A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-24 / 43. szám
# — szerencsére, hogy ennyien vagyunK Emberek! Most bemegyünk az erdőbe, van ottan egy vonulat, úgy hívják, hogy Hoszszúhát, ott tábort ütünk, aztán összeszedjük a szétszaladt embereket, egy szálig. Aztán ... ha a császáriak győznek és előre vonultak, hátba támadjuk őket, meg oldalról tángáljuk őket, meg... úgy, ahogy csak lehet, mindig úgy, ahogy csak lehet, emberek, jó lesz így? — Jó lesz, hadnagy uram, jó lesz — mondják tovább, sötéten, de mintha nem Is az emberek, hanem az éjszaka szólalt volna meg. A vízfolyás mellett indultak meg balra libasorban, jobb kezük felől a tűz lobogva égett, s a falu tornyára néha világosság lobbant, néma sötétség borult, puskaropogás zaja, lónyerítés, s néha elbődült egyegv ágvú. De ezek mentek, egyetlenegy szót ki nem ejtettek. Boróss Gergely elöl, az öreg Gaál Péter leghátul-. Gyalogút kanyargóit itten, s csak néhol futott rá a folvófű. vagy a szederinda. Hamary Dániel, az udvarház és a környékbeli földbirtok ura egyre nagyobb méreggel hordta a bort az asztalra. Hogyan, hát ilyen bátor és erős az a német, hogv a híres hajdúkat beszorítja ' az udvari a, hogy nem tudnak menni se té, se tova? Itatja hát bezzeg nemcsak a hadnagyokat, vagv kapitányokat, hanem mindenkit, aki csak közelükbe kerül: — Igvatok. te, aztán... hátha egy kicsit megbátorodtok! — mondja kétértelműen. S akik a kastély közelében voltak, azoknak is adatta a bort. De egyre inkább kevesebben voltak a kastély körül, mert az udvarház megszállásával mintha, megannyian hurokba léptek volna, egyre kevesebb, sőt bizonytalanabb volt a helyzetük. De úgy látszik, hogy a kastélyt valóban el akarták foglalni, és nem pedig lerombolni. mivel alig pár ágvúlövést adtak rá figyelmeztetésül. Az egyik lövés az erkély fölötti kiugró tetőrést érte, a zsindely úgy széjjel repült egy darabon, mint a toll, s a golyó kiszakította a fedelet túlfelől, s levágódott a szilváskertbe a serház mellett. A másik golyónak több szerencséje volt. szembe köpte a kastély falát az oszloptornác mellett, s nagv lvukat vágott rajta. A tégla beomlott a csarnokba. Utána nyomban felharsan kint a falak mellett a kürt, és recsegés, ropogás, éktelen zűrzavar, lövöldözés bentröl kifelé, és füst gomolyog ki, azok felett. Meggyulladt a szalma, úgy látszik. De nem olyan harcosok ezek, mint ama Almosd alattiak: semmi. Lajtorják emelkednek fel a füstből és máris másznak fel a falra. Otvanok is vannak, akik be is ugranak az udvarra. Igaz. hogy ezeket fejbe verték pillanatok alatt, de ostrom már ez. Márpedig szabályszerű. — Erre! Ide! Bent vannak! Itt vannak! — harsog a kiáltás mindenfelől és szaladás. puskaropogás ... Nagy lett a riadalom, a nemzetes aszszony, Hamary Dánielné, született Kárvághy Sára felkelt az ágyából, kezébe fogta a hármas tartóban lobogó gyertyákat, s úgy ahogy volt, hálórékliben általment az ebédlőn a csarnokba s csak nézte, hogy tátong a falon a rés, és hogy lobog a por. Itt jabékolt már ekkor az anyja, az ura Is káromkodott, mint a veszedelem, a résen túl hajdúk suttyantak el, erre is, amarra is, s még odább pattogó rohogással égett valami. Tán a szénakazal, tán szalmakazal, igaz viszont, hogy azok nem pattognak úgv. Inkább csak suhognak, mint mikor az ereszről dől az esővíz. Nem csepeg, csurran, hanem dől. Mert ez megint másmilyen hangot ád. A fiatalasszony a résen túli zajokba, fényekbe, árnyékokba hallgatózott, s mintha csodálatos dolgokat izent volna bé neki a kinti világ, szótlanul megfordult és kiment. Aztán ment végig a folyosón, gyertyáját maga elé tartva, s az inasok szobájába benyitott. Két inas sebtében pakkolt valami ruhafélét össze s most csak bámulnak asszonyukra. — Menjetek ki — mondja nekik zordul. Azok abbahagyják, amihez fogtak, kimennek. Az asszony nézegeti a ruhákat, válogatja, aztán kiválaszt egy nadrágot, lajbit, ködmönt, le a köntöst, s amazokat fel, aztán ahá ... ez a pár csizma... igaz, hogy rézsarkanytyúja van, nem ezüst. De mindegy az. Ez... ha pengetik, másmilyen hangon szól. Mint férfi jön ki, aztán megyen a fegyverterembe. Amiben persze, nem fegyver van több, hanem másmilyen felesleges lim-lom, kerítőhálő is csüng a falon, meg takaros rézüst a sarokban, de ő a kardokat nézegeti. Kiválaszt egyet, felcsatolja s megyen az ebédlőbe, hogy megkeresse az urát. Nem könnyű. Mert az meg a saját hálószobájában van, s az ágyneműt széjjel hányta, és egy lepedőt nézeget. Miiven jó lett volna, hogyha a magyarok győztek volna, dehát. ha nem lehet, hát akkor nem lehet. Csakhát legyek az ember ... Mert... lenni kell, ha már egyszer az ember született. dehát... az a sok bor ... meg miegymás ... — Mit csinál itt kigyelmed? Á lepedő a két térdére kerül. — Ni csak, hát te vagy az, én édes lelkem? Hát minek ez, mi ez? . . . — Ogy látszik, hogy a császáriak elfoglalják a kastélyt. Hát engemet ne találjanak benne. — De lelkem, hát hiszen éppen azt csinálom, hogy hát ha minden part szakad, hát rúdra kötiiik és kidugjuk fehér zászlónak ezt a lepedőt... — Hát persze, így már más. így már egészén más. De más lett volna akkor, ha csak úgy egyszerűen elfoglalták volna... Az ura csaknem mérgesen válaszol: — Hiszen akár Így foglaliák el. akár úgv égykutva ... Dehát akknr ... — rágondol a gróf Belgiojosóné egyszál Ingben megtörtént kalandjara, ameiy( mint a szét száguldott keresztül az országon kastélyról kastélyra, még tán ezeken is túl. Különben; ami megvan írva az megvan. És... vajon milyen ruhába is öltözzék, vagy maradjon már így, férfinak, ahogyan van? Sok idő nincsen a töprengésre, mert kintről egyre növő izgalom, zaj hallik. Bakó Demeter vitatkozik Németh Balázszsal a disznókutrica végénél, ahol néhány perc alatt immár a másodikszor is átmásztak a németek a falon, de itt agyonverték őket, egy szálig. De odább, a kovácsműhely mögött, a füveskertben már baj van, ott meg tudtak gyUjtani egy szénakazlat. —• Nem segít más, mintha összeszedjük embereinket a mosóházhoz, itt két gerendával kiborítjuk a falat és kirohanunk — mondja Bakó Demeter. — Ha minden embert egy helyre gyűjtünk, üresen maradnak a falak, és a németek felzúdulnak, mire áttörhetnénk a falon — vitatkozik Németh Balázs. — Elhiszem, de én abban bíztam, hogy kintről jön egy támadás a mieinktől és .. — De hiszen jó, ha fél szakasznyi paraszt megmaradt! — Nem ezektől. Hanem a nagy tábortól, a fővezértől! — Messze vannak Hanem, ha tik kimennétek és én maradnék bent, fele emberrel addig, amíg segítséget kapnátok és úgy támadnátok! — mondja Németh Balázs. — Olyan hamar ez nem lehet, jó lenne, ha biztonságos helyzetbe jutunk, mire megvirrad! — Hát akkor próbálj te összemarkolni hamarabb valamennyi embert és kitörni a résen, hátha én is utánad tudok menni? — Gyere, testvérem, öleljetek meg =-» mondja emez s az egyre nagyobb lánggal égő fények lobogásában összeölelkeztek, de mindez beszéd, szándék, ölelkezés csak egy pillanat, s Bakó Demeter máris tölcsért csinál a tenyeréből, s inkább belé kukorékol, mint belé rikkant, az ő emberei ismerik már jeladásait jól, és lóra azonnal, lóra! De lóra, most, nem lehet. Először is, mert az istálló is ég már, s a lovakat szabadon engedték. Nem kell itt faltörő kos gyanánt gerenda sem. Kívülről törték be, s a törmelékkel, emberrel, megrakott résen zúdultak ki. Már csak azok, akik csatlakozni tudtak idejében. S a harc igazabban az ostrom pedig egyre vadakbul tartott tovább. Hajnalodott, mire Németh Balázs a még meglévő embereivel beszorult a kastélyba. Kevés embere volt már. A császáriak megszállták az egész udvart, de hát nem tömegével, hiszen a kastélyból minden irányban jól lőttek célba, de reggelre már elfogyott a golyó, a puskapor. Maradt az ősi szerszám, a kard, meg a balta. Jő késő reggel volt, amikor elhatározták a még mindig élők. hogy megpróbálják a kitörést a kastélyból, udvarból, legjobbnak látták a nyugati oldalon, ahol még mindég izzott a füveskertben egy-egy kazal lángja, ezen túl aztán ott van a szőlőskert, mogyoróbokrok, somfabokrok, fák. A kirohanók jó fele egyenként hullott el. mire túljutottak a füves kerten, Németh Balázs hajdukapitánvnak egy lövés szakította át a bal felső karját, így fogták el. S mire Basta bevonult a kastélyba hadiszállásáról. ő volt az első, akit látni akart és akit elébe vezettek. Nagyon furcsán beszélt magyarul s pár pillanatig csak nézi a szaggatott dolmánvú embert, felső karján a rongycsomót, ez hát a híres ember. — Fáj? — kérdezi. — Mi? — Az a seb. — Fáj. Nincs tovább. Valami mást kezdeni hát: — Gyere, állj át mihozzánk és mától 12
