A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-12-12 / 50. szám
van egy fényképe: azon ott áll a dolgozószobájában, a falnál, a szekrény mellett... Kialudt a cigarettája, újra meggyújtotta. Na és? Megnéztem, ott állt a szekrény. Minden úgy van, ahogy volt. Képzeld el, öregem. Ott van a szekrény... Sokszor megállt mellette, sőt neki is támaszkodott. Vagy nem támaszkodott neki? Elfelejtettem... De hogy ott áll, az biztos, csiptető nélkül, és feketén, valahogy nagyon feketén ... Üldögéltünk még egy ideig. Az iménti társaság kijött a házból. A férfiak élvezettel rágyújtottak, a nők előszedték tás-! kájukból a tükröt meg a púderkompaktot. Aztán odamentek az autóhoz, piszmogtak a műszerfalon, begyújtották a motort, és elhajtottak. — Elképzelni is sok! — szólalt meg a barátom mérgesen. — Hogy élt, hogyan élt, uramisten! A közömbös felesége ott, Moszkvában, ő meg innen vagy Nizzából — írja neki a megalázkodó leveleket, találkozásért könyörög! Itt ebben a nyomorult házban a kályhák is undorítók, a dolgozószobában tíz fok, dermesztő hideg, unalom__ Moszkvába nem mehet, Tolsztoj is a Krímben betegeskedik. Északon meg ott van Oroszország, a hó, a parasztasszonyok, a koldúsok, füstös levegőjű viskók, a piszok és sötétség. És ő tudta ezt, de neki magának is beteg volt a tüdeje, vért köpött... Eh, gyere, öregem, igyunk egyet! Szerencsétlen élete volt, de igazi karakán ember volt! Szeretem, minden írónál jobban, még Tolsztojnál is. Így van ez. A nap alacsonyan állt a hegyek fölött, üldögéltünk még egy ideig, aztán gyalog elindultunk haza. Sokáig mentünk, és arra gondoltam, hogy ezen az estén is rámtelepszik a szomorú unalom, és jobb lenne emberek közé menni valahová. Mire kiértünk a tengerpartra, már egészen lement a nap, a hegyek elszürkültek, a világítótoronyban meggyújtották a lámpát. Apró asztaloknál ültek a nyaralók a szabad ég alatt, és száraz vörös meg fehér bort ittak. Bort iszunk? — kérdeztem fáradd tan és kedvetlenül. — Menj a víz alá! es mondta a barátóm. — Három litert meg kell innom, hogy hatása legyen. Ha meg három litert benyakal az ember, úgy megy, mint a halászhajó rakott zsákmánnyal. így hát, öregem, jobb lesz, ha a konyakot vesszük pártfogásba. Aztán elkezdtük szidni a konyakot, a vodkát, mégsem volt erőnk abbahagyni. Ha sokáig hajózik az ember a tengeren, és folyton ugyanazt látja: a tőkehalat, a tengeri sügért, az emelkedő és süllyedő horizontot, a tajtékos, borzas vizet, ha a kajütben minden ide-oda csúszkál, zuhan, az ember is álmában majdnem átbukik az ágy szegélyén és csak az utolsó pillanatban kapaszkodik meg valamiben és kucorodik vissza a takaró alá — szóval, ilyenkor valami nemes, valami igazi után vágyódik: igazi nők, zene, igazi ételek, érdekes beszélgetés, nyugalmas csend után. De mindez valahová messze esik, sok száz mérföld választ el tőle bennünket a végtelen, viharos tengeren, és egész örökkévalóságnak tűnik, amíg elérjük a partot, amelynek már az Illatát is, meg a formáját is elfelejtettük. Aztán amikor a Kolai-öbölben Murmanszkhoz közeledik a hajó, már négy órával a megérkezés előtt ledobálja magáról az ember a gúnyát, megborotválkozik, tiszta inget vesz, amely kellemesen illatos. Nyakkendőt köt, amitől egészen elszokott már, keskeny cipőt húz, amely szorítja a lábát, és folyton csak azon képzelődik, hogyan lép majd be a vendéglőbe, ahol melegség, fény és kényelem várja, ahol nők ülnek — ha nem is az övéi —, ahol bort adnak és beefsteaket, amely, ha rossz is, sokkal jobb, mint a hajőszakács főztje és az egy életre megunt tőkehalleves. Itt, Jaltában is együtt voltunk, mintha most érkeztünk volna vissza egy hosszú hajóútról, nem tudtunk mit kezdeni az időnkkel, csak beszélgettünk szüntelenül az élet értelméről, rövidségéről, változékonyságáról, és minél vidámabb volt körülöttünk az élet, annál jobban unatkoztunk, szomorkodtunk, pedig milyen butaság búslakodni, amikor tavasz van, Jaltában vagyunk, a csodás tengerparton, amikor ennyi ember szórakozik körülöttünk, amikor a dél és a régi múlt árasztja illatát, amikor minden gondatlanságra, örömre csábít. A vendéglő már eléggé tele volt, amikor lementünk. A zenekar mellett azonban éppen akkor szabadult fel egy asztal, és mi gyorsan elfoglaltuk. Meglehetősen sokáig vártunk a szennyes edény és üres üvegek mellett, amíg jött a pincér. Idős, ingerlékeny ember volt, lassan, görnyedd ten járt, kifelé fordított lábfejjel, tekintetéből unalom és mohó sóvárgás áradt. Ügy-ahogy letakarította az asztalt, hanyagul felírta a rendelést, aztán elment, mi pedig cigarettát vettünk elő, rágyújtottunk, rákönyököltünk az asztalra, és hallgattuk a zenét, meg nézelődtünk. ják az, embert, a saját játékukat „brunn mogásnak“ nevezik, az ételt „buroknak“, az italt meg „tintánnak“, ha pedig temetésen játszanak, az nekik „altató“, az elhunyt _ számukra nem elhunyt, hanem „krepa“ .,. Arcuk kéjsóvár, sorsuk nincs, déli egy óráig alszanak, ott fiem gyakorolnak, lassan-lassan elfelejtik mindazt, amit valaha tanultak, mind gyatrábban játszanak, és ha eltévesztik, zavarba se jönnek, ha falsot fognak, meg se hallják. Ezek a zenészek azonban rögtön megtetszettek nekünk. Mindegyiknek saját arca volt, jól játszottak, és számaik, ha régiek voltak is, az ő játékukban újnak hatottak, mindegyiknek adtak valami szomorkás színt. A zongorista vak volt, és mint a vakok általában, mozdulatlan arccal ült. Ez a vak ember sovány volt, elegánsan csokornyakkendőt viselt meg fekete, francia szemüveget. Könyöke, válla, térde : minden csupa ideg, csupa feszütség, ujjal pedig fehérek, hosszúak és szikárok. De legjellegzetesebb az arca: aszkétikusan sovány, hosszúkás, ajka körül szenvedés mélyítette ráncok, beesett halánték, tragikus arcéi, és keskeny, sápadt szájában folyton ott parázslóit a cigaretta. Amikor befejezték a számot, és pihentek, ő hátradőlt, felemelte az arcát, és halkan leütött néhány nem mindennapi, mesebeli bonyolult akkordot, s közben úgy hallgatta önmagát, mint a madár, s még a szomszéd asztalnál ülő tengerészek is elcsendesedtek, és odafigyeltek a szokatlan melódiára. Három zenész játszott a dobogón: egy zongorista, egy hegedűs és egy gitáros. Ha vendéglőben zenét hallgatok, és nézem a zenekart, a zenészek arcát, ahogy néhány szót váltanak egymással, pihennek, ahogy játsszák a réges-régen ismert számokat, amelyeket, úgy rémlik, már akkor is játszottak, amikor én még a világon sem voltam — ilydnkor sajnálom a zenészeket. Arra gondolok, hogyan tanult némelyikük valaha régen, zeneiskolába járt vagy főiskolára, vagy talán konzervatóriumba, mindennap hallgatta a tantermekből kiszivárgő zongorajáték hangját; Mozartot és Beethovent gyakorolt; szimfonikus hangversenyekről, márványtermekről, földszintről és páholysorokről, erőteljes, jól összeszokott zenekarról álmodott, meg arról, hogy ő is ott lesz a nagy zenekarban, és a szimfónia egyik részében ő viszi a szólamot. Aztán egyiknek sem teljesült a vágya, nem sikerült, és fokozatosan „tapőrökké“ züllöttek, könnyedén elsajátították azt a zenei zsargont, amelyet annyira kedvelnek a jampecek —■ már „hapsinak“ mondA hegedűs rendkívül kövér, pocakos és hájas ember volt, hagymaszerű, kidülledt szemmel. Állandóan mosolygott, tipegett topogott, egészen odahajolt a mikrofonhoz, lehunyta a szemét, nekikeseredve, rezegtetve és féktelenül játszott, mint egy román, és hegedűjének a hangja, amelyet felerősített a mikrofőn, megindította a szívet, sírhatnékom, beszélhetnékem támadt, s azt szerettem volna, ha ott ül mellettem egy csodálatos barna nő, aki mindent megért. Befejezés a következő számba* Kosik József rajza tt