A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-15 / 33. szám
egyre lemOndóbban csukódnak be. Virág asszony hol itt teszi rá a kezét a szék támlájára, hol ott, biztatgatja a vendégeket: — Vegyen még kigyelmed, jó uram, egyen ... — Köszönöm, nem tudok többet enni, nem íér már belém egy kommányi se — mondja éppen ez az ember, Alvinczi Péter, fiatal váradi református pap, s közben Bocskai felé sandít. Nemcsak azért jött ő, hogy tele verje a horpaszt, hanem inkább azért, hogy beszámoljon a váradi hírekről. — Még csak egy darabkát! Nézze csak, milyen szép hús ez itten, ni__— kérleli Virág és a tálat kissé oldalvást fordítja. — Egyék ecsémuram, ne kéresse magát, mint a nagylány! — mondja a mellette ülő Gaál Péter és bicskáját egy darab húsba szúrja. Alvinczi Péter ránéz Gaál Péterre, aztán Virág asszonyra, akinek arcát olyan szelídre, olyan szépre varázsolja a lobogó fáklyaláng. S bicskáját beleszúrja a lehető legkisebb darabba. Virág megkönynvebbülten odább lép, másik székhez, másik vendéghez, hogy annak duruzsoljon különös, varázslatos nyelvén, fülbemászón. Neki csak az a fontos, hogy mennél több embert tudjon rábeszélni a több húsevésre. A nemzétes asszony, ez a kedves, szelíd teremtés mintha minden vendégével külön-külön törődne, kinek messziről próbálja kitalálni, hogy vajon mi hiányzik, hogy egészen jól érezze magát. S ha valamit sejdít, rögtön szól a csak az ő szolgálatát végző szobalánynak, valamit suttog neki, és az máris odalebben. A megszokott rend, forma, a kastély vendégfogadó rendje diktálja ezt, de a szíve még akkor is kifelé, messze hallgatózik, mintha hallaná a közelgő hadak dübörgését, és ilyenkor mindig a férjére tekint. Á puszta ránézés is merő megnyugovás. A társaság egyre zajosabb lesz, amint Zsigmond krónikájának vége lett, s most a nemzetes asszony Virágnak sugdos valamit. az a hangászokhoz megyen, valamit megbeszél a lantossal, Mosolygó Andrással, az a bandához lép, húrokat pattintgat, s felzendül egy egészen másmilyen zene. Aminek talán szövege sincs, csak a zene, az igen, s ahány ember, annyiféle szöveg, történet, szerelem, nevetés, vagy sírás bomladoztk a lélekben. Erre a zenére próbálja mindenki kádenciába szedni a maga mondókáját. És akkor pedig megtörtént az, ami szinte napok óta itt lebegett megannyiójuknak a feje felett. Jött a hírhozó, hogy Pecz ezredes bontja a szekértábort és Indulni akar Kereki alá. Alig valamivel később másik hírhozó jön: Belgiosso Váradon van tízezer főnyi seregével.. Ha Pecz megkezdi az ostromot, ö is megindítja Concini Ciprián alkapitányt. De bízik abban, hogy erre nem kerül a sor, mert Bocskai előveszi a jobbik eszét és megadja magát. Az asztalról eltűnik ennivaló, bor, pillanatok alatt. Ölvedy várkapitány felszalad a lépcsőn a boltíves tornácra, megáll egy lobogó fáklya alatt: — Bástyaparancsnokok, ide hozzám! — kiáltja. Azonnal megkezdődött a védelem rendezése. Újabb Izgalom: Pethő János meg Réthy Balázs érkezett, de ezek már csak magának Bocskainak számolnak be az irodában: — Széna, szalma? — kérdezi röviden Bocskai. Nem sok, de kitűnő széna! — mondja Pethő János. — Hány lélek? — Kereken háromszázzal indultunk, de húsz ember még csatlakozott hozzánk útközben Újfaluból. — Tehát háromszázhúsz. clzmusba. Mert ha nem, akkor másképpen is tud ő beszélni. Bocskainak nagyobbat dobban a szíve. Mintha a lelkiismerete nyugtalankodna! — És a nép... mit csinál? — Igen. Húszezerrel szemben — mondja csendesen Fekete Péter, a fiatal titkár. De Réthy Balázs eléggé lenézően mondja, mintha nem is a titkárnak, hanem a levegőnek mondaná: — Ha már ezren felül vannak, mindegy hogy mennyi. De tán annál jobb, mert ezesetben egymást is legázolhatják. Bocskai már merőben máson gondolkozik: — Századokba osztottátok? — Igen. Háromszázhúsz ember, három században. Három hadnagy meg egy kapitány. — Ki a kapitány? — Németh Balázs. — Igen, hallottam már erről az emberről is. — Az emberek csak... kölesériek? — Nagyrészt. Nyolcvankét ember a Kissárrétről, Zsákáról és környékéről. Negyven a Sárrétről, de a kölesériek közt is vannak szalontaiak is, hiszen__jórészük elment volt még a nyáron Lippai Balázszsal. Késő. Igen. Lippai Balázzsal. — S most már azt is tudja, hogy nem lett volna szabad ennyi ideig késlekedni. Hiszen olyan kicsi, olyan meggyötört nép a magyar, hogy most már nincsen se ideje, se ereje a védekezésre. Rajta már csak egy segít, támadni. Azonnal támadni. De mivel, hogyan? Háromszázhúsz, vagy a várbeliekkel négyszáz ember húszezer ember ellen? Hiszen ötven ellenség esik egy emberre! Ha száz jut, akkor is támadni! Mert várni és védekezni, biztos pusztulás. Mind egy szálig való biztos pusztulás. — Na de... még mindég van valami, nemzetes uram! Pethő János megyen ki, aztán keresztül a kapun, s már olt is van hamarosan, ahol a falu innenső széle mellett a rétes mezőn tüzek lobogása körül hajdúk táboroznak. — Mi? — Az, hogy Basta György, az erdélyi hadak parancsnoka, mostanra mintha végleg megveszett volna. Nem elég, hogy végig gyötörte, dúlta Erdélyt, lejött egészen hétezer válogatott lovassal Szalontára. Az összes népet kihajtotta a piacra, apraját, nagyját, és azt mondta, hogy azonnal áttérni a reformációból a katoli-Még eddig semmit, mert még mindég tart a tárgyalás közte meg a nép közt. Lél-Össy János földesúr az egyeztető. De a valóság az, hogy csak az időt húzza, hogy... hátha történne hamarosan valami? — Történik is. Hozzátok ide a legkiválóbb embereket! Aztán nevek hangzanak, először is Németh Balázs, meg aztán, néhány ember még Kölesérről, akiket ő ajánl, aztán Cseppentő, Hajó, Szappanos meg Mezei. Rövid idő múlva ott álltak félkaréjban a kancelláriában, Bocskai pillanatig szótlanul nézi őket, csendesen mondja: — Akkor hát__ barátalmék ... készen vagytok arra, hogy életre-halálra vállaljátok szegény szenvedő hazánkért a németek ellen a harcot? — Készen vagyunk, már mehetünk is... — Mondja Németh Balázs, de a többi is mondja, ki így, ki úgy, hangosan, vagy csendesebben. — Hát akkor Isten nevében, elkezdjük! Ki mihez ért, milyen hadifortélyokhoz? Azok egymásra néznek, aztán Cseppentő Ferenc nagyot nyel, úgy mondja: — Én példának okáért értek a tűzhözl — A tűzhöz? — Igen. — S mintha most hirtelen fellobbant volna minden tűz, amit csak meggyújtott, mióta megvan. (Folytatjuk) 13
