A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-28 / 48. szám
(fa egyik a másik Oxvtna Benyitok • borbélyműhelybe. Htomén »annak előttem. Iskolás gyerekek. Alsósuk, míg negyem fiatalok, de komoly férfiak boa méltón viselkednek. Képeslapokat böngésznek a piros fotelben. A forgó borbélyseékeken Is Iskolások .ölnek. A fehér köpenyes lányok lélkopaaxra nyírják a gyerekeiket. A lányok tizennyolc évesek lehetnek. Telén még ennyi sem. Az egyék szőke, a másik barna, a harmadik vörös hajó. Serényen dolgozgatnak, a közben esti propemfekrál csevegnek. Tanakodnak, hová menjenek? Szórakozni ekarnkk. Nem szólhatom meg ókat. Aa <6 korákban in sem voltam más. De rág is volt az! Az ap|nk lehetnék... Kár volt algeadolkoinem, mert nem figyeltem oda, mit mondtak, eaak csengi kacajukat hallom. Sábáitok egyet. Bácsinak érzem magas. Megtapogatom e kidé reved élt halánókoanat... Szinte egyezerre végeznek. Sorra szó Kínaiak bennünk at. — Tessék, kérem ... — KI e soros? Se e vörös hajához kerülök, ez Iskolás gyerekek a esőkéhez éa e barnához. Nyírnek hamván kei. A tükörben létem, hogy a szóm szódságukban dolgozó szóke liny a kofámat Idomító vörös bejére pUiantgat. Amikor találkozik a tekintet ók, megszólal: — Nekem alnes olyan szerencsém ... — Miért? — kérdezi kiesé zavártán « vörös hajó, látva, hogy a raeakatérsnóje iáhány röpke pillanatra a bajuszomon feleltette r tekintetét. — Egész délntin csak gyerekeket nyírok— f — feleli. A tükörbe nézek. A kis sztnssádom arcét lesem. Elpirul • gyerek. — Hisz szereted a gyerekeket nyírni! — ugratja a barna hajé. — Még akkor sem szerettem, amlioor a fejőkön tanultam... tiltakozik e szép, hamv« bőrű, szőke lányka. Sajnálom e gyerkőcüket. Esek a bakfisuk most „kioktatják“ öketl Szégyenükben többé nem teszik Ide a lábukat. Ithorguitett fejjel, mozdulatlanul ülnek, talán nem Is hallják r nyírógép halk moraját. Kárdashetik Is magokban: miért nem sserettk őket a borbély lányok? Valamit ártanék ók Is az életből, sok mindent elleshettek már n felnőttektől. Ha duhaj legények, vagy Jámbor hajssos férfiak fennének, bizonyára kedveskednének velük. Vagy a borravaló miatti „ócsárolják“ éket? Emiatt féken tarthatnák a nyelvüket! Amikor e piros fotelban várakoztunk, hallottam, hogy az egyik fiá odavógta a másiknak: — Anyuke agy koronával többet adott... — Borravalónak? — kérdezte e társa. A kérdezett ezak Vmmögött valamit. Szágyalhette magát a bajnszos bácsi előtt, hogy felnőtt emberként adhat borravaltá. Most mag a borbélylányok beszéde miatt pirulnak. MMrf nem kiáltanak fel: Anynke egy koronával többet adott, ne féljenek e kisasszonyok, e zz eb Okba dogjuk, nem veszünk érte rágógumit! Kérdőn pillantok e szőke lányra. Mér az ajkamon a kérdés, amikor nagy sietve megelőz. — Nem szeretem, ha néninek szólítanak! — magyarázza. — Amikor azt mondják, néni kérem, rögtön rárágom, mit akar i bécsi?! Nevetnek a lányok. Kagályoz a kacajok. Velük együtt nevetek. Mosolyognak e gyerekek te. A bácsik! Igazi nők ezek a lányaki Gyerekes daccal védik a Uéságuket. Mert hogy te tehetnének e tizennyolc évesek nénik? Elhal n kacajok. Tekintetemmel biztatom őket, nevazsetek, lányok! Kacajotok derűvel béleli a telkemet, máare tereli a figyelmemet, hogy ne kutassam magamban az óvok nyomát ... Nem érthetik a aram beszédet, maguk köxött folytatják a vHlt. Nem tudják eldönteni, hová menjenek este táncolni. Bánt a tanácstalanságuk. — Nem tudnak dönteni a nénik? — kérdésem tréfásan a szőke lánytól. — Hegy a fiatalúr utánunk jöjjön?! Djra növelőnk. A nyírét, hajmosás ét borotválta után a tükörben fürkészem a képem. Nem győzök csodálkozni. Megfiatalodtam! Nem táteok, legalább háza évvel! Minek köszönhetem e csodálatot változást? A borotvának? A nyírógépnek? Vagy • néni megszólítás ellen tHtakesö lények kacagtató vidámságának? P. B. 4 Nyomasztó hőség a felhőtlen ág alett 1. Cipruson a helyzet változatlan ste Indul a repülőgép Ciprusra. Sugárhajtású, angol gyártmányú utasszállító fedélzetén megyünk. Alattunk a házak apró pontok, a tengerjáró hajók pedig eldobott, füstölgő cigarettacsonkok. Sötétben érkezünk a szigetre. Akik Athénből tartanak velünk, ciprusiak, -sírnak, s akik távozöban vannak a sziget repülőteréről, azok Is sírnak, mintha Kisfaludy Szülőföldem szép határa clmü verse Jntott volna eszükbe. Nicosia repülőtere nagyon egyszerű. A kassaihoz hasonlítanám. A repülőtér drótkerítéssel körülzárt terület, csupán a fővárosból Ide vezető országút szaba'd. A politikában járatlan ember Is mindjárt észreveszi, hogy Itt valami nincs rendben. Az utasszállító repülőgép angol, a ránk várakozó autóbusz és a személygépkocsik Is többnyire angol gyártmányúak. Autó és autóbusz jobb oldalán a kormány, Itt a szigeten már a balra halts törvényes. Járművekre egyelőre még érvényes az angolok elképzelése, Makarlosz érsek politikájára ellenben nem. Ciprus 1960-tól köztársaság. Szállodai szobánk régi bútorokkal zsúfolt, egyedüli élénksége a nagy ventillátor, amely éjjel-nappal működik, keveri a levegőt, nyugtatja a bőségtől szenvedő külföldieket. A fürdőszoba tiszta, kényelmes, nem Is tudom, ml lenne velünk, ha naponta legalább háromszor nem zuhanyozhatnánk. Most veszem észre, hogy a kezem nedves, a levegő meleg és nyirkos, szinte fullasztő. Harminchat Celsius fok a hőség. A portás, a pincér és a felszolgáló személyzet arcáról sugárzik a boldogság. Boldogok, hogy köztük vagyunk, hogv szerencsésen megérkeztünk a szigetre. Csak azt nem tudjuk megfejteni, hogy miért? Nem hoztunk nekik semmilyen ajándékot. Később fény derült rendkívüli előzékenységük, figyelmességük okára. Ml vegyünk Cipruson az első csehszlovákiai turisták. Vacsorához jeges vizet szolgálnak fel. Itt már a viz csak úgy Iható, ha jég Is van benne. A hosszú, fehér asztal körül nem éhség, szomjúság gyötör. Ahogy haladunk délre, úgy nő szemünkhen a víz és a jég értéke. Valahol Afrika szivében majd mit nem adnánk egy északi-sarki jéghegyért? Négy ventillátor tartja bennünk a lelket, a bárpult mögül ránk leselkedő görögben ml valamennyien. Szemrebbenés nélkül figyeli, mikor kerekedünk fel, mikor indulunk, a pulthoz. Persze élete legnagyobb csalódását éli át, amikor hátat fordítunk neki és az utcára sietünk. Másfél font lapul a zsebünkben, s az árpolitika legalább annyira ismeretlen előttünk, mint a sziget, amelyre két órával azelőtt érkeztünk. Kevés a pénzünk, de a tulajdonos ezt nem érti meg. Pedig egyszerű a magyarázat. A gyár a miénk, a föld a miénk, ebben Igazat adunk neki. A haszon azonban nem az egyéné, hanem mindenkié, s ezt ő nem képes felfogni. Mondom, másfél fonttal a zsebemben indulok nicoslai szemlére. Fogalmam sincs,, mennyi a vásárlóértéke. Még nincs több tíz: óránál és már kihalt a város. A mulatókban, a bárokban ordít a zene, mintha ott fészkelne éjszakára a nappali zaj. Nem tudok ellenállni a kíváncsiságnak. A sztriptíz bárokról már annyi mindent hallottam, hogy képtelen vagyok elmellózni. A zenekar tagjai — csupa vastag nyakú trombitás legények — fölényesen mosolyognak rám és mintha sajnálkozva mondanák: — Te Is flam, Brutus? — Én is, bizony én is — motyogom magamban. A táncparketten csinos, karcsú nők ropják a táncot. Kis bugyiban és gyűszünyf Coca-Cola reklám
