A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-05 / 36. szám
Petrőci Bálint: A kibírhatatlan Szerették és gyűlölték. Sajnálták és gúnyolták. Védelmükbe vették és elgáncsolták. Trotilnak, trottyosnak csúfolták, pedig nem vénember. Nem sok vizet zavart a hivatalban, bár rengeteg vizet fogyasztott, hogy a mosdóban hidegre hűtse a sörét. A portás előtt is alázatosan meghajolt, és minden reggel megkérdezte: — Hogy szolgál a kedves egészsége? Már annyiszor csalódott, hogy nem mert az emberek szemébe nézni, — inkább hajlongott. s a cipője orrát vizsgálgatta. A szem a ki nem mondott szót is elárulja. Nehéz volt, de leszokott róla, hogy kíváncsian kutasson a tekintetekben, így is csordultig volt Jelve keserűséggel. A háta mögött nem fukarkodtak a megjegyzésekkel: — Minek él az ilyen?! Ha a hídról összekötözött lábakkal vetné magát a megáradt Dunába, felsóhajtanának: — Végre bátor cselekedetre szánta rá magát! jól tette! Nem erre az életre termett! Gyenge volt ahhoz, hogy a könyökét is használni tudja. Ábrándokat kergetett, azt állítgatta, már nincsenek farkasok, a bárányok nyugodtan élhetnek ... Apostol volt az apostolok között, csak megfeledkezett a „műhelytitokról“, nem tartotta be az Íratlan törvényt: minden szentnek maga felé hajlik a keze ... Az ügyes tornászok kihasználták a kínálkozó alkalmat s felugrottak széles vállára, hogy könnyedén az uborkafára kapaszkodhassanak. Amikor egy lépcsőfokkal előbbre jutottak, neki kettővel hátrálnia kellett. Amikor a pelyhes állú irodagyakornok is megelőzte §s cigiért küldte a trafikba, nem méltatlankodott, ez az élet rendje, helyünket előbb-utóbb úgyis át kell adnunk a fiataloknak ... És megérte azt a napot, hogy hivatalszolgának sem kellett. Nyíltan a tudtára adták: — Kibírhatatlan vagy! Iszonyat fogta el őket, amikor megpillantották a keserű embert. Az arcáról csörgött a fájdalom, a búskomorság. Ahol megjelenik, lehűti a legderűsebb kedélyeket is, s úgy elszontyolodnak, hogy életsirató zsoltárokat lenne kedvük énekelni, összesúgtak: — Mit csináljunk vele? Egyikük felkiáltott: — Nem bocsájthatjuk el, embertelenséggel vádolhatnának bennünket! Egy másik agyból lángész-szikra pattant: — A diliházba vele! A hivatal főnöke tiltakozott: — Nem lehet félkegyelmű bolond az, aki naponta húszszor is meghajol előttem! A főnök nagy humanista, titokban arról ábrándozik, hogy egyszer hálából. — talán még életében — szobrot emelnek neki, mert sosem bántja azokat, akik nem fordulnak ellene. Ellenvetést nem tűrő hangon szónokolni kezdett: — Szeret bennünket, hát szeressük őt! Még a légynek sem árt... A ml szégyenünk, hogy nem tudtunk életet rázni bele, az emberformálő erő osztásakor mindig megfeledkeztünk róla ... Ketten is közbekiáltottak: — Minek annyi könnyet hullatni? A néma gyereknek az anyja sem érti szavát! Ä főnök nem ripakodott rájuk, mint más esetben tette volna. Hálásan pillantott feléjük, s a homlokára csapott. — Hogy nem jutott eddig az eszembe?! Igen, ez a helyes kifejezés! A néma alárendeltnek a főnök sem hallja a hangját! Pedig nálunk a falnak is füle van! Értsétek meg, a diliházba nem küldhetjük, ujjal mutogatnának ránk, szép kis hivatal vagyunk, ha a rácsos ablakok mögé ültetjük a munkatársainkat! Csak bízzátok rám, én mindig fején találom a szöget... 1 És kereste a nagyfejű szöget, hogy ökölnyi kalapácsával véletlenül se üthessen melléje. Tucatnyi érdeklődő levelet Íratott a titkárnőjével, hozzá hasonló főnökökkel tanácskozott, hogy mentő sugallata támadjon s diplomatikusan oldja meg a Tongas kérdést: a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon! Fáradozását siker koronázta. A mindent tudó portás súgta a fülébe, hogy egy neves fővárosi ideggyógyász elvállalta egy vidéki idegszanatórium vezetését és szenzációs sikereket ér el, mogorva búval-bélelt páciensei néhány hetes kezelés után vidám emberként térnek haza. A portársnak külön prémiumot ígért, ha titokban tartja ötletét, mert a kezdeményezések csak tőle indulhatnak ki. Rövid idő alatt elintéztete a szanatóriumi beutalót és megírta levelét a főorvos úrnak, melyben kedves figyelmébe ajánlja a betegüket, aki egykor osztályvezető volt, most pedig igen becsületesen lát el hivatalszolgára háruló építő feladatokat; levelét így folytatta: „ ... Nálunk a legutolsó ember sem akar szolga lenni, mind nagyra tartja magát. Ugye, érti, mélyen tisztelt Főorvos Or, mennyire nélkülözhetetlen számunkra ez az ember, aki élethivatásának tartja, hogy másokat kiszolgáljon. Csak bátran injekciózza őt, tapasztalatból tudom, sok mindent kibír. Abban a reményben fejezem be levelem, hogy Ön, mint az ország legnevesebb ideggyógyásza, arcáról eltávolítja a búskomorságot, hogy visszatérte után mosolyogva hajlonghasson előttünk. Amikor mosolygós embereket. látunk körülöttünk, repes a szívünk örömünkben, mert mások boldogsága a mi fáradozásunkat dicséri, s e nagy cél érdekében meghozom azt az áldozatot is, hogy a saját hivatali autómmal vitetem betegünket Önhöz, és addig, míg vissza nem tér a kocsi, gyalog járok be a hivatalomba ...“ A főorvos, amikor végigolvasta a levelet, ingerülten a papírkosárra pillantott. Meggondolta magát. Asztalához ült, és új kórlapot nyitott. A kórlapra nagy betűkkel ráírta a főnök nevét. — Csak akadna valaki, aki elhozná hozzám! — morogta bosszúsan maga elé. A hivatalszolgával — új betegével — mindennap beszélt, nemcsak a rendelőjében, hanem sétára hívta az erdőbe is, gombáztak, a patak partján üldögéltek és beszéltette páciensét. Egyszer sem engedte meg, hogy saját magáról valljon. A főnökére, a munkatársaira terelte a szót, mert kitapogatta, bennünk kell keresnie a búval bélelt ember életuntságának okát, s amit megtudott tőle, még aznap beírta az új kórlapba. A páciense előtt állandóan azt hajtogatta, nem ő a beteg, s hogy igazolja állítását, sorra eléje rakta a kórlapokat. Egy sem szólt az ő nevére. A főnök duzzadó kórlapján megakadt a szeme. — Ű is itt lenne?! Nem láttam! — Még nem tudja, hogy beteg... — jegyezte meg az orvos. — Sokan nem is sejtik, hogy betegek és megfertőzik környezetüket __Ennek volt maga Is az áldozata ... Volt! Volt! Volt! Minden csak voltl Ami most kezdődik az egészen más. Ujjongott: — Nem én vagyok a beteg! A főorvos elégedetten engedte haza. A titkárnő bejelentette a főnöknek, megérkezett a hivatalszolga. — Küldje be hozzám! Derűs mosoly ült az ajkára, amikor megpillantotta az irodájába lépő szolgát és várakozva tekintett rá. Teltek, múltak a pillanatok. A mosoly leolvadt arcáról. Mi történt ezzel a szerencsétlennel? Nem mosolygott ugyan, ahogy azt tőle várta, de magatartásán olyasmit fedezett fel, ami felbőszítette, vérig sértette. A szolga nem hajolt meg előtte! — Örülök, hogy kigyőgyítottak a bajodból — szólalt meg fagyosan a főnök. — Nem is vontam beteg! — állította öntudatosan a szolga. Ki mondta ezt neked?! — A főorvos úr mindent tud... én csak egyet tudok__ — Jól felvágta a nyelvedet! Na mond csak, mit tudsz egyszerre? — Ami volt, az nincs többé! A főnök nem értette, mire célzott á szolga, mert gúnyosan elmosolyodott. — Még feltaláló lesz belőled, olyan okosat mondasz! Ami volt, az nincs többé! Nagyszerű! Kiiratom a faliújságra! Egyszer a te neved is oda kerülhet! A szolga nem hálálkodott és nem haj-, longott. A főnökben nőtt a felháborodás. — Jobban nem tudod magad kihúzni?! — kiáltotta dühösen. — Ogy állsz előttem, mintha seprűnyelet nyeltél volnál Ember vagyok__1 — Eddig is az voltál! — Ami 'volt, már nincs többé! — ismételte meg a szolga. —“Teljesen megzavarodott! — morogta a főnök. — Erre tanított az orvosod? — Arra tanított, hogy ne hallgassak, amikor beszélnem kell! A főnök elképedt. — Mit akarsz most csinálni? — kérdezte rövid gondolkozás után. — Miért? Mit kellene csinálnom? — Ilyen egyenes derékkal szolga nem lehetsz! — Mások hátán nem mászom meg a hegyet! — Akkor ... ? — Ha nem tetszik a képem, elmehetek! *■—— Ugyan hová is mehetnél, te... ?! — Oda, ahol tudják, ki a beteg és ki az egészséges! — Pályatévesztett ember vagy! Orvosnak mehettél volna! Na mondd csak, hogy állapítod meg, hogy ki a beteg?! — Azelőtt, amikor hajlongtam nem néztem senki szemébe__ A főnök csak most döbbent rá, hogy amióta beszélgettek, állandóan rajta csüngött a szolga tekintete. *-■ No, mit bámulsz úgy rám, mintha 10
