A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 3. szám
sérője volt a hosszam .elnyúló árnyéka, melyet úgy húzott, vont, sovány teste után, mimt egy átlátszatlan, bús, özvegyi fá tyo.lt. 51. A Báránka külseje alaposain megváltozott az utolsó tíz évben, mint ahogy megváltozott maga Nagyvárad képe is. Emeletes házak nőttek ki gombamódra a földből. A Báránka elől is eltűntek az akácfák s a bejárat felett szépen klcirkalmazott felárat s nem hámcsköteg csalogatta befelé a szomjas férfinépet, az eddig Köröskaviccsal kirakott úttestre rendes kövezet került s a kocsma előtt új, vasveretű lámpa dobta sárga fényét az őszi éj feketeségébe. A lámpa alatt egy asszony álldogált. Hátát a Báránka falához támasztotta, •mintha a kiáradó meleget akarta volna testével felfogni, szemével meg a lámpa lángba bámult. Mióta állt így? Ha megkérdezték volna, nem tudott volna számot adni róla, — elszokott már régen az Időszámítástól. Csak állt, állt s merőn bámulta a lámpát. Az utca csendes volt már, senki sem járt erre az őszi szélen kívül, mely most kerekedett valahol a szőlőhegyek alján s besüvített a görbe utcákba ... Az asszony megborzongott... összébb húzta magán a valaha fekete színű kabátot s elkezdett a kocsma előtt fel s alá járkálni. Az utca másik oldalán, urára várakozó parádés kocsis pipázott. Hosszúkat szívott makrapipájából s szemrebbenés nélkül nézte a lovait, melyek pokróccal voltak, betakarva. Hideg volt már, vigyázni keltett a nemes vérű, járású állatokra ... Az asszony koppanó lépteire felfigyelt, előre jött megnézni, ki lehet áz, aki késő éjjel errefelé sétál? Öregedő asszonyt látott maga előtt, kinek ősz szálak vegyültek ritkuló hajába. Kabátja nyitva volt, kopott szélét megjneglibben tette a fujdogáló szél. A kocsis a közelébe került s a szemébe nézett. Csak most vette észre, hogy az asszony szája mozog: önmagában beszélt.. „Az ember arca egy majomvonás“, — hallotta a suttogó hangját. — „A nagyszerű után egy sárdobás.“ — „Majomvonás..“ — ismételte még egyszer az asszony s utána felkacagott. — Mit kacag néne? — kérdezte a kocsis és mellé lépett. Az asszony összerázkódott. — Én kacagtam? — kérdezte. — Nem kacagtam én. — Mint egy kuvik. Szinte megijedtem tőle. Az asszony végigsimította a homlokát s zavartan maga köré nézett. — Hol vagyok? — kérdezte félénken. — Nem tudja megmondani, hogy hol vagyok? — Hát hol lenne?... Az utcán. Az asszony tétován, mint aki nem tudja felfogni a hallott szó értelmét, újra megkérdezte.. — Az utcán? Melyik utcán vagyok? A kocsis most komolyan megijedt. Ügy játszik — gondolta, — hogy holdkórossal találkozott össze. Éjjel nagyvárosban megesik az ilyesmi. Megfogta az asszony karját és elkezdte rázni. — Hé! Asszonysági... Térjen magához, ébredjen!... Itt van a Báránka előtt..! No, látja már? — A Bá-rán-ka előtt? — szótágolta csodálkozva s tágra nyílt a szeme. — A Báránka előtt? — ismételte s a hangjába egy árnyalata vegyült a gyöngédségnek .. Hát Nagyváradon vagyok? — A csudába, hát hol lenne másutt? Persze, hogy Váradon. — Az előbb ... Az Imént... Azt hittem Margittán sétálok. A kocsis megvakarta a tarkóját, úgy érezte, hogy melege kezd lenni. Nyilvánvaló, hogy nem holdkóros ez, hanem háborodott, akivel jobb lesz kedvesen beszélni. — No, jobban van már néne? Nem fáj már semmije? — Köszönöm... Jól vagyok, Nincsen semmi bajom. Hát Váradon vagyok, a Báránka előtt? ... —mondta álmodozva s elkezdte betűzni a bejárat feletti megvilágított betűket, majd hirtelen a kocsishoz fordult: — Nem tudja, jó ember, hogy kik mulatnak odabenn? — Hát már hogyne tudnám. A gazdám, Fráter Balázs tekintetes úrral, meg Veress Tóni tekintetes úr. — Öh! Hát akkor maga ... maga a Klobusiczky Béla kocsisa? — kérdezte természetes hangon. — Én vónék — felelt meglepetten a kocsis. — De az asszonyság honnan tudja, hogy úgy hívják a gazdámat? Az asszony nem felelt. Hirtelen mozdulattal kihúzta magát. Hátra simította homlokából széltől kuszáit haját s megindult a bejárat felé. A lépcsőkön megállt, szemében fellobbant egy szikrája a régi csillogásnak s énekelni kezdett. „Hej diri-dongó, sej diri-dongó, Csak azért is diri-dongó...“ A hangja reszketős volt, az éneke hamis. Már fent állt a bejárat előtt, s keze a kilincsre tévedt, mikor egyszerre víszszahőkölt. Egy pillanatig látszott rajta, hogy habozik benyisson-e vagy sem, aztán megfordult, szomorúan lehajtotta a fejét s lassan lejött a lépcsőkről. A kocsis megsajnálta. „Biztosan nincs pénze italra — gondolta — vagy valami gond bántja... Ki tudja, mit forgat a zavaros fejében, hogy ilyen késő éjjel egyedül kószál.“ — Drága hely ez, — mondta. Nem való szegénynek. — Nem, — felelt csendesen az asszony s szemében nyoma veszett az előbbi fénynek. — Nem való ez a hely szegénynek. — Nekünk is sokba van, nagyon sokba. Taksálom, vagy két határra, amit elmulattunk. Az asszony a kezével legyintett. Él akart menni, mikor hirtelen még az eszébe jutott valami: — Megvan még a négy pej? — kérdezte kedvesen, — a Csillag, Zsófi, a Ráró meg a Büszke? — Hej, de régen volt az, mikor négyes fogaton jártunk be Váradra Petriből. Már csak kettőn járunk. — Hát a Balázs tekintetes úr? — Ű meg már éppen hogy gyalog jár. * — Kár — mondta szomorúan a nő. — Kár a szép lovakért. — Nagy kár__De hát ingyen nem mérik a jó bort... Az asszony felsóhajtott, búcsút intett a fejével s megindult a kis híd irányába. A kocsis meg visszafordult a lovaihoz a mellékutcába. Most nagy zajjal kicsapódott a kocsma ajtaja. Az eddig csak foszlányokban kiszűrődő muzsikaszó hangos áradattal ömlött szét az éjszakai csendben s a kinyílt ajtóban feltűnt a monospetri földesúr sudárfához hasonló alakja. A zajra a távolodó nő hirtelen megállóit. Arcát eltakarta a csillagtalan éj feketesége, teste egybeolvadt az éj árnyékával s senki nem vehette észre, de ő jól látta a férfi lámpafénytől megvilágított arcát. — Béla ... suttogta — Béla ... Mellére szorította csont és bőr kezét, mert valami megmozdult benne Mint hamu alatt a parázs, hirtelen fellobbant benne a régen eltemetett érzés... A szíve tá ját gyötrő, jóleső fájdalom járta át, nyakán az erek lüktetni kezdtek s érezte, hogy összeszorul a torka. Ügy itta szemével a rég nem látott képet, mint moha a rá hulló záporesőt. Klobusiczky mögött most Fráter Balázs széles vátlú köpcös alakja lett láthatóvá, mellette Veress Tóni lépett az utcára. UtS- nuk a banda. Ügy jöttek nótázva, vidáman kifelé, mint tíz évvel ezelőtt, gondtalanul mintha azóta semmi sem történt volna a világban ... Az asszony szeme káprázni kezdett. Ügy tűntek fel előtte a régi kedves arcok, mintha álmában gyönyörködne bennük; nem a valóságban... De most hirtelen szédülés fogta el. Forogni kezdett vele a Báránka képe, a sárga fényt sugárzó vasveretű lámpa s a kisbőgőt cipelő cigány . Mire felocsúdott, a kis csoport már esi-tűnt előle, — befordultak a Tisza'-kúria f&s lé vezető utcába, ahonnan most egy tova« gördülő kocsi zörgése hallatszott... Csak' most tért teljesen magához, csak most döbbent rá, hogy azok nem vették őt észre s otthagyták egyedül, a sötét éjszakában. Előre botorkált. — Béta!... Balázs! ... — kiáltotta a söi tétbe utánuk és segélykérőén nyújtotta a karját. — Béla! Balázs! — sikoltotta harm gosan. — Én vagyok itt. Erzsi! De nem felelt rá senki, csak a szél, meiy zörgetni kezdte az ablaktáblákaf. — Segítség!... Segítség... — zúgott végig sikolya az utcán, melyen most futni, szaladni kezdett. A melle zihált, a szívh verése kihagyott s úgy érezte, hogy a lábai nem bírják már tovább. De azé”t szaladt a kocsi után, mert úgy tetszett, mints ha valami hangot hallott volna, hívó; csalogató hangot. Egy pillanatra megállt s figyelni kezdett. A képzelt hang azonban szétfoszlott zős gó agyában s csak az orkánná kerekedett szél süvítését hallotta végigzúgni az alvó város felett. Az asszony újra nekiiramodott, — de alig tett pár lépést előre, hirtelen mentán torodott s lezuhant a földre. S a metsző szél tombolt, süvített tovább. Dara fehérlett Itt-ott az esőcseppek között, mely fehérre permetezte a házak tetejét. 52. A hajnal derengése még nem törte át a felhővel borított ég homályát, sötétem ásítoztak az utcák, az esőtől barnára vert házak. Nagyvásár volt ma, Várad híres őszi állatvására. A vásárosok keveset aludtak ezen az éjen. Vevő — eladó, mind első akart lenni a piacon, ahol a kora reggeli órákban alakultak ki a felhajtott állatok árai. A sietősnek induló léptek azonban már a kapun túl bizonytalanokká váltak, mert az éjjel hullott eső, jéggé fagyott és sikamlóssá tette az utat. A Kőfaragó utca felől két gazdaember haladt óvatosan a nagyvásártér felé. — Ha csúszkálással töltjük el a drága időt — dörmögte az egyik, — akkor süldő helyett üres marokkal térünk majd haza. Elkel a hízottja, míg mi a nagyp'iacra érünk. Megálltak egy percre, aztán újra hozzád fogtak, hogy prüszkölve, dohogva bukdái csoljanak előre. Egyszerre csodálkozva megállott az egyik. — Nézzen már, gazduram, a túlsó oldalra. Mintha emberi test feküdne az úton, — No, én tőlem aztán holta napjáig fe-> küdhet... Biztosan részeg volt, oszt lepottyant a földre. (Folytatjuk) n
