A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-31 / 44. szám
Saalacsi njéni háza Martos! utcarészlet é P íte tte — Merre találom Szalacsi néni házát? A magányhoz. A székhez, A tárgyakhoz — — Itt mindjárt jobbra fordul, végig- vagyis óda mindenhez, ami egyszerű, amit megy azon a hosszú utcán, annak a legvé- mindennap látunk és megszokunk, amiben gén lakik. Nádtetős házat keressen, ak- csai{ egy-sgy Neruda látja meg a költőkor biztosan odatalál. szetet és szabadítja ki, mint a palackba Mikor átléptem Szalacsi néni marton! zárt szellemet, házának, a népművészetek e parányi múzeumának küszöbét, Pabló Neruda Elemi n ódái jutottak eszembe: A hagymához, »^Sy nyújtotta jobbját, ahogy ogy vén fa nyújtja levéltelen és gyümölcstálén ága csonkját.“ — Tessék, kerüljön beljebb. Látja, sötét van Itt és hideg. Én már nem használom ezt a házat, mert nem szeretném, ha egy éjjel a fejemre szakadna a tető. Nézze azt a falat, megroggyan, mint az öreg emberek térde, Oda költöztem szembe, a másik épületbe, amit régen istállónak használtunk. No, de tessék beljebb, itt van a szobában az, amire kíváncsi. — Hogy mikor épült a ház? Ott van a mestergerendán: „E házat építette Varga fános, 1862-dik évben.“ A mennyezete* ágy Szobarészlet tányérokkal és a menyasszonyi Bizony, túl van már a százon, de nem sokkal idősebb, mint én. Hogy miből épült? Hát, először is oszlopokat ástak le, ahogy ml mondjuk, „füleseket“, a közöket befonták vesszővel, betapasztották sárral, nádat raktak a tetejére. Hej, azzal a tetővel is de sok bajom volt már! A verebek teszik tönkre. Már megint javítani kellene, de hát mikor olyan drága a nád és kétszázharminc korona segélyből nem telik mindenre. koszorúval „ú, mennyi tiszta dolgot mívelt az ember gyapjúból, fából, kristályból és kötélből, ó, mennyiféle remekmívű asztalt, lépcsőket és hajókat.“ — Sosem számoltam. Száznál is több lehet a száma ezeknek a cifra tányéroknak a falon. Régi búcsúk, vásárok emlékei. Mikor férjemmel összekerültünk, egy ágyon, széken és asztalon kívül jóformán semmink sem volt. A többi, amit itt lát, mind azóta került a házhoz. Látja ott azt a menyasszonyi koszorút? A lányomé volt. Száz pengőért csináltak akkor ilyet. Tán össze sem lehetne számolni, mennyi disz, gyöngy meg virág kellett hozzá.------Harangok kondultak a magasban, a vásznak megszövettek, s az ablakokban megszületett a világosság.“ — Ezt a padot, — nálunk úgy mondják, túszéit — még nagyapám ácsolta ide a kemence köré. Téli estéken aztán összegyűlt a rokonság, szomszédok, úgy körülültük a kemencét, hogy meg se szökhetett volna. Sokszor hajnalig pergett a rokka, sodortuk a szálat, a vászonnak valót, amit aztán egy naszvadi takácshoz vittünk megszövetnl. Az csinálta ezeket a diszpárná kát Itt, még mindig van belőlük tizenhét darab. „A föld magánya a sivatag, s akár az, éppolyan meddő az ember magánya is.“ — Tizenöt éves voltam, mikor férjhezmentem, az uram meg húsz. Szépen éltünk, dolgoztunk, két gyerekünk született. Az egyik meghalt még kicsi korában, a lányom pedig Pesten lakik. Nagyon ritkán tud hazajönni. 1912-ben meghalt a férjem, a háború meg elvitte apámat, öcsémet. ötvenhárom éve élem az özvegy aszszonyok keserű életét. Se rokonom, se senkim ... nagyon magam maradtam. „ ... Ogy kísértek egy életen át, hogy részük volt az életemben ... énvelem félig életre keltek, és félig meghalnak majd velem együtt.“ — Mit mondjak még? Mindez, amit itt lát, már szinte nem is az enyém. Kétszer jártak itt a martini múzeumtól, mindent meg akarnak venni. Én nem bánom, de amíg élek, nem adom. Halálom után vihetik, ahova akarják. Ügy sincs kire hagynom. Azt is mondták, úgy őrizzem, mint a szemem világát, senkinek semmit ne adjak belőle, de nem nagyon tudom megállni. A múltkor is egy férfi volt itt, szinte összetett kézzel könyörgött, hogy adjak neki két tányért, mert anélkül nem Is mer a felesége szeme elé kerülni. Mit tehettem? Adtam neki, hiszen meg se látszik ennyi között, ha kettő hiányzik. MIKOLA ANIKÓ
