A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-06-27 / 26. szám

telni a kisgyerekeket. A parasztok egy­mást temették, mint némely rovar. Kiterí­tették a halottat annak rendje szerint, az első éjszakát ott virrasztották át a sira­­tóaszonyok meg az éneklő emberek a ko­porsó mellett, másnap reggel kimentek a sírásók, aztán mikor az ideje elérke­zett, kora délután vagy késő délelőtt leginkább kitették a holttestet egy mo­sószékre az udvarra. Az emberek megáll­tak csomóban innen felül, a tornáccal szemben, bele-bele néztek a levegőbe* hogy hátha mégis bejönne egy pap az udvarra, de az nem jő be. Könny buggyan az emberek szemébe, magára maradt a nép nagyon, hát rázendítik ők az éneket, maguk. Énekelnek. Énekelve vitték ki a halottat a temetőbe: „Már elmégyek nagy örömbe, Paradicsomnak kertjébe. Hogyha itt el is kell válnunk Ott fent egymásra találunk!“ Kevés vigasz, de még az a Jó, hogy ennyi is jut egyáltalán ezeknek a nagyon sanyargatottaknak. A sír mellett, körül, csomóra gyűrőd­­tek, aztán megint következik egy ének: „Nincs már szivem félelmében, Nézni sirom fenekére! Mert látom Jézus példájából, Mi lehet a holtak porából, Szűnjetek meg kétségeim: Változzatok félelmeim ... Reménységgé, örömökké, Mert nem alszom el örökké!“ Aztán hull a föld, göröngy dübörög, la­páttal lapogatják a hant oldalát, a hozzá­tartozók egyre jobban sírnak, zokognak, s egy paraszt, aki igen szép beszédű, és aki csakugyan szeretné megvigasztalni az ittmaradottakat, odalép a fejfa elé, le­veszi a sipkát s hagyja, hogy kicsit iz­zadt haját hadd szűrje által a szél, és beszél. Vagyis prédikál. De mit s miről? Kiválogatja emlékezetéből mindazt a sok szép szót, reményt, amit amíg a papok­nak lehetett prédikálni, azoktól hallott. Beígiojoso, ez a világhírű kalandor, spanyol származású gróf a reformáció felszámolását elég sikertelenül végezte eddig. A papok nem bírják sokáig a gyöt­relmet, de a nép más. A nép az megint más. Szabó György református lelkipász­tor eleinte kiszorult a híres Szent István Dómból egy deszkabarakba, majd onnan is tovább kellett csalogatni a híveket a városon kívülre, de ott se volt maradása, prédikált hát otthon, a lakását}, éjjel és nappal, felváltva. Kicsi a lakás és temér­dek a református, úgy adták egymásnak Kosik József rajza a kilincset. Mindaddig, amíg Beígiojoso meg nem tudta. S ekkor pedig megbüntet­te Szabó Györgyöt ötezer forintokra. Iszonyú pénz ez, Szabó Györgynek nem ér annyit nemcsak az evilági egész élete, hanem a tűlvilági se. Dehát ezek az ilyen­féle büntetések fejvesztés terhe mellett vettetnek ki, mit tehet ilyenkor egy meg­büntetett? Kiváltképpen, ha egy szegény papról van szó? A pap semmit, de a hívek, azok igen. Olyan hirtelenséggel összeadták az ötezer forintot, mint ami­lyen gyorsan végig megyen á városon a hír, ami csaknem olyan gyors, mint a madár szárnya, vagy a szél. Ekkor aztán megkezdődött az egyéni meggyőződés. Vagyis az áttérités. Ha a nép ügy, akkor ő is úgy. Mármint Beígiojoso. Erek, patakok csörgedeztek aláfelé a hegyekből, ezeken deszkahíd, néhol bodon­­híd, és a nap a deszkákat megszijja, nagy rések jelentkeznek a deszkák mellem. Ki­választották az áttérítő papok az erre leg­alkalmasabb hidat, és környékét, itt épí­tették fel az áttérítő alkalmatosságot, Az első a híd. Csomó asszonyt meztelenre vetkőztetni, és beléállítani őket a híd alá. Kétfelől a nyílást bedeszkázni és akkor merni, hordani a vizet a hídra és a ha­­sadékon csorog le zuhanyozva amaz asz­­szonyokra. Tértek meg azonnal szeretett és el­­tévelyedett testvéreim? —- szónokol a pap. Mire fel zengőn felharsan a híd alatt az ének: „Öröködbe Uram, pogányok jöttek, És szent hajlékidat megfertőztették! Jeruzsálem városát elrontották És nagy kőrakásokra hányták. Szolgáidnak testek, Akik megölettek Adattak a hollóknak. Húsok Te szentidnek Ételül vettettek A mezei vadaknak!“ — Vizet! — adja ki a parancsot a fő­pap mérgesen. Dézsa merül, víz ömlik, s az ének be­­levész a sírásba és zokogásba. Odább, az Er partján hatalmas faosz­lop áll s egy kar kinyúlik legfelül belőle, a kar végén csiga, a csigában kötél, s a kötél egyik végén fakalitka, a kalitkában riadt arcú, tébolyult szemű magános asz­­szony kucorog. Ez nem meztelen, arrul szó sincs, de nincsen más rajta, csak egy ingváli. Se pendely, se más. Fentebb, a parton odább hat vagy nyolc hónapos kisgyermeke fekszik a bölcsőben, de csiga nyekken, a szelíd, de hajlíthatatlan átté­rítő plébános hosszú palástban lót-fut alá s fel, a csigához és vissza, megint oda, megint vissza. Valamit igazít még a köté­len és akkor megmarakolja istenesen s a kalitka csendesen merül a vizbe. Az asz­­szony sikoltozik, de a kalitka merül, har­madáig, derekáig, melléig, nyakáig, és ekkor már úgy teszen, mint a valamiből kiömlő víz, Bugyborékol. A papot elönti egy hallatlanul nagy, gyönyörűséges izgalom, szelid, tiszta be­szédű pedig, de most hadar: — Visszatérsz édes Anyaszentegyházunk kebelébe, avagy nem? A nő mondaná már, hogy igen, de ka kinyitja a száját teleömlik vízzel, a sze-. me a bölcsőnek használt dagasztőteknőt nézi tébolyultan, a pap izgalma már nem izgalom. Egyetlen egy értelme lenne im­máron az egész teremtett világnak: ful­ladni. Mindenkinek megtébolyodni és ful­ladni!. .. ladni... ladni... ladni... resz­ket az ina, és vacog a foga. — Emeld már fel, te marha! — rikolt a fő visszatérítő pap latinul és sietve jön erre és egy fütyköst lóbál. Kell ez a fütyi kös, Amelyik pap megbolondul, derékon sózza. A gyermek feisikolt és sír és sír, és a kalitka felröppén a vízből, mintha látha­tatlan szárnya volna. 5 Odább három ember kucorog a gyepes gáton, két lábuk egy-egy kerék legalsó küllői közé kötve, két kezük a legfelső küllők közé, ha egy kicsit is eleresztik magukat, egyik erre gurul, a másik amar­ra, volt már olyan, amelyik egyszerűen belékarikázott a vízbe. Ogy csapta széjjel, mintha pusztán csak erre született volna. Gúzsba kötés, vagy egyszerűen csak ki­kötés, kötél feszül, lánc csörren, kerék ropog, van, akit egyszerűen csak kor­bácsolnak. S tart egész nap és kezdődik másnap ... ... A Szent Erzsébet Dómban megint la­tin nyelven mondják ezen idők alatt is a misét, a papok németek és ágrólszakadt rongy magyarok és szekerek jönnek a Dóm bejáratához, összekötözött kezű em­bereket, polgárokat, parasztokat hoznak és egyenként engedik be őket a templom­ba, és mire vége a misének, vagy áttér­nek vissza a katolikus hitre és akkor felemelt fejjel, szabadon mehetnek haza, vagy amerre fővel esnek, de ha nem, egyenesen bújnak vissza a béklyóikba. S a város, az ősi város, régi és tegnapi családok, patríciusok, nemrég bevándo­roltak, élnek, adnak-vesznek, házasodnak, munkálkodnak, a kereskedők keresked­nek, a céhek végzik kötelességeiket, a vár tanácsurai csinálják azt és úgy, amint előírják a törvények, tanuljá, hogy ml a polgárok joga és kötelessége. Kiváltkép­pen akkor, ha netalántán ellenség tőrnd rá a városra. (Folytat jukj ff

Next

/
Oldalképek
Tartalom