A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-09-12 / 37. szám

Keserves dolog a visszavonuló hadsereg élete, de még az evési Hiszen, éhen is eikóringyálhat napokig az ember. Hanem ezek a hajdúk! Akik Legfeljebb tizes vagy húszas csoportokban nyargalásznak a viszszavonulók mellett, de inkáhb körül. Persze, nem úgy, bolondjában, hanem nagyon is tervszerűen. Egyetlen titka hogy az ész mindenhol előtte jár a tervnek, az előre kiszámított támadásoknak, és rajtaütéseknek. Megesik, hogy na most végre kicserélték a kereket, indulhatnak, de egyszercsak szemközt vágtázik egy csoport hajdú, mint a fergeteg és nosza, vezényszavak, az eleje próbál harci rendbe igazodni hirtelen, letérdelnek az első sorok és lövésre a puskát, de hol vannak a hajdúk? Sehol sincsenek. Elzúgtak mellettük és jóval hátrább van a riadalom.

De ilyesmi csak akkor történik, amikor valami másról, nagyobb esetről akarják elterelni a figyelmet.

Például jelen pillanatban arról, hogy egy ágyúüteg maradt le hátrafelöl, egy ló térdre bukott az első ágyúban, mert lövés pukkant egy hídon innen és túl felől csapatnyi hajdú ugrott elő az erdőből, jó pár percig tart a kavarodás, de császáriak szaladnak, instrángok darabolódnak, és a hajdúk a tüzérlovak hátán, puszta szőrén ülve vágtatnak visszafelé.

Hogy más úton újabb támadást kitervelve, jóval előtt támadjanak megint.

No de. ha a császáriak olvan éhesek, hogy mézeskalácsnak látják az ősi eget, a hajdúk se telehassal tángálják azt, akit csak elérthetnek. Nekik még élelmiszeres szekerük sincs. Se szakácsuk. Se konyhamesterük. Nekik keblükön a kenyerük, hátukon a házuk. Csak hát ő előlük nehezebb az élelmet eldugni, mint a németek elől.

Jő délutánra járván az idő. Bakó Demeter tizenkét emberrel az élen indult lefelé egy düiőúton. A dűlő egyik oldalán legelő, másik oldalán a falu szélső házai kezdődnek.

A gazda karót rakott kúpba a kert elején, mikor a hajdúk megálltak az utcán a sövénykapu előtt, s leugráltak a lóról, kettő átadta a többinek a gyeplőt, s benyitottak.

— Hasznos munkálkodást! «-* kiáltja oda a gazdának az egyik.

— Mia? — rikkant az vissza, mert tényleg nem hallotta, mert fülébe zörög a kőró.

— Azt kérdezem, hogy ihatunk-e ebből a kutbói egy kis vizet?

— Ott van — böffent a paraszt, de azt már nem mondja, csak gondolja, hogy fene essen belétek.

A hajdúk a kúthoz mennek, mintha megannyi éktelenül szomjas volna, bámulnak belé. Egy megfogja a kútostort, s húzza felfelé a vedret.

A veder jön felfelé, a kölönc meg hajlik lefelé, és egy hajdú máris ott van s babrál a kölöncön. De inkább a kolonccal. Szöszmadzaggal van összekötve és tudvalévő, hogy ha a szöszmadzag többször

12

megázik, nem könnyű kioldani a kötést.

Mióta a hadjárat tart, ivott tán már ebből a kútból mindenféle nációja a császárságnak: vallon, rác, horvát, német. És ez a kölönc Itt van a kútgémen azóta, de csak hörbölték a vizet, aztán kenyeret, túrót, szalonnát követeltek, de hogy nem találtak, a gazdát tán agyon is verték volna, ha belé nem szaladt volna a világba. Még az a jó, hogy az asszony már jóeleve a zabszalmába bújt. A gyerekek sivalkodva nyargaltak az apjuk után, a katonák káromkodtak, aztán beljebb mentek, több szerencséjük lesz másik háznál, másik parasztnál.

Rendes élelmezésről azon időben még beszélni se lehetett, az ütközetbe menő, vagy már szétvert hadseregek abból éltek, amit a néptől, elsősorban is a paraszttól tudtak kicsikarni. Pedig ez rendes, zsoldban lévő, jól képzett és fegyelmezett hadsereg! Hogyan élhetnek tehát a hajdúk, A mindenféle szedett-vedett népségek?

Pontosan úgy, mint amazok, vagy még úgyabbul. Mert amazok nem ismerik a paraszt fortélyát, de emezek igen. Mert lám, hogy most is megláttak még az utcáról, hogy a kútkoloncon egy ócska talyigakerék mellett cafatokra nyütt rongydarabok között egy feketére füstölt birkacomb meg egy lapicka himbálódzik.

Nem sok, de néhány ember kenyérrel együtt tele verheti a horpaszt.

A hajdú, aki a kölöncről leoldotta, csak vigyorog, de a többi röhög.

A paraszt rájuk rivall:

— Szép emberek vagytok... egyik magyar úgy rabolja ki a másikat! S megáll egyazon helyt. Egy kéve gyékény van nála, azt himbálja.

— Ez neked rablás, he? Mink teéretted hadakozunk az ellenséggel, és ... te itthon csak úgy henyélsz, minden éjszaka ágyban takaródzol az asszony pendelyével, és... mitőlünk még ezt is sajnálod? — A hangja egyre hangosabb lesz s fenyegetőbb.

— Nem sajnálom én, csakhogy akkor mink meg mit eszünk?

A hajdú most már nem a parasztnak mondja, hanem a társainak:

— Na nézzétek már ezt a disznó faszari parasztot... Hol a kenyeretek? Adjál csak ide azonnal egy fél kenyeret!

A paraszt tiltakozna, hogy nincs kenyér, a haidú oda megven a gvékénvkupachoz. egy kévét erre hajít, egvet amarra, mire széjjelhányná az egészet, ott van három kenyér meg egy cipó egymás mellett. Mintha csak a kemencében volna. Az aszszonv is előkerült már ekkor, elkezd sivalkodni és kezét széjjel teregeti, mire egy hajdú szájba vágja, s az lekucorodik, vinnyog, több gyermek kerül elő bentről, vagy a kertből, azok sival kodnak, a paraszt káromkodik, ezek Is káromkodnak és éktelen lármában, zalban pakolnak fel s ügetnek odább. A paraszt a kerítéshez megyen, néz utánuk, ordít és az öklét rázza.

Ezeket még úgy, ahogy szidhatja, de amazokat nem. Azoknak csak rimánkodhat, de azt meg nem értik meg. Ha egy esztendőben egyszer megyen által valamiféle had a tájon, ahol széled, vagy ahol megáll, pár nap alatt megeszi-issza az egész esztendő verejtékét, hasznát. Már errefelé jövet is megesett, de most méginkább, hogy a császáriak nagyon is rázúdultak valamelyik családra, házra, és amikor elvonultak, a paraszt csak ült, csak ült szótlanul a pitvarban, a kisszéken, vagy a ház előtt a lócán s nézte a portát, ami olyan volt, mintha sáskajárás ment volna által rajta, s hallgatta az asszony vagy az anya sírását, átkozódását, na de miért vannak a világon hajdúk? Azért, hogy az ember ilyen esetben álljon közéjük. S közéjük állt. Amit ővele csináltak ezelőtt, most duplán visszaadja.

Hát az ilyen emberekből lett hajdúkban nincsen semmi irgalom. Nemcsak a szót nem értik, hanem az érzést sem érzik.

Mivel ez így van, de még ígyebbül, azt lehetne mondani, hogy mennél inkább szaladna az ellenség, annál inkább fogy. Az üldöző viszont szaporodik.

Az útba eső kastélyokban, kúriákban, ha más nincs a helységházakban vagy a plébánián, esetleg a parókián, esznek, piheni nek, lovakat etetnek, abrakoltatnak, a kováccsal patkót veretnek, mindenki igyekszik nyájas adakozó lenni, mert így hátha hamarább odább állnak? Ha egyszer elmennek, hát. .. nem jönnek ezek többé vissza. Akkor látják őket csak, mikor a hátuk közepét.

Nyírtelek földbirtokosánál, a kastélyban is igen jó ebéd volt ezen a napon. Igaz, hogy ez már nem is annyira ebéd, mint inkább estebéd; egyre inkább lefelé hajlott már a nap és csak most kezdett igazán nekividámodni az asztal.

A kastély, a falu legmagasabb pontjára épült, csaknem dombon, nagy, tágas park közepén és az utcára és körül magas téglakerítés. Ez a kastély, mint a legtöbb kastély a magyar földön, Inkább sövényvár. Eléggé tágas udvar, fákkal, bokrokkal, szőlővel, zöldségfélékkel, aztán lefelé sülylyedő vesszőfal, alatta árok, az árkon túl most már magas sövényfonás erős karókra. Bejönni se könnyű, de kimenni még nehezebb. Aki nem ismeri, az ki sem mehet.Vagy itt, vagy ott töri ki a lábát, vagy a nyakát.

Nem komoly katonai támadás ellen készültek ezek a várak, hanem inkább a folyton kóringyáló martalócok, néha török megszállás alól kalandozó tatárok ellen. A falakon, árkokon kívül vannak ebben a sövényvárban emerre, keletnek az uradalmi épületek, magtárak, ólak, hodályok, kondásházak, bsresházak, csőszházak, szalma- és szénakazlak. A kazlak mellett katonák etetik tisztjeik lovait. A puskák gúlába rakva, s a tisztek, kapitányok, hadnagyok bent vacsoráznak a kastélyban.

A lovak szinte vígan vannak, a nyári lóger jászolánál esznek, ezzel az evéssel már átalmennek a Tiszán. A katonák is esznek, s egyik a jászolfán ül, másik lent egy csekélvnyi szénán, ki így, ki úgy. Van, aki ott röhencsel a kondásház előtt, aludttejet kanalaz egy csuporból, állva, s közben kenyeret harapdál. A pitaraitőfélen egv menyecske támasztja balvállával az ajtófelet. valamit magyarázott volna az aludttejevőnek. az azt röhögné, hogy nem érti, s a menyecske, kötőjébe fújja az orrát, mégpedig olyan hangosan, hogy csak úgy trombitál.

Hat katona van itten mindössze, meg tizenkét ló. Lovászok. Tehát ők se járhatnak gyalog.

A menyecske mellé másik menyecske jön a másik pitaraitőból lassan, egy ember iöri a kukorica felől, vasvillát húz a földön. Románul köszön a németnek, ne tudja meg, hogy ő magyar.