A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-29 / 35. szám

Paradoxonok a művészetben

Az ellenségeskedésnek — folytatja Minőé — közvetlenebb gyakorlati okai is vannak. A művészet mindig a teljes igazságot akarja kimondani. Tehát mindenről: a kellemetlen, veszélyes dolgokról is beszélni akar. Így aztán gyakran hallhattuk: a művészet lázltja a népet, veszélyezteti az ifjúságot, ronlia a jőizlést, rossz erkölcsöt terjeszt — azaz olyan er- kölcsöt, amely nem felel meg a hatalom

képviselőinek. Az uralkodók, a hatalmon levők persze mindent visszafizettek a kényelmetlen művészetnek: mérgezett bort

nyújtottak neki, vagy tőrt: döfje át magát. Vagy pedig maguk emelték fel a kardot tüzet gyújtottak a határokon.

így jött létre a cenzúra. Kezdetben meglehetősen primitív eszközökkel dolgozott, a könyvnyomtatás feltalálása után tökéletesedett. Működése azonban osak jóval később — Napóleon Franciaországában, a meternichi Ausztriában, Frigyes Poroszországában s Oroszországban, Miklós cár uralkodása idején — lett a virtuozitással határos... Naivan azt hittük — folytatja a szerző — hogy a szocializmus a történelemben első ízben szünteti meg a hatalom és művészet között levő antagonizmust, hiszen a szocializmus nemes célkitűzései a művészet nemes szándékaira emlékeztetnek. Ma már tudjuk, hogy a szocializmus a hatalom mechanizmusa segítségével valósul meg, hogy a társadalom építésének törvényszerűségei a legkevésbé sem emlékeztetnek a tavaszi éjszakák harmóniájára s hogy a megálmodott rétek gyakran válnak veszélyes ingováinnyá, hogy társadalmunk számos területén találunk még ellentmondást ... Mináő szerint vannak időszakok, amikor a művészet megfeledkezik egyik alapvető feladatáról: a kételkedésről. Példaként Lorenze de'Medlcl firenzei udvarának művészeit említi „akik inkább talpnyalók, mintsem kételkedők voltak“. — Egyébként is — állapítja meg a tanulmány szerzője — a művészek is emberek, nem szenvedésre, megaláztatásra, megvetésre születtek. Ellenzékiségbe időnként nem saját természetük, hanem munkájuk természete kergeti őket. A valósággal, társadalommal, hatalommal való szembefordulást a szocialista művész sem kerülheti el. Az a fontos, hogy meg ne feledkezzék egy ;,apróságról“ — tudniillik, hogy szembehelyezkedése a mai valósággal, összhangban legyen a holnap valóságával, hogy ámi ma még „az igazság elferdítése“, az holnap igazsággá váljék. Opoziciőn nem az embergyűlölők fintorát értem — hangsúlyozza a szerző. — Kétely ez és állandó ellenőrzés. Sok mindent feltételez, egyebek között a társadalmi viszonyok ismeretét — jellemet, személyiséget igényel. Az opozíció nem lehet hősi gesztus

— meglehetősen nehéz életút ez. Egyébként az ellenzékiség még nem megváltás — a notorikus tagadó még egyáltalán nem nagy művész. Az ellenzékiség csak egy feltétele az egészséges művészetnek, s az egészséges társadalomnak. A valósággal való egyetértés mindig a boldogtalanság kezdete. Távlatokat csak az egyet nemértés, a kétely, a tagadás nyithat. A szocialista hatalom mechanizmusa még mindig

hatalmi mechanizmus, a művészet sem adhatja fel művészet voltát, de úgy vélem, társadalmunkban a hatalom és művészet küzdelme nem okvetlen tragikussőt, gyümölcsöző is lehet... A továbbiakban Mináő a modern művészet hagyományokhoz való viszonyát fejtegeti. A művészet csak akkor kap teljes értelmet, ha történelmi összefüggéseiben látjuk. Eliotot idézi: „önmagában egyetlen költőnek, alkotónak nincs teljes értelme. Jelentőségét csak akkor tudjuk felmérni, ha felmérjük a halott költőkhöz, művészekhez való viszonyát.“ Minác szerint ugyanez vonatkozik a művészeti irányzatokra, iskolákra, korszakokra, melyek összefüggésükben mintegy a civilizáció gerincét, emlékezőképességét alkotják, itt futnak össze az igazságra, jogra és egyéb fennkölt dolgokra érzékeny idegszálak. Épp ez az összefüggés, folytonosság, megbonthatatlanság adja a művészet alapvető — ha nem egyetlen — értelmét. A tanulmány talán legérdekesebb része az epikáról szóló szakasz. Az epika — mondja Minác — pont, melyben a társadalom tudatosítja önmagát, mint a legkülönbözőbb viszonyok összességét. A cselekmény — kísérlet a mozgás ábrázolására. Az epika épp ezért örök, viszonylag örök, mint ahogy örök a kultúra és a civilizáció. Az epika a legtörténelmibb műfaj a legnehezebb elvonatkoztatni a kortól, amelyben létrejött. Megérteni sem lehet másképp, csak ha az adott korszak összefüggéseibe helyezzük. Az epika modem formája a regény. A reneszánsz, barokk korszaktól kezdve napjainkig a legkülönbözőbb módon tükrözi a társadalom mozgását, a termelési, erotikus, individuális, szociális viszonyok teljességét, Illetve hiányosságait. Szentimentális történet, borotvaéles és hűvös értelem, mitológia és filozófia, vallás és tudomány, testiség és szellem, remény és kiábrándulás, háború és béke, dicsőség és bukás egyaránt megtalálható benne. Egyszóval: hű tükre a történelmi fejlődésnek. Manapság sokat beszélnek a regény válságáról. Épp annyi érv szól mellette, mint ellene. A regény, mint az epika történelmi képződménye, valamikor bizonyára megszűnik. Am, — Mináő szerint, korunkra sokkal jellemzőbb a modern polgári regény cselekményének a megszűnése. A cselekmény a társadalmi mozgás jele. Robinson Crusoe szigeti magányában is ura saját történetének. Kiszakítva a társadalmi viszonyokból, — nem »tipikus helyzetben, — igyekvése, iparkodása, szorgalma révén jellegzetes polgári viszonyokat teremt. Robinson története egy optimista korszak derülátó építőjének a története. A cselekvés és alkotás szabadságát és örömét tartalmazza. A kapitalista birodalom alapítójának a szabadsága és optimizmusa ez... Hogy megváltozott minden! Josef K. a megállapodott polgári viszonyok között nem csak új viszonyok létrehozására képtelen, saját egzisztenciáját sem tudja e viszonyok közé kapcsolni. Szabadsága nincs, rousseaui láncok között él, s e láncok az ő hozzájárulása nélkül kovácsolődtak. Semerre sem halad, egy körben ténfereg. Mindent elveszít az objektív világot épp úgy, mint saját arcát. A cselekmény megszűnik — ebben az útvesztőben a cselekmény értelmetlen Bévülre költözik minden a tárgyi valóság csak a hős lelkivilágának a vázlata. Az epika itt

önmagát tagadja. A regény — csakhát regény e még ez — filozófiai vallomássá, filozófiai tézisek illusztrációjává válik;; Az epikus maga pedig prófétává, prédikátorrá, s nem ritkán miztifikátorrá. A regény egyik legfőbb értékét, a sokszínűséget, sokszólamúságot egyhangúsággal cserélik fel... Robinson Crusoe és josef

K. esetei végletes esetek. Ám a cselekmény megszűnését gyakran egyetlen író fejlődésében is megfigyelhetjük. Thomas Mann a Buddenbrook-házban még cselek-, menyes, itt még minden csupa mozgás? a Varázshegyben megáll az idő: mintha tovább tényleg nem vezetne út... A cselekmény tehát megszűnik, csak mint szim-. bólum van jelen, bizonyos gondolatok megtestesítését szolgálja, s ezek a gondolatok gyakran a megszálottságra emlékeztetnek. Camus Pestise jó példa erre: filozófiai esszé a regény keresztjére feszítve. [Előtte már Voltaire is megcsinálta a Can. didban, azzal a különbséggel, hogy művét senki sem akarta nagy epikává, avatni.) Itt minden a tézisnek van alárendelve — ilyen teher alatt viszont az epika csak haldoklik ... A modern polgári regényben kétségtelenül válságba jutott a cselek-, meny, s ez nyilván a regény sorsára is hatással lesz. Az epikának szüksége van cselekményre; a cselekmény társadalmi mozgást feltételez, a társadalmi mozgás teret igényel. Teret, földrajzi értelemben is. A modern életstílus leszűkítette- a felfedezésre váró területeket, ilyesmit boly^ gonkon már aligha találunk. Valamennyi felfedező út végén a turistairoda vár ránk. Feltérképezetlen terület legfeljebb a világűrben található. Csakhogy az epika birodalma itt van ezen a földön. Épp ezért egyetlen területe a társadalmi és emberi viszonyok változása. Amfg az ember változás után sóvárog, míg változtatni fog, addig az epika találhat felfede» zetlen területeket, egyszóval: amfg ember él a földön.

Végül: azt mondják, az ember elszigeteltségét, a művészet elszakadását a társadalomtól az egyre mélyülő specializálódás okozza. Talán így van. Am a művé-, szét sohasem volt csupán a valóság mechanikus ábrázolása. A valóság fölé tudott emelkedni, ezért képes ma is elevenen és frissen hatni, elmúlt korok tanújaként. Ezért nem kellene ma sem engedni a divatok és hóbortok nyomásának. Ha a modern társadalomban a specializáció egyre jobban elmélyül, ha egymás kölcsönös megértése napről-napra nehezeb-. bé válik, elsősorban a művészet hivatott a korlátok és gátak ledöntésére, új hidak verésére, az emberek, elszigetelt csoportok és fajok között. Hivatott; milyen eszközzel rendelkezik még e feladat megoldására rajta kívül a civilizáció? A művészet hivatott egyedül az emberi teljesség megmentésére. A szocialista művész a teljes ember reneszánszának lehetőségeiért harcol. Ez feladat és szolgálat, az ember, az emberi testvériség szolgálata — állapít-! ja meg tanulmánya befejező részében Vladimír Mináő.

Feldolgozta: Zs. N. I.