A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-21 / 47. szám
Az univerzum „baloldalán (Monoszlóy M. Dezső: Töltésszimetria) ti SoRáig kerestem Monoszlóy új verskötetében azt a verset, amelyben maradéktalanul elárulja önmagát, és kitapinthatóan feltárja versei világának alapmotívumát, költői életérzését. A „Nem én játszottam“ c. versében találtam ezeket a sorokat: ,.. nem én játszottam, a rím . játszott velem zokogásomon túli vigyorokra, az Idő és Térnek síkjaira dobva, oda, ahol minden rímel, összecsendül A kötet második olvasásakor döbbéntettek a sorok a felismerése, talán ez a négy sor tartalmazza Monoszlóy költészetének a lényegét. Elméleti jellegű írásaink feladata lesz a jövőben felfedezni és körvonalazni költészetünk és prózánk világképét Az irodalmi mű esztétikai értelmezése —az átlagos kritikusi törekvés és gyakorlat terméke — még nem minden. A vers nem csak szép vagy kevésbé szép, jó, vagy rossz, a versnek, a költészetnek külön világa, világképe van. Fizikája, filozófiája és etikája, mely alapvetően meghatározza minőségét és belső értékeit. Ogy érzem, minél hamarább le kell róni irodalmunkkal szemben világképe körvonalazását illető adósságunkat, mely munka lényegében egy-egy költő, vagy író pszichológiai és ismeretelméleti elemzését jelenti. * * * Monoszlóy lelki alkatánál fogva entellektüel. (gondolkodásában, életérzésében az ösztönvilág és az érzelmek a tudat fokozott ellenőrzése alatt keletkezhetnek és érvényesülhetnek csupán. „Az én világom az éber látomás világa, /ahol az ösztön barlangjában/ a tudat tart lámpást másnak is.“ A tudat tulajdonságait rögzítő verseiben maga is próbálja elemezni ennek az emberi jelenségnek a fiziológiáját, mely lényegében az embert emberré teszi. A tudat etikai jellegű kategória, az emberi magatartást irányítja, s a pillanatnyi élethelyzetek villámgyors felmérésével és elemzésével állandóan megoldja a lét alapkérdését: mit tegyünk? Hogyan viszonyuljunk a helyzethez? Általában: hogyan éljünk? A tudat ikertestvére az akarat, mely az előbbi felismeréseit és döntéseit megvalósítja. Monoszlóy írja „Virrasztó akarat“ című versében, hogy „.. .az akarat a legemberibb erő“ ... és „fegyver“ ... mely az ösztönvilág sötétje ellen lázadt / emberi szellem fáklyafénye.“ Az emberi tudat és akarat, megismerő munkája során két célt követ; felfedezni és állandóan értelmezni önmagát és az öt körülvevő világot. A költői akarat mindezen túl még művészi formába is önti és így mások számára' is hozzáférhetővé teszi felismeréseit, az életjelenségek rejtett öszszefüggéseit, és láthatóvá teszi azokat az avatatlan szem számára rejtett, belső erőket, melyek az emberi együttélést és létet irányítják. A költői megismerés két síkon futhat; a jelenségek emocionális átélése és birtokbavétele síkján és az elsőd-, legesen a tudatra, és logikára támaszkodó, értelmi síkon, mely Monoszlóynak is a sajátja. Költői szemléletére jellemző egyik versiklusa címe — Emberbotanika, mely utal arra, hogy világképe körvonalazásában tudományos módszereket és fogalomalkotást követ, lényegében pontos definíciókra törekszik (költői definíciókra!), s az intuíciót inkább csak ott választja a megismerés eszközéül, ahol a tudat már erőtlenné válik, a tudatalatti ismeretlen szövevényében, ahol a sejtelmes megérzések és be nem bizonyítható hipotézisek kezdődnek — mint ő mondja, „ a tudat alagsoraiban“. Ügy görnyedek, mint táblája fölé a'vakszimultánt játszó sakkozó, nem az elsuhanó bábukat lesem, hanem az egyenleteket bogozó belső értelmet, mozdulást. Egyenletek, belső, a dolgok és jelenségek hátterének értelme és elvont megfogalmazása — a tudományos kutatómunka célfeladatai. Esetükben a költői megismerés jellemző kritériumai. A megismerés visszahat a megismerőre, alakítja. Alakítja a költőt is. A határozott életfilozófia és tudás bizonyos fajta biztonságot és magasabb szempontokat ad, összeférhetetlen az ösztönös és spontán lelkesedéssel, a naívsággal, a szentimentalizmussal és az utópisztikus romantikával. A magabiztos tudás a realizmussal és a józan Ítélőképességgel, a negatívumok felé tolódva a cinizmussal, a fölényes gúnynyal és a közömbös egocentrizmussal rokon. Tud hinni, de tudása birtokában még inkább tudja fáradt rezignációval tudomásul venni a megváltoztathatatlant, önmagába menekülni és öngúnyoló nosztalgiával tűnődni elszalajtott — vagy még inkább, valójában sosem létező — lehetőségeken. Kétélű fegyver a tudás, mely az erőset még erősebbé teszi, de a gyengét kételyekre készteti és extrém esetekben kilátástalan zsákutcákba kergeti. Monoszlóy világképe egyetlen következetes önvizsgálat keretein belül bontakozik ki előttünk. Egyező módszereik ellenére ebben különbözik az élet titkait kutató tudóstól, nem a közvetlen életet, az élet benne tükröződő képét — tehát gondolati, absztrahált tükröződését — vizsgálja. S ez a kép, a vizsgálat eredménye az absztrahált valóság széles körű általánosítása folytán néha ^.ígazabb“ lehet, mint maga az élet, mert több mindent tartalmaz, mint az egyedi jelenségek. (Fohász a hűtlenséghez, Bikaviadal, A bátorságról). Világképe korántsem örömteli és derűs, s optimizmusa — állítom, hogy van, de erről később lesz szó! — sem a mindennapi értelemben vett lelkesedő és „hívő“ ember optimizmusa. Sokkal összetettebb ennél és úgy érzem, korszerűbb és reálisabb. Kötetét végiglapozva könnyű számba venni az érzésformákat, melyekkel az életjelenségekre reagál: Bizonyosfajta közömbösség és immunitás olyan dolgokkal szemben, amelyek nem érdeklik, illetve a közömbösség, mint a modern életforma és létérzés elég gyakori hangulata. „Terméketlen közömbösség“ című versében írja. „Itt ez a kő. /Erről vár beszámolót az esti lap./ Egyelőre nem érdekel.“ A versben egy konkrét közömbösségről van szó, melynek tárgya és motívumai adottak, de a második versszak általánosítása már a tudat adott helyzetekben való közömbösségéről beszél. Minden lényegének éllanrié, filozófiai jellegű keresése (az emberi értelem örök és kielégíthetetlen mohósága a „teljes“ megismerés után) és minden erre irányuló igyekezet erőtlenségének beismerése (A lényegről). Rezignált, fanyar mosoly a siker (és pénz) felé. Mindenek fölé emelése a gondolkozásnak, mint emberi értékteremtő erőnek (A gondolkozásról). Nosztalgikus emlékezés a „tegnapi én“, a gyerekkor és a fiatalkori naiv — és ezért hősi- „titán“ korszak reminiszcenciáira. Az emberi kíváncsiság — mint progreszszlv erő-dicsérete. Pesszimizmus és helyenként cinizmus (mondhatnám, felnőttség!) férfi és nő érzelemviláganak találkozása, rokon vonásai és vonzásai kérdésében. Fogcsikorgatő, alázatos főhajtás a lét „magánakvalósága“ előtt, melyet belülről a létdeterminizmusok elleni lázadás hevít. Emberi szinten (tehát reálisan) unalom és elidegenedés. Távoli messzeségben, de határozottan jelentkezve az öregség és halál víziója. Tárgyakkal való leszámolás, melyekhez már csak a „használat közönye“ köti. Mint életfilozófia: remény a gyávaságban, „mely annyi mindenért félni késztet“. Abszurd lehetőségek romantikája, melyek mégsem egészen haszontalanok, mert önmagukban szépek és mulatságosak! „én pedig bevallom, néha egy papagályon /tűnődöm, mely őszidőben, ha a szél fütyül,/ helyettem furcsán, vígan éne, kel, / a csőre zöld „a szeme kék“./ „A szivárványontúli színekről“, de ugyancsak „Az üvegbagoly.“ Monoszlóy lírájának elemei megfelelnek a mondanivaló józan tárgyilagosságának és hűvösségének, stílusa összetevői, a gondolati intuíció, a groteszk hasonlat, a paradox és az aforisztikus gondolattársítás. Lírájában a szenvedély helyét — melyet az értelem ellenőriz — a ténymegállapltó nyugalom foglalja el, gondolatisága korszerű és színvonalas. Helyenként nem mentes az efajta líra legnagyobb ellenségének hatásától, a felesleges bonyolultságtól, képzavartól és konstruáltságtól. Ha életérzése felsorolt összetevőit vizsgáljuk, úgy tűnik, Monoszlóy lírája erősen a pesszimista életszemlélet felé orientálódik. Ennek ellenére megkockáztatok olyan állítást, hogy az effajta líra egy bizonyos módon optimista és újmódon emberi lehet (Monoszlóynál is az!) Kötete záróversében, a Töltésszimetriában írja: ... itt éltem én az univerzum „baloldalán", voltam hívő, hitetlen, konok, de mégis mindég a mindenség ikerrésze voltam, kiegyenlítettek az anticsillagok. Aki a naív romatika számára hozzáférhetetlen, egyfajta romantikát mégis a magáévá tett, az emberi egyéniség nagysága és értéke hitének romantikáját, az élet „baloldalának“ romantikáját, mely lírájának optimista végszót kölcsönöz. „Az ember tragédiája“ optimizmusával rokon optimizmus ez, tudatosítása annak, hogy sok esetben a sors, a lét játékszerei vagyunk, „küzdésre és bízásra ítélve“, de akkor is emberek, a „mindenség ikerrésze“. S ez a józan romantika, melynek nyomait mindenütt felfedezhetjük költészetében, s ■mely még a kritikus értelem szigorával is összefér, mert lényegében a gondolkodó ember elsőrendű életszükséglete, teszi Monoszlóy költészetét általános érvényűvé és közösségivé. 0fIBA GYlflA 14