A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-09-19 / 38. szám

Monoszlóy M. Dezső Azt hiszem, érdemes megnéz­ni, megfigyelni ezt a kötetet el­olvasva, a prózairó fejlődését, mert tükrözi az íróember mun­kájának műhelygondját és az olvasót megismerteti egy olyan íróval, aki sajátos, egyént szín­foltot, ízt és hozzáállást mutat­va irodalmunkban, tökéletesed­ni igyekszik. Az álmodozó. Ebben a ciklus­ban öt olyan novella szerepel, melyek 1950 és 1962 között íród­tak s megmutatják az író jel­lemalkotó erejét. Egyszerű ese­ményt, az álmodozást, — mely kívül esik az egyén saját éle­tének valóságán — variál mind az öt novellában, de más és más jellemek, helyzetek közepette. A köröttünk imbolygó életek önmagukban is érdemesek ar­ra, hogy a nyomtatott betű múl­­hatatlanságot ajándékozzon ne­kik. Monoszlóy érzi, tudja ezt. Szűzi ás a matrózok. Ennek a ciklusnak minden írása a felsza­badulás előtt született. Ezeket egészen fiatal korában írhatta az író. Ehhez képest meglehető­sen letisztult, érett írásoknak tűnnek. Lényegre tapintó mon­datok, plasztikus kifejezési mód, a témáknak megfelelő rapszódi­­kus előadásmód és az irodalmi momentumok helyes kiválasztá­sa jellemző rájuk. Ezzel a jó kezdettel indult az író, hogy ké­sőbb képességeinek határait tapogassa, él­ményeinek gazdagodása, lelki fejlődése nyomán a formákat, a mondanivalókat tá­gítsa. Élet Mihály három szerencséje. 1955 és 1960 között megírt írásművek csoportját fogja össze a ciklus. Külön elismerés jár az írásokban rejlő lélektani elemzések­nek. Hajszálra pontos, szubtilis megfigye­lések, melyek mintha mindnyájunk élmé­nyéből álltak volna össze, anélkül, hogy az író szubjektív átélését is éreztetnék velünk. Ebben a csoportban az „Ápolónő“, el­lentétben a kissé szétfolyő „Karácsonyi történettel“, a ciklus legjobb darabja. A ki­tűnő, villanásszerű jellemzések, az erőtel­jes, minden sallangtól mentes mondatok, a háttérben vibráló szenvedélyek izgalmas megelevenítése teszik értékessé. „A meg­­történhetetlen történet“ pedig bravúr. Is­kolapéldába, hogy a mondanivaló kifejezé­se miatt, ha kell a szokott formát fel kell bontani, és fel lehet bontani anélkül is, hogy értelemzavaró hatás mutatkozna. Csoda a tanyán. A címadó elbeszélésben ösztönösen írja egymás mellé remekül meg­figyelt életélményeit, az epizodizmusokon keresztül akarja megmutatni, hogy az ál­tala látott falu nem az idill színhelye, ha­nem ma már valami más, mint volt teg­nap és tegnapelőtt. Egy szürke élet. Ennek a ciklusnak no­vellái a legutóbbi évek termése Monosz­lóy prózaírásában és legjava a kötetnek. A címadó írás könnyed, ironikus befeje­zése mögül érdemes visszatekinteni a lé­­lekrajzra, mely a következő írásokban egy­re nagyobb tökélyre tesz szert Monoszlóy tolla alatt. Ezt állapíthatjuk meg a „Féle-A villamos alatt lem“ és az „Állatbarát“ sorait olvasva. Fu­­rius Zéró szimbólikus mondanivalójával meghökkent: Miért van még szükség ma is a mondanivaló szimbolizálására? A kel­tezés ' 1956 — nem mond semmit ezen a téren. Az utolsó novella, „A villamos alatt“ méltó emelkedő pontja a szerző te­hetségének. Nagy elmélyedéssel s finom részlet-érzékkel írja Je a villamos alá került ember idegállapotát, fiziológiai fo­lyamatait és vízióit. Az életnek a nagy egy­ségben való látását szerencsésen juttatja külső kifejezésre. Manapság prózánkban_fokozott az el­­lanyhulás veszélye, de fokozott az írástu-Slawomir Mrozek: dó felelőssége is. Új olvasók tömegei vár­ják a könyveket. Időleges sikereket lehet elérni kisebb erőfeszítéssel is, viszont sok­kal nagyobb erőfeszítést követel az örö­­kebb irodalmi értékekre való törekvés. Oj. ás régi, születő és elhaló talán soha még ilyen egymásba-bonyolódottan nem je­lentkezett, mint mai életünkben. Az eliga­zodás nem könnyű, tévedések nélkül nem lehet előre jutni, ez igaz. De csak eszmei­­etlen újatákarásból ma éppoly kevéssé születhet új és nagy irodalom, mint eddig bármikor, ez nem kevésbé biztos. Nos, Mo­­noszlőy kötetét ezen a téren nem marasz­talhatjuk el, erről szó sincs. Csak egysze­rűen felvetődik a kérdés: Vajon elégséges-e napjaink szocialista irodalmában csak a lélekábrázolás? — Reméljük, hogy Monosz­lóy erre a kérdésre művekkel, írásművek­kel fog felelni. HAJDÚ ANDRÁS Emlékműkoszorúzás Városunk főterén ott áll az 1905-ös Isme­retlen Forradalmár emlékműve. Ez a férfi a forradalmi Időkben a zsarnokok keze által halt meg és emlékére polgártársai alacsony halmot emeltek, melyre ötven év múlva alapot állítottak, ezzel a köbe vé­sett felirattal: „Örök dicsőség". Az alap-, kövön áll a szobor, mely egy bilincseit tépő ifjút testesít meg. Az emlékmű le­leplezése 1955-ben — hej, az volt csak az ünnepély. Mindenki szónokolt. A szobor alapkövére sok koszorút és virágot he­lyeztek. Egy bizonyos idő múlva a helyi iskola nyolc tanulója elhatározta, hogy megko­szorúzza a Felkelő szobrát. A történelem aranyszájú tanítója annyira lenyűgözte és meghatotta őket előadásával, hogy óra után összegyűltek és közös pénzen koszo­rút vásároltak. Szerény menetet alakítot­tak és elindultak a szobor felé. Alig for­dultak be az első utcába, egy alacsony, sötétkék köpenyes férfi találkozott velük, jól megnézte őket, aztán bizonyos távol­ságot tartva utánuk indult. Az Öreg-piacon mentek keresztül. Az em­berek észre sem vették őket. Nem ritkaság ma egy ünnepi menet. Az Öreg-piacon alig lakik valaki, kevés az épület is; Szent János temploma, hiva­taloknak és múzeumoknak átalakított öreg házak. Amikor az emlékmű előtt megáll­tak, a köpenyes ember meggyorsította lép­teit és hozzájuk sietett. — Hasznos munkát! — köszöntötte őket. — Hát tisztelgünk, tisztelgünk .. ? Nagyon jó. Valami évforduló? Annyi bajom van velük, hogy mindre nem is emlékezem ... — Nem, mi csak úgy... — felelt egy diák. — Hogyhogy csak úgy.— emelte jel az orrát. — Hogyhogy csak úgy__? — Meg akarjuk tisztelni a forradalmár emlékét, aki a nép szabadságáért áldozta életét. — Ah, igen .., az elvtárs az utcabizott­ságból van. — Nem, mi az iskolából vagyunk. — Micsoda? Senki sincs itt az utcabi­zottságból? — Nincs. Elgondolkozott. — Talán az iskolában ajánlották? — Nem, mi magunktól... Erre elment. A fiúk éppen a koszorút készültek elhelyezni, amikor egyikük fel­kiáltott: — Visszajön! Valóban. A köpenyes férfi újra megje-> lent. Most néhány lépésre állt meg tőlük,, úgy kérdezte: — Talán „az ismeretlen forradalmár iránti tisztelet elmélyítésének hónapja“ lenne? — Nem — kiáltották kórusban —, mi magunktól... Távozott. A fiúk elhelyezték a koszorút és menni akartak, amikor újra megjelent' egy rendőr kíséretében. — Kérem az igazolványaikat! — mondta a rendőr a fiúknak. Odaadták az iskolai igazolványukat. Meg-, vizsgálta és tisztelgett. — Rendben van.,, — mondta. — Egyáltalán nincs rendben! — elleni kezeit a köpenyes férfi és a diákokhoz fordult. — Ki bízta meg, hogy helyezzék el ezt a koszorút... ? — Senki — válaszolták. Elvörösödött. — Szóval bevallják.. i — kiáltotta —, maguk mondják, hogy az Is­meretlen Forradalmár tiszteletére rende­zett mai manifesztációt sem az iskola igaz­gatója, sem az Ifjúsági Szövetség, sem az utca, városi vagy járási bizottság nem szeri vezte...? — Természetes, hogy nem ... — ... hogy a koszorúzás nem a Nőszö-. vétség, sem az 1905-ös Bajtársi Szövetség kezdeményezése volt? — Nem. — ... hogy ez nem évforduló, sem tisz­telet hónap, vagy valami hasonló? — Nem. — ... hogy végül még egy körlevelük sincs? Hogy csak maguktól...? — Zseb-, kendőjével megtörülte a homlokát. — Őr­mester — mondta —, tudja ki vagyok. Azoni nal kobozza el a koszorút! Es maguk oszoljanak ...! A fiúk némán elmentek. Utánuk a rend-, őr távozott a koszorúval. Csak a közéleti személyiség maradt a szobor előtt. Gyanúi san méregette a szobrot, maga köré tekint­­getett. Abban a pillanatban esni kezdett. A* kék köpenyre és a Felkelő kőblúzára apró esőcseppek 'hulltak. Szomorú szürkü-. let szállt alá. Az ezüstös cseppek lefoly­tak a szobor fején, függőkként hintáztak kő fülén és ragyogtak üres, gránit szemi bogarán. Így álltak szemben egymással. Fordította: - duba =

Next

/
Oldalképek
Tartalom