A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-05 / 36. szám
Az öreg, úgy látszik, többet tud, vagy legalább is többet sejdit, mint a fiatal. — Akár hogy van, arról mink semmit nem tehetünk. A céh adta nekünk a parancsot, hát ő tudja, miért adta. Azon kívül pedig senki sem tudhatja, mit hoz ránk a következő óra. Hátha egyszerűen csak .. lezuhan a nap, ledől ez a torony, kicsap a mederből a Kerezs, na... a fene beléesett mán__ — s néz által a téren a hídra. A híd úgy dübörög, mintha száz ágyú csattogna által rajta, pedigcsak négy, vagy öt lovas vágtat úgy, ahogyan csak bírják a lovak. Minden lő merő hab, tajték, s vágtatnak által a téren, s a nép eszétvesztve tolul kétfelé, hogy utána összefoltyon megint. Olyasmi ez, mintha a piaci vevők és árusok érzése mérlegen volna, egyszerre az a legfontosabb, hogy az eladó jó áron adjon, a vevő olcsón vegyen, a világ másmilyen dolgai nem lényegesek. De csak addig persze, amíg megint által nem vágtat néhány tajtékzó ló és lovas a hídon. — Na ... édesegy ecsém, ezt ám az ördög, vagyis a terint megette, — mondja az öregebbik ács és ellép a gerendától, odább megyen, ahol a szerszámja vagyon. Rakosgatja össze. A cerhót rádugja a vinkli ágára, s közben mondja a fiatalnak: — Szedjed te is össze a szerszámot, oszt menjünk. — Hová? — kérdezi az megiszonyodva. — Hát amerre fővel esünk. Vagyis haza. Mert... ezeket úgy széjjel verték a hajdúk, mint a rongyot. Méghogy vérpad! Meg hogy lefejezni! — S röhög. Nem tud a szél olyan gyorsan megfordulni, mint ahogy ezek a váradi korabeli ácsok tudnak. A fiatal megrökönyödve próbálna tájéjékozódni, de már késő. Már igen nagyon késő. A piacról szinte pillanatok alatt tűnt el a nép, ki erre, ki arra, feldőlt sátor marad egy-kettő, meg aztán amolyan asztalféle, meg néhány ócska ponyva a kövezeten. A híd errefelé dübörög megint, most szekerek jönnek, de a legtöbb ló sántít és egyike-másika véres. De a szekéren is jobbadán sebesültek vannak. De olyan is akad, aki útközben meghalt. S már a feje se lóg. Válla se mozdul. Megmerevedett az egész ember. A menet által megyen a téren, megkerüli Szent László templomát és befordult a várutcába. Onnan meg be a Várba. Ami nem olyan könnyű, mert egy széjjelvert hadsereg csekély töredékének könnyebb bejutni a mennyországba, mint ide. A Várat teljesen körül follya a Kerezs, a Vár helye egy kis sziget volt valaha. De a folyáson innen is van egy folyó, a Pece-patak és már ezen is felemelhető s lebocsájtható híd van, mennyivel ígyebbül van ez a tulajdonképpeni vár előtt? A Pece hídján is van egy csomó kérdezősködés, hogy is volt, mint is volt, s közben küldönc szalad be a Várba a feleletért, mint tényekkel, aholis Belgiosso és vezérkara várta a teljes és sikeres győzelmi híreket. Az igazi faggatás, tudakolódás még csak a Kérész hídja előtt következett igazán. Hiába nyögtek, rimánkodtak a sebesültek, nem lehet és nem lehet. Már hogy bemenni addig, amíg pontosan nem tudnak a vezérkarnál mindent, ami csak történt. De miért is jönnek be megannyian a Várba? Miért nem maradtak kint Püspökiben, vagy Ossiben a tartalékhadseregnél, ugyancsak tízezer emberből s csak a jelentéseket hozták volna? Azért, mert ők nem Püspökinek jöttek, csak a Szent László tornyának minden keresztül egyenest. ■ Nahát akkor csak türelem, de nézzük csak mi a helyzet... — magyarázza a várispán a híd lábánál túlfelől, aki Concini Ciprian alkapitánynak igen bizalmas embere volt. Főként azért, mert Nyáry Pál főkapitányt figyelte. Hogy hol s kivel találkozik, de még ez! Hanem mit beszél? De figyelheti már. Mert az ördög alaposan belereccsentett a tálba. Miszerint dél se volt jóformán, mikorra Belgiosoék megtudták eléggé pontosan a következőket: a) A sziléziai csapatokból 40 ember, b) Hét zászlóalj muskétásból 30 ember, c) A kassai lövészekből 2 ember. Összesen tehát a tízezer emberből álló hadseregből 72, azaz hetvenkét ember maradt meg. Mindezt persze még nem lehet biztosan tudni, mert az is lehet, hogy még ennyi se maradt, mert ide legalább is nem érkezett meg ennyi, csak azok mondták, akik megérkeztek. De a hír annyira döbbenetes volt, hogy Nyáry Pál várkapitány egyszerűen csak kilépett az ajtón, azt se mondta: bá, vagy bű, és igen kevés idő múlva, mikor Belgiosso keresteti, mert sürgősen meg kell vele beszélni valamit, elsősorban a vár védelmét esetleges támadás esetén, hát volt Nyáry Pál, nincs Nyári Pál. Legalábbis, itt, szem előtt, ellenben lelkedezve rohan be a keleti bástya parancsnoka, hogy a bástyaparancsnok, Rhédei Ferenc át akar állni századával a felkelőkhöz. — Mit? Hát micsoda pokoli fészek ez, hogy tele van hitehagyottal, árulóval? Azonnal körül venni, lefegyverezni, a parancsnokoknak fejét venni! A várispán azonnal ide hozzám! — rivall Belgiosso. ’Aki bent van, felugrál szolgálatkészen, Se a hírhozó nagyon is lehiggadva mondja: — Már késő. Már minden késő. Mivel nem bizonyos, hogy nem állanak-e át mindannyian, akik a várban vannak. De még akik itt vannak! De mi lehet odakint? Püspökiben? Azt cs3k a felséges jó Isten tudja! - legyint és szó nélkül kimegyen. Emezek, szinte bambán néznek egymásra. — Azonnal... kiüríteni a Várat és viszszavonulni! Irány: Tokaj. Dánpiert Ossiben értesíteni, nekik is azonnal visszavonulás! Székelyhídon lesz a találkozás, ott feltétlenül bevárni egymást! Ahányan vannak, kapitányok, titkárok, annyi féleképpen pattannak széjjel, ez már beszéd. Ha nem sikerült, hát nem sikerült. Még mindig jobban jön ki az ember, ha ép bőrrel elszaladhat a harctérről, mintha itt verik agyon. Mint ahogyan agyonverték ama másik tízezret. Futárok száguldnak Ossibe, Püspökibe, hiszen közel vannak ezek egészen és szinte egyszerre bolyául fel a Vár és város, és ama két külváros, de inkább falu. De nemcsak a katonák, hanem maga a nép is. Csakhogy ... míg amazok kapkodnak, lovat szerszámoznak, szekeret pakolnak, bocskort fűznek, a nép áll mozdulat-' lanul a sövény mögött, vagy előtt, kapualjakban, ablakokban könyököl, s bent, a városban mindenhol, ahol csak állhat az ember anélkül, hogy ló megrúghatná, szekér vagy ágyú elgázolhatná. Meg aztán természetesen, de leginkább mégis azért, hogy ha baj van, azonnal belül pattanhasson, mint a bolha. Hányféle hadsereget látott már győzni, megverni, elvonulni, gyülekezni, széjjelmenni ez a nép. Szarmaták, hunok, avarok, magyarok, akik ezt a földet és a népet Marót bihari fejedelemtől vették át. Aztán hunok, bessenyők, tatárok de önmaga is megint és megint kiformálta önmagában, önmagáért való harcát, forradalmát ... aztán Dózsa, s a megégetése után Mészáros Lőrinc, de Báthory István Erdély fejedelmének és Lengyelország királyának is ez a nép adta hadseregének lelkét és szívét. Kiváltképpen eszét s bátorságát. Ezzel a néppel verte szét megint és megint a vár seregeit, hogy közvetlenül Moszkva alatt diktálja a cárnak a békét. Ez a nép! A bihari nép. Amely úgy mai gyár, hogy évezredeken mindig más és más nép hüllőit itten, másmilyen népek ágyába, nászra, tán ezért van, hogy nem tud úgy sunyítani, ha baj van, tán egyetlen más népe se a világnak.- De kiállani se tud úgy, ha minden part szakad, vagyis több kettőnél, azazhogy ha szorít a kapca. Pedig ennek a lapító épnek a fiai, férje, emberei vannak jórészt ezekben a felbolydult, eszét veszített csapatokban, némelye megjárta maga is ezt az utat, fegy-* verrel támadott, vagy támadtatott, győzött, vagy megveretett, de fegyverrel a kezében egészen másmilyen az ember, mint mikor itt lapít a sarkon, vagy a kerítésnél, vagy a gerádgyárban. A Szent László-téri kispiac megint megtelik néppel, katonákkal, de most mindenki megyen valahova, de méginkább szeretne menni valahova, ahol jó lesz majd élni csendben, békességben, de hol van az a hely? Van a világon olyan hely? A két ács, az öreg, meg ,a fiatal jönnek egy üres szekérrel, a szekérben ló, az öreg a gyeplőt fogja, a fiatal mögötte áll, valami baltaféle lehet nála, mert úgy néz széjjel, hogy aki pedig elébük áll, vele gyűlik meg a baja, aztán: — Hó! — húzza meg az öreg a lovak száját. Azok megállnak, az emberek leugrálnak és a gerendát, deszkát, ami a vérpadhoz kellett volna, egyszerűen felrakják a szekérre. ^ztán istráng feszül, s úgy eltűnnek székerestül, lovastól, gerendástól, hogy soha senki se tudta volna megmondani se mostan, se soha, hogy hova? A kavarodás pedig nő, szinte fortyog, mint mikor a galuska forr a fazékban. Csapatok jönnek, mennek, de nem lehet tudni, hogy melyik csapat merre, hova megyen? Mert példának okáért itt megyen egy hajdúcsapat, ni, igen csak megvan úgy három, vagy négy század, amelyik szinte diadalmasan kanyarodik le a várból és ahelyt, hogy indulna arra a szőlőhegynek, amelyen keresztül vezet fel Diószegnek az út, lefordulnak Püspöki 12
