A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-06-13 / 24. szám

— Szeresse a dráku. Vagyis az ördög. Vagy ha egyik se lenne kéznél, hát ott vatí a tering. Hátha annak jobb étvágya van? De igenis, szeressük a mi nemzetes urunkat, Bocskait, és segítsük kenyérrel, pénzzel, evvel, avval, mert ez az egyetlenegy ember magyarlakta földeken, de még azon is túl, aki segíthet és segít is a mi nehéz állapotunkon.

— Szóval... amolyan ... csalhatatlan ember.

— Majdnem. De tán egészen.

A pap is elhallgat, de senki se szól. Csak szaporábban pislognak.

— Hát szóljanak uraimék. Ne üljünk itten, mint a siket kutya.

Végre a pap mondja:

— Egyszóval most már kezdődik a haddel hadd? i

— Milyen hadd-el-hadd?

— Hát olyan, hogy ... ki a kardot és neki a németnek!

— Csak kezdődne. De nem olyan egyszerű az. Mert hiszen kivel, mivel? Ha uraimék is csak handarikáznak itten ahelyett, hogy elővennék a jobbik eszüket... Bocskai csak akkor húzza ki a kardját, ha biztosan tudja, hogy mellette állanak kigyelmedék, vagyis a nép. Ezt értsék jól meg végre.

Megint lehet hallgatni egy sort. De jó volna tudni, hogy ki mire gondol, de még Köteles Áron tiszteletes úr se arra gondol, biztosan, mint amit mond:

— Hogy higgyen az ember valakinek, még Bocskainak is, mikor az unokaöccsével, Báthory Zsigmonddal kivégeztette a törökbarát erdélyi urakat?

— Kiket végeztetett ki? — kérdezi Képíró Ferenc, a főbíró, pedig ő is tud erről egyet s mást. De jobb ezt csak a más szájából hallani.

— Kiket? Hát Báthory Boldizsárt, unokatestvérét, aztán Kendy Gábort, Kendy Sándort és másokat is ...

Igen, ezeket is. Meg másokat is. Hát erre feleljen Pethő János, uram, ha tud!

Nehéz kérdés, na de Pethő János olyan ember, aki szinte mindig a lehetetlennel került szembe, mióta csak megvan. És eddig még minden, de minden tette sikerült.

— Aki ennyit tud, mint a tiszteletes uram, annak azt is tudnia kell, hogy pont azokban az időkben már szembe fordulni a némettel is, a törökkel is, tisztára hazaárulás lett volna. Kivesztek volna a végvárak, amelyekben mégis a nemzeti tudat mécsese, ha nem is lángolva égett, de volt, világított, de még ez! Hanem hát tökéletesen legázolták volna Erdélyt!

— így is legázolták, ha ... nem is egészen a németek, de Mihály vajdáék ...

— Igaz, de ezeket is Bocskai verte széjjel a bihari hajdúkkal. Úgy szétverte őket, mint a rongyot. Ha ítéletet mondunk, akkor azon legyünk, hogy igazságosan mondjuk, tiszteletes uram!

A pap tűnődik egy sort.

— Igaz, igaz, Pethő János uram, hanemhát ... az ember szereti megnyugtatni a lelkiismeretét... — mondja Köteles Áron

és titkon Pethő Jánosra sandít. Látásból ismeri inkább, hiszen Kerek! nincs valami túlságosan messze, könnyű szekérrel két trapp, lóháton szinte egy vágtában is megteszi az ember, de micsoda ember lehet az, akinek igencsak több esze van, mint egy papnak?

— Jó. Én ... elhiszem. És azon leszek, hogy az eklézsiám népével is elhitessem.

— Na hála Istennek. Tudtuk mink, hogy nem csalódunk tiszteletes urunkban. Na de maguk is szóljanak hozzá, uraimék! — a tanács tagjait nézi. Azoknak nem igen akarődzik beszélni. A borbíró végre megszólal:

— Nekünk, magyaroknak, vagyishogy ... parasztoknak mindig hinni kell valamiben, valakiben, mert ha nem hiszünk, belepusztulunk, Bocskai a mi kutyánk fia, vagyishogy ... ide tartozik miközénk, még ha nagy úr is, én Bocskaiban hiszek. Amit ő izén, azt megfogadom. Én megmondtam a magam véleményét. Ámen. — Pontosan úgy mondta, mintha pap volna és éppen úgy hajlik hátra a lócán, éppen úgy malmozik két hüvelykujjával, mint amaz. S Pethő János most inkább tudja, mint valaha, hogy a pap véleménye, kiállása vagy nem állása hajlíthatja ide, vagy oda a falut. De a pap most közben valami mást is gondolt:

— Mit jelent az Bocskainak, hogy mi mellette vagyunk, vagy nem vagyunk?! s-s kérdezi.

— Mindent. Ha tudja, hogy mellette van legalább a bihari és sárréti nép, akkor megindulhat a németekre.

— Hiszen... indulhat. Mifelőlünk indulhat, akar azonnal is. Mink nem áliunk ellent.

— Az nem elég, hogy nem állunk ellent, hanem igenis, mellé állani, erről van szó!

— Ha Istentől van, győzedelmeskedik az igazság, ha nincsen Istentől, úgyis elveszett! — zengi a pap olyan áhítattal, mintha az egész várószoba katedra volna.

Pethő János csak néz, csak néz, s arra gondol, hogy nem okosabb lenne itt, ezen helyt főbe vágni ezt a papot? De mindent csak ésszel, mindent csak józan ésszel — csitítja magát, aztán a bíróhoz fordul:

— Mit szól maga ehhez, bíró uram?

— Hiszen, jó lesz az. Majd rendbe jön az. A tiszteletes uram alig tehet mást, hiszen.... ilyesmi a presbiteri gyűlés elé tartozik. Igaz, tiszteletes uram?

— Igaz. Én arra leszek, amerre a presbitérium parancsol!

— Na végre—valahára! ...

Most megint a bíró beszél:

— Mind, legalább is én ... teljesen Bocskai nemzetes urunk mellett vagyok testestől-lelkestől. De én még nem vagyok az egész falu. A falu nevében tehát én nem beszélhetek. Még a tanácsurak is csak legfeljebb a tanács nevében beszélhetnek. Nem is beszélve az alajbégről, mint földesúrról, meg aztán az egész faluról.... Meg a rétbeliekről..— Nem mondja világosan, hogy a hajdúk. Csak úgy körülbelül.

— A rétbeliekre ne legyen kigyelmednek

12

gondja. Azok már itt vannak és itt is lesznek.

— Jó, jó hát hiszen ... nem is lesz itten semmi baj, csakhát... meg kell beszélni a faluval is, aztán meg ... magával a presbitériummal is; vagy hogyan is lehetne ezt, tiszteletes uram?

— Presbitergyűlés elébb, csak azután falugyűlés — mondja ki a végszót a pap. Köteles Áron, mintha megfellebezhetetlen végszót mondana.

Pethő János immár alig hallja, hogy mit mond emez, mit mond amaz, az esze olyan élesen jár erre-arra, mint a borotva. A papot kell meggyőzni valamiképpen, a papot, mert még a bíró is hiába teszi magát, hogy így a tanácsülés, úgy a tanácsülés, a papé itt az utolsó sző. Valamit találni hát, valamit keresni, ami a papot határozottan melléjük állítja . .. Tud ó olyan valamit? Ö nem igen, de Czégény Albert igen. .. vagy esetleg Thönkőy mester, a bajomi kovács ...

Nehéz megmozdítani a népet, ha jól megyen sora. Most pedig jól megyen. Ö is tudja szinte, hogy kinek mennyi jószága nőtt meg rövid néhány év alatt. Mennyi jószág, mennyire telt meg a verme, mennyi pénze van a ládafiában.

Még csaknem világosan érzi most is, hogy azok itten sebtében szinte egy szálig erre gondolnak. Meg arra, hogy milyen jó lenne bőségben is élni, meg teljes csendben és teljes békességben is.

A törökkel is, meg a némettel is. Ezen a világon is, meg a túlvilágon is.

De hiszen, ha már erről van szó, akkor majd a pappal kell mindent, de mindent megbeszélni, mert az a túlvilág embere is, és mint ilyen, mindenkinél jobban tudja.

— Hát akkor... mielőbb hányják vessék meg kegyelmetek, és .. . rövid négy vagy öt nap alatt ismét erre nézünk — mondja Pethő János és feláll. Int a fiatal Thönkőy Balázsnak. Aztán búcsüzkodnak és elmennek. Sok a dolog. Végig kell menni a tájon, mert egy falu még nem elég az üdvösséghez. Vagyis a németek elleni háborúhoz.

De ez a legnehezebb. Megindulni. De ha egyszer hozzákezdhetnek .., Mennek hát, hogy a kezdéshez elérkezzenek.

A tanácsurak maguk maradnak, pár pil-Kosik József rajza