és a hozzászólók minden jószándékú igyekezete ellenére is igen sokszor meddők maradtak, nem eredményezték a felvetett problémák konkrét megoldását. Van tehát a Hétben lefolyt sikeres vitának tanulsága? Feltétlenül. Mégpedig az, hogy vitát időszerű problémáról rendezzünk megfelelő időpontban és nyomós argumentumokkal.

Persze tudatában kell lennünk, hogy a Versbarátok Köre életre hívásával még csak elindítottunk valamit, ami további gondos munkát, féltő óvást igényel. Amint a kezemben tartott könyvről a könyvszekrényemben sorakozó könyvekre siklik tekintetem, önkéntelenül is a könyvek egy csoportját keresem, a Szlovák Versbarátok Köre kiadványait — melyek mint szlovák szakos pedagógusnak is hasznos segítőtársaim — és akarva-akaratlanul is összehasonlítok. Lehetetlen nem észrevenni, hogy azok a könyvek — szebbek. Mielőtt továbbmennék gondolatmenetemben, félreértések elkerülése végett szeretnék leszögezni két tényt:

1. Eszembe sem jut arra gondolni, hogy azok a könyvek azért szebbek, mert szlovák könyvek. Ez értelmetlen és logikállan okfejtés lenne. Szebbek, mert bizonyára úgy tervezték őket, de a reprezentatívabb kiállításnak megfelelően természetesen arányosan drágábbak is.

2. Helytelen lenne bármely könyv valódi értékére kiállítási ára után következtetni.

Ám már most, a Versbarátaink Körének indulásakor perspektívákat kell keresnünk számos vonatkozásban, és a könyvek kiállítását illetően nem lenne rossz, ha távlataink az említett szlovák könyvek kiállításának példája felé vezetnének.

Sha már a perspektívákat emlegetem, szeretném leszögezni, hogy a Versbarátok Körének puszta léte csak az első lépést jelentheti azon az úton, melyet a költészet és általában az irodalom megismertetése és megszerettetése t&én még feltétlenül meg kell tennünk. Bővítenünk kell a tagok létszámát, vagyis biztosítanunk, hogy a lehető legmagasabb legyen az állandó tagok száma. Valószínűnek tartom ugyanis — bár konkrét adatokkal e cikk írásakor nem rendelkezem —, hogy a tagok egy jelentékeny hányadát diákok képezik, s ha ezt semmiképpen sem szabad lebecsülendő tényként fogadnunk, mégis kívánatos lenne, hogy a Versbarátok Körének zömét elsősorban önálló keresettel rendelkezők képezzék, akik számára a könyvek megvásárlása nem jelent anyagi problémát.

Az új tagok szerzésének egyik formája lehet a könyvkiadó által indítandó kampány. Ami azonban — véleményem szerint — ennél is fontosabb, irodalmi köreinknek, önképzőköreinknek és töleg irodalmi színpadjainknak kell hathatós eszközökkel terjeszteniük, illetve felébreszteniük a szép szó igényét. Figyelemmel kísértem — sajnos csak a sajtó és a rádió útján — irodalmi színjadjaink idei komáromi fesztiválját és örömmel tapasztaltam, hogy munkájuk javul, eredményes, és fejlődő tendenciát mutat. Ám még mindig kevés irodalmi színpadunk van! Nem baj — hallom a minőséget féltő felszisszenést —, inkább kevés, de színvonalas^ irodalmi színpadunk legyen. Ez nem helytelen követelmény. Ám honnan tudhatjuk, mennyi kiaknázatlan lehetőségünk, rejtett tehetségünk, ambiciózus magyar szakos tanárunk vagy rátermett kultúrmunkásunk van, akik ügyes ötleteikkel, elképzeléseikkel, főként pedig tehetségükkel és irodalomszeretőtökkel lényegesen növelhetnék irodalmi színpadjaink számát és tarkíthatnák repertoárjukat, műfaji sokrétűségüket. Ogy gondolom, nem tévedek, amikor azt állítom, hogy egy-egy nagyobb kilencéves Iskolánkban is akad számos ügyes szavaló és prózamondó, akikből a magyar szakos vagy a költészet és az irodalom iránt érdeklődő más pedagógusok kellő színvonalú irodalmi színpadot alakíthatnának.

Azért legyen tehát sok Irodalmi színpadunk, hogy azok tagjai váljanak a Versbarátok Köre törzstagjaivá? Nem. Hiszen ha ezt követelném, ellentmondásba kerülnék előbbi megállapításommal, mely szerint az állandó tagok zöme legyen önálló keresettel bíró egyén, márpedig az irodalmi színpadok, különösen az iskolák irodalmi színpadjaink tagjai nyilvánvalóan elsősorban diákok. Mit tehetnek tehát az irodalmi színpadok a Versbarátok Köre érdekében? Sokat. Nagyon sokat. Elsősorban a kör tagjai számára kiadott kötetek szerzőinek müveiből összeállított műsorok bemutatása által. Persze, nem reklám-műsorokra, a költészettel és irodalommal összeegyeztethetetlen produkcióra gondolok.

Azt sem állítom, hogy az irodalmi színpadok egyetlen feladata lenne a Versbarátok Körében kiadott szerzők müveinek tolmácsolása. De ezekről sem szabad megfeledkezni és fel kell őket venni irodalmi színpadjaink repertoárjába. Igen jó lenne, ha Irodalmi színpadjaink rendszeres tevékenységet folytatnának. Ezt úgy képzelem el, hogy évente legalább négy bemutatót tartanának, de az sem lenne baj, ha hatot, méghozzá lehetőleg rendszeres időközökben. A rendszeres munkában látom ugyanis annak lehetőségét, hogy állandó közönséget toborozzunk, megtanítsuk őket a költészet és általában az irodalom termékeinek helyes értékelésére és általuk gyarapítsuk az irodalomkedvelők táborát.

Az irodalmi színpadoknak és elsősorban az iskolák irodalmi színpadjainak nem szabad megelégedniük azzal, hogy műsorukat csupán a diákságnak mutatják be. Hiszen az Iskolában amúgy is folyik irodalmi nevelés (ha nem is a legkorszerűbb és legkívánatosabb formában). De az irodalmi színpadoknak meg kell nyerniük a felnőtt közönséget is, elsősorban azokat, akik régebben csupán alapfokú Iskolai végzettséget szerezhettek és nem ismerkedhettek meg az irodalommal kellő mértékben és színvonalon. Meggyőződésem, hogy az irodalom megszerettetésére minden eszközt, tehát a fentebb ajánlottat is fel kell használnunk, hiszen az irodalmi ismeretek, az irodalom értése — minden ellenkező nézettel ellentétben — igenis, korunk egyik nélkülözhetetlen tartozéka, a korszerű műveltség elengedhetetlen része. Ezt igazolhatja az a tény is, hogy napjainkban az irodalom sokkal közelebb került az emberhez, mint valaha. Gondoljunk csak a televízióra. Tagadhatatlan az irodalmat népszerűsítő és terjesztő szerepe. Ám a hiányos irodalmi műveltséggel rendelkező ember számára sok esetben a televízió sem nyújt úgyszólván semmiféle irodalmi élményt. Nem is beszélve a filmesztétikáról, melyet a régi iskola elhanyagolt, s ezideig — sajnos — mai típusú iskoláink sem igen szorgalmazzák a filmesztétika oktatását, bár ezt napjainkban a filmművészet fejlődése és a televízió elterjedtsége nagy mértékben indokolná.

S itt még mindig nem fejezem be mondanivalómat, melyet a Versbarátok Köre első kiadványa kényszerít ki belőlem. Éppen e könyvecske juttat eszembe még valamit. A Versbarátok Köre tulajdonképpen egy újabb könyvsorozat kiadását jelenti könyvkiadónk számára. Az utóbbi időben találkoztunk újsághirdetésekkel és propagáclós anyaggal, melyek az Ifjú Könyvbarátok Körét propagálták. A Magyar Könyvtár Barátainak Köre már évek óta fennáll. Egyre szaporodnak tehát a különféle kiadványok, könyvsorozatok és ez természetesen nem baj. így van jól. Szaporodnak azonban ezzel kapcsolatban a könyvkiadó legkülönfélébb gondjai is, minden kétséget kizáróan a pillanatnyi állapotnál lényegesen többet kell törődnie a könyvpropagálással, a könyvterjesztéssel, a rendszeres könyvismertetéssel. Ezt elvárja a fentebb említett sorozatok több ezres állandó olvasótábora és a sorozatokon kívül megjelenő kiadványok népes olvasógárdája is. Felmerül tehát a kérdés: nem lenne-e időszerű a hazai magyar könyvkiadást önállósítani és újra létrehozni az ötvenes években megszűnt Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadót? Az egyre szaporodó és egyre igényesebb feladatok — úgy gondolom — ezt nagyon is indokolttá tennék.

Fenti gondolotaim — amint már bevezetőül is említettem — egy kis könyv olvasása közben születtek. Tudatában vagyok annak, hogy alig van valami új abban, amit elmondottam. Mégis — úgy vélem — nem lesz talán hiábavaló hogy e létező, vitathatatlanul fennálló problémák és igények rekapitulációja, egymás mellé állítása által néhány problémára ismételten felhívjam a figyelmet. Szeretném remélni, hogy gondolataim új gondolatokat ébresztenek, melyek majd a sajtó útján vagy konkrét tények formájában kérnek maguknak nyilvánosságot. SÁGI TÓTH TIBOR