A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 4. szám
is itt van velem. S sovány kefével a mellére mutatott. Mari segélykérőn nézett a biztosra. — Nem szoktam hazudni! Lázam sincs, eszelős se lettem. Nézd meg, ha nem hiszed! — S egyetlen rántással fel tép le viharvert kabátját... S lám, a kopott ruha alatt valami kivillant. Egy kicsinyke könyv volt, szakadozott széllel, gyűrött megsárgult lapokkal. — Na, most már elhiszed? — kérdezte kihívó hangon. — Ez a gyerekem nem szegyei ... vetem jön bárhová s melegít, ha fázom. Ez az én negyedik gyermekem s az apját... az apját 'én vittem a sírba! .. — Felkiáltott s a teste görcsösen megrándult. A könyv pétiig leesett a földre. Mari lehajolt érte, megtörülte a szemeit s „Az ember tragédiáját“ betette a kosara mélyéire. S újra előkerült a pálinkáskulacs. Önteni akartak az elkékült szájba, az aszszony azonban, amint körülfelhőzte a szilvőrium átható Illata, felnyitotta megtört fényű szemét s kinyújtotta karját a kulacs után s jókorát húzott a testét-lelkét felmelegítő italból. — Korttyal azt jól bírja, — jegyezte meg röhögve egy most érkezett ember, de azonnal belefagyott a nevetés, mert alig hogy perzselni kezdte az asszony belsejét a szesz, a teste megrándult. Először az arca, aztán a szemhéja, majd görcsös rohamba kezdett vergődni minden ©gyes izma. A körülállók borzadva szaladtak széjjel ki jobbra, ki balra, ment a dolga után, egyszerű ember nem bírja a más kínjait bámulni. Csak a biztos maradt mellette, meg Mari, aki leoldotta a nagy hárászkendőjét magáról s betakarta vele a szerencsétlen, aszott testű asszonyt. — Elmúlik a rosszulléte hamar, — magyarázta súgva a biztosnak. — Régebben is gyakran volt ilyen rohama, csakhogy titokban tartottuk ... Biztos úr, engedje meg, hogy a tekintetes asszonyt magammal vigyem. Mindig jó volt hozzám, a legjobb falatját is megosztotta velem. Elápolom ingyen a liolta napjáig, szívesen. Erzsi kezével most tiltakozó mozdulatot tett. Nagy erőfeszítéssel felnyitotta a szemét, tekintetét Marira szegezte és simogatni kezdte szelíd nézésével, mint a hálás, mindenünnen elzavart s most új gazdára akadó öreg eb ... — Nem megyek én hozzád, nem leszek terhedre, hiszen vagyontalan, szegény özvegy vagy magad is. — De hiszen lakása sincs? Mit akar hát tenni? — Ne félj, semmi rosszat . . . Nem kóborlók többé az utcákon, söntés mélyén se fog találni a reggel. Csendben leszek. Mari... künn a temetőben. S most váratlanul elkezdett nevetni. — Végre lesz állandó lakásom, a biztos úr is feljegyezheti majd. Erzsi tekintetes asszony rendezett viszonyok közé kerül. — Legjobb lenne, ha valami rokona venné az asszonyságot magához . .. Gondolkozzék csak, él hozzátartozója Nagyváradon? — Baranylékl — kiáltott fel lelkendezve Mari. — Óh, hogy nem jutott már előbb az eszembe... Jószívű, áldott emberek azok, nem hagyták el a tekintetes asszonyt akkor sem, mikor a többi ismerősei már régen elfordultak tőle. Pedig csak távoli rokonok ... Tekintetes asszony, támaszkodjon jól rám ... Elviszem (hozzájuk ... Barariyi Adolf az Íróasztalnál ült, hogy levelet írjon Madách Aladárnak. Nehezen fogott hozzá a munkához, sehogysém tudta, hogyan kezdjen hozzá. Mert nehéz, nagyon nehéz volt levelet írni annak a fiúnak, aki a hivatalosan megítélt járandóságon kívül édeskeveset törődött a szülőanyjával ... Itt-ott ugyan még kisebb segélyösszeggel ellátta, de a házába nem vette, kórházba sem küldte, — Szakáidéra bízta, akiről Erzsi azt állította, hogy roszszul bánt vele. Hogy indítsa el beszámoló sorait a fiúhoz, ki szellemekkel társalog, halottakat idéz — az élő szerencsétlen anyjáról meg mintha végleg elfelejtkezett volna. Kétszer is széttépte a megkezdett írást, míg végre rendes sorokban róni kezdte a szomorú értesítést a jobbsorsra érdemes „szegény Anyáról“, aki Margittáról Váradra vetődött, „különféle viszontagságok után“, ahol „annyira kiszorult mindenütt, hogy a szó teljes értelmében menhely nélkül maradva, nappal az utcákon csavargótt, éjjel is ott fetrengeni kényteleníttetvén az éjjeliőrök által több ízben is bekísértetett. Ezen rémes hír után megkönyörülvén rajta, magunkhoz fogadtuk szegényt .. 53. A kórház tizenheles számú szobájában, melynek ablakai a Hidegser-utcára nyíltak, egy öntudatát vesztette asszony feküdt az ágy durva szövésű vásznán. Az esti órákban szállították ide s már éjfélt is elharangozták, de még mindig nem tért eszméletre, Néha ugyan megmozdult a szája, mintha mondani akarna valamit, de csak hörgés tört elő szájából. „Eskór“ — betűzte a nővér az ágy fölé akasztott fekete táblán, melyen a név helye kitöltetlenül volt hagyva. — „Eskór“ — motyogta a nővér s újból hiába próbálta meg a szederjes ajkak közé önteni a gyógyszert. Aztán leült az ágy melletti székre s rózsa füzért pergetve ujjai között, imádkozni kezdett. A negyedik fohászig sem ért ei, mikor fehér apácakendős feje mellére billent s egyenletes mély lélegzéssel elszenderült... A beteg pedig lassanként ébredezni kezdett. Füle még zúgott, mint a kagylóiban a morajló, messze zúgó tenger s szájában keserű ízt érzett, de a csend s az ágy melege jólesett neki. Nem tudta még, hogy hol van, s hogy került ide, de jó volt így nyugodtan, csendben és melegben feküdni. Lassan felemelte fáradt pillájú szemhéját s révetegen maga elé nézett, nem látott mást csak a szemközti falat, melyen kereszt függött. Úgy érezte, hogy szomjas. Rettentően szomjas s ha nem kap egy korty vizet, vagy pálinkát, azonnal, meg fog fulladni. — Szomjas vagyok ... — próbált nyöszörögni, de észrevette, hogy hang nem jön ki a torkán. — Mi ez? Csak nem beteg? S most újra beléje nyilallott az az irtózatos fájdalom, amely elfogta az utcán. Tegnap volt az? Vagy sokkal régebben? Gondolkozni próbált, de az előző percnél messzebbre nem jutott. Azt sem tudta, hogy hol fogta el a rosszullét — Váradon-e, vagy Margittán? Egy pillanatra ugyan, mintha Baranyiné jóságos arca ködlött volna fel emlékezetében, de a másik percben már Marit látta maga mellett menni, szinte érezte a volt cselédje hárászkendöjéből kiáradó birsalmaillatot s mintha újra hallotta volna Mari nehéz lélegzetét, amint őt támogatva mennek az utcán. ■ — Elfáradtál, Mari? Nagyon nehéz vagyok? —. szerette volna mondani, de eztán Mari is a semmibe oszlott s nem maradt zavaros fejében más, csak a feszület képe, mely szigorúan nézett rá a szemközti fehérre meszelt falról. S most egyszerre ráeszmélt, hogy otthon van a saját kastélyukban, Sztregován, a Madách-kúrián . ., Öli, hát hogy nem ismerte meg az első pillanatban, hogy ez az ágy az övé, s mellette, szorosan mellette a másik Emié! Az ágyakkal szemközt a feszület, amit az anyósa helyezett oda, míg ő Losoncon járt a hatóságoknál. A nagyasszony, aki sohasem bocsátotta meg, hogy dédelgetett fia eretneket választott élettársául .. Le akart szállni az ágyról, de nem bírt megmozdulni sem, így csak szeme sugarával perzselte Majthényi Anna ajándékát, aki első volt mindig a háznál s ö $tak a megtűrt második... Könnybe borult a szeme. Érezte, hogy a szíve nyugtalankodni kezd, majd kiugrik testéből s ekkor ... ekkor tisztán érezte, hogy valaki vizes borogatást tesz a szíve tájékára. Öli, be jólesett a nedves ruha megnyugtató hűvössége! Évek óta most történt meg vele először, hogy valaki gondoskodott róla. Vájjon ki lehet? Kinek volt ilyen könnyű, gyöngéd a keze? Hirtelen a ruhát váltó kéz után kapott. Megfogta. Megtapogatta s rákapcsolta reszkető ujjait. A másik kéz szorítással feleit. S most érezte, hogy zavaros fejében kitisztult a gondolat — s halálos bizonyossággal tudja, hogy ez a kéz csak az ő kézé lehet. .. — Érni, te vagy az? — kérdezte suttogva s érezte, hogy remeg a boldogságtól a hangja. A kedvesnóvér megütközve nézte. Ügy látszik, láza is van a szerencsétlennek s most félre beszél ... 0 jtedig görcsösen szorongatta a trover ujjait. — Emii... Emikéin!.., Hát... megbocsátottál? A nővér hallgatott s nyugtalan csend szállta meg a szobát. Az asszony szíve most bolondozni kezdett. Az ura nem felel. Az egyetlen, aki ismeri a lelkét, aki tud olvasni a gondolataiban, s akit ő tiszta i.gaz érzéssel szeretett. S mégsem felel.. . Mellette vari, azt érzi és mégsem szól hozzája. Még mindig haragszik? ... Talán... talán az anyósa itt van valahol a szoba sarkában s nem engedi szólni? Úristen, hát lehet ennyire gyűlölni egy egész életen keresztül? Magához vonta karjánál fogva a nővért, átölelte s halkan a fülébe súgta, nehogy a szoljában bujkáló anyósa meghah ja: ' ^ (Folytatjuk! ' 13
