A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-10-17 / 42. szám

A harács és a dupla zsold a legnagyobb lelkesítő egy merőben Idegen nyelvű had­seregnek, s Basta György hadmozdulatai olyan pontosan működnek, mint az óra­szerkezet, most csak menni, most fertályt ülni. most felet, most egészet, most hatot, most tizet, és mire eljön az éjfél, vagyis ha elveri a tizenkettőt, készen van a teljes és tökéletes győzelem. Bocskai is Kassáról küldözgette paran­csait. A vágtában hozott jelentéseket meg­hallgatta, megkérdezte az újdonsült had­sereg újdonsült' fővezérét, Homnnay Bá­lintot. az ráhajolt a kézmetszésű térképre, gondolata ide-oda röppent, mit tenne ő, ha Basta helyén volna s mit teszen annak jó­zan ész szerinti lehetőségével szemben? Homonnay olyan ember, hogy annyira gyűlöli a németet, hogy még a törököknek sem bír miatta megbocsátani, sőt. Annak a magyarnak is könnyen odasózna, aki né­­metes gúnyában jár. Tudja, hogy ő tehát nagvon türelmetlen ember és így Bocskait kérdezi, hogyan is lehetne néki okosan s minden akadályt legyőzve vezetni a há­borút a minden akadályt szétverő győze­lemig. S Bocskai megpróbálja neki megmagya­rázni egy diadalmas hadvezér módszerét. A szabadságharc és minden szabadság­­harc vezére nemcsak a szabadságharc se­regeinek a fővezére, hanem szétszórásra, megsemmisítésre szánt császári hadak tö­kéletes ismerője, szándékainak értője is. De még így sem elég az, hogy van hiszen mint népet is ismernie kell, amely nép azokat a zsoldosokat adta, mint ahogyan, de még jobban ismernie kell a szabadság­­harc katonáinak vágyát, természetét is. Ha így emberrel beszél, úgy beszéljen, mintha az egész néppel beszélne. Igen ám, de a magyar szabadságharcosok között is vannak hajdúk, jobbágyok, nemesek, szé­kelyek £s ráadásul: ahány ház, annyi szo­kás. Vagyis a Partiumban és a Részeken sem egységes tehát a nap. Ebben a falu­ban másmilyenek a szokások, formák mint a másik faluban... Hogy lehet hát úgy beszélni a hadsereggel hogy minden egyes ember külön értse, higgye s lelkesedjen? Ügy, hogy szívből és lélekből szól az em­ber ahhoz az emberhez, akinek szintén szíve és lelke van! Magyarul beszélni a magyarnak, de úgy, hogy az is felzokogjon rá megint és megint aki a Balkánról jött is magyarnak, vagy a töröktől állott át valamilyen alkalmas idő­ben. Vagy... a francia eretnek üldözés elől szaladt ide, vagy ... valamelyik román elcsánborgott a hegyekből és itt ragadt. Utóbbiak néha valóban csak egyenként szállingóznak, de megesik, hogy szinte tö­megesen ragadnak meg. fegyverbe álla­nak magyarok ellen mint ahogyan leg­utóbb is, amikor Mihály vajdával betörtek Erdélybe, és Kolozsvárt is elfoglalták (igaz, hogy a székelyekkel együtt 1. de a bukás után nem ment vissza mind Moldvába, akt életben maradt. Az ellenségből már mára Igen sokan barátok lettek. De mégis csak a hajdúk azok, akikkel nagyon tudni kell beszélni. Kiváltképpen, ha belekóstoltak a győzelembe. Ügy érzik, hogy íme, miénk a világ, és sose halunk meg. Legfőképpen úgy érezte Lippai Balázs, akinek ötszáz lovas hajdúja volt és akihez Németh Balázs is tartott, ötszáz gyalogos­sal, de akiket túlnyomó részt parasztokból toboroztak. Basta Györgynek tizenötezer főből álló kipróbált hadserege volt._ És a feladat az lett volna, hogy ne támadják, hanem a bevált módszer szerint oldalazzák és csel­vetéssel bomlasszák, hátbatámadják, egy­szóval, lassan, megfontoltan aprózzák széj­jel a Basta seregét. Az első pár napon úgy látszott, hogy sikerül a sereget széjjel­­ugrasztani, de Lippai Balázs, aki életében először parancsolt komoly hadcsoportnak, nekivadult, szemtől-szembe támadta meg a császáriakat. A krónikaírás bizonyára hűen tükrözi vissza (legalábbis tényszerűen) az akkori hadiállapotot, miszerint: „ ... a hajdúk nem tudták sokáig tartani magukat, a tízsze­res túlerővel szemben.“ Igaz, hogy Álmosd alatt igencsak ötven császári esett egy hajdúra, most meg tíz. Legfeljebb tizen­egy vagy tizenkettő. De ütközetben sze­rencse is kell, nemcsak bátorság, itt va­jon lenne egy kis szerencséjük? A szerencse megindult volna, mert Bor­nemissza kapitány kétszáz kopjással jött segítségre, Németh Balázs kapitány is fel­felsorakoztatott a faluból, Osgyánból a pa­tak hídjához ezer gyalogost. Méghozzá olyan két hadnagy vezetésével, mint Bo­­ross Gergely és Gaál Péter, a két szatmári nemes. íme, milyen forgandó az ember sorsa. Otthon nekik adják a dézsmát, a jobbá­gyok meg adják a kilencedet, meg a füst­pénzt, meg a húsvéti kalácsot, most meg ők vezetik őket a csatába. Ezer jobbágyot, akiknek nagyrésze fiatalabb, és méghozzá itt állottak be igen sokan, tán fele is a sorba a faluból. Ami igen szép és hasznos dolog, csak­hogy az a baj, hogy nem tanultak semmi­féle harci gyakorlatot, mivel nem volt rá idejük. Nem baj, bátrak, erősek és ami fontos, igen nagy hozzáértéssel van kiegyenesítve a kaszájuk. Már akinek van. Mert vannak aztán, akik csak vasvillával állottak be a sorba. De aztán olyan is van, akinek pus­kája is van, meg kardja is, s csak Isten tudja, hogy honnan kerítette. Valószínű, hogy igen régóta kushad az már az eresz­ben. Ha nem is tudnak ezek a parasztok hadakozni mindig, azt tudják, hogy nin­csen olyan eldugott fegyver, amelyre elébb-utóbb rá ne találna az Igazság. A patakot az őszi esőzések megduzzasz­­tották, a Lippai Balázs terve az volt, hogy ha az első roham nem sikerül is, híre sincs a bajnak. A gyalogosokat két nemesi hadnaggyal az élen Németh Balázs a híd­főnél kétféléi felsorakoztatja, hogy fedez­zék az átkelést a patakon. A császáriakat nem engedik át, majd csak akkor; amikor vagy Bornemissza kapitány, vagy valaki más csapatával jó kerülővel oldalba és hátba támadja. A hajdúk <hát a hídnak eredtek, ami nem valami ünnepélyes lát­vány, volt ló, amely a dübörgéstől meg­bokrosodott, de olyan is volt, amelyik lo­vasával együtt a patakba dőlt vagy bukott, zaj, zsivaj, tolongás. A parasztok elébb csak nézték, de egyszercsak rémülten har­sog a kiáltás: — Emberek! Szaladjon mindenki, amer­re lát! — Álljatok meg, hé, hé! Hát hová nyar­galtok? Hiába minden, szaladnak ész nélkül. Azt hitték, hogy a hajdúk menekülnek s egy pillanat alatt nekieredtek és nyar­galt, ki merre tudott. Legtöbbje nem a fa­luba, hanem a falun oldalfelőli erdőségbe. Akik a faluba nyargaltak, a kiegyenesí­tett kaszát leütötték a nyélről és belé az ereszbe megint. Aztán tenyerüket össze­csapkodták, odaballagtak a sövénykerítés­hez és bámultak ki az utcára, az utcán keresztül belé a világba. (Nem baj, legalább lesz megint kit ver­buválni, ha rákerül a sor.) Boross Gergely a híd lábánál balfelül, Gaál Péter még jobbfelől egyenesedik fel az eléggé mély, füves árokban, és bámul a szerte széledő parasztok után, mint két tébolyult. így se jártak még hadnagyok mostanában. De tán azóta se, mí^ta világ a világ. — Nézze mán bátyám, hát micsoda em­berek ezek? Hé! Hé! Álljunk meg, hé! — s kardját kirántja, avval hadonász. De semmi. Akik hallják, még nagyobbakat lépnek elfelé, vannak, akik ugranak, mint­ha versenyeznének. — Nem emberek ezek. Gyáva disznók ... Bezzeg, ha az én jobbágyaim lehetnének itt... — mondja az öreg és hangtalanul zokog. Boross Gergely most már az átkelőket próbálná lasabb menetelésre bírni, de hiába. Mert a hátulját Bakó Demeter had­nagy nógatja, hogy: — Gyerünk, gyerünk, mert a nádflők itt vet fel bennünket! — Neki is igaza van. Ö tudja, hogy vészesen közelednek a csá­száriak, s mire ide érnek, be kell feküdni a védelmi helyre., A parasztfelkelők mindebből mit se tud­nak, ők csak menekülést látnak a sietség­ben, és ők még amazoknál is jobban neki­erednek. Dicséretükre legyen mondva, voltak, akik szaladás közben visszanéztek, és ahogy látták tisztjeiket, hogy nem sza­ladnak, hát visszafordultak és ők is pon­tosan úgy néztek a többiek után, mintha az imént más eredt volna neki a világnak, nem ők. Olyanok is kerültek aztán, akik nem tettek egyetlen lépést sem. Boross Gergelynek is maradt huszonöt vagy hu­szonhat embere, Gaál Péternek is. Azért nem lehetett egyelőre pontosan tudni, mi­vel néha a szemük megrebent, amikor ol­vasták meg őket, és rebbenéskor duplán láttak. Németh Balázs utoljára jön át a hídon s látja a két hadnagyot, akik a kevés emberrel úgy rakták meg a hídfő lábát, mintha megvolna valamennyi ember. — Hát tik... hát az embereitek hol vannak? — hüledezik. — Ennyien vagyunk, mert itthagytak bennünket ezek a rongy parasztok! — mondja Boross Gergely. — Hova mentek? Most Gaál Péter válaszol, tán csaknem úgy, hogy még úgyis menteni azt, ami menthető. — Azt hitték, hogy a keskeny hídon való átkelés menekülés és beleszaladtak a sem­mibe! De nem rongvemberek ezek! Csak hát semmi harci oktatást nem kaptak, csak egyenesen hoztuk őket az ütközetbe, ez nem olyan egyszerű. Ezt nem is lett volna szabad megcsinálni velük. 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom