A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-20 / 25. szám
— Mi az? — kérdezi kissé bosszankodva. — Itt van... &- mondja az titokzatosan. — Kicsoda? — Hát egy szép fehérszemély. Váradról. — Hol van? — fordul erre-arra. — Itt... a tornácon ... Lehet, hogy asszonyember, de lehet, hogy leányzó az istenadta. — Miért beszél kend össze-vissza? — mondja a pap és könyvét hóna alá csapja, megyen a templomkerten keresztül a házhoz egyenest. A tornác előtt ott áll Czégény Albert, a vízimolnár, kicsivel odább a lány, de nem abban a ruhában, amelyikben az este volt. Felöltöztették azt, szépen. Nyilván a molnár felesége vagy a lánya adhatta neki a ruhát. Itt állanak ketten, de az utca felőli kerítésen kívül leselkedik már két asszony, egy vénember meg itt könyököl a szomszéd felől a kerítés tetején, de magas a kerítés, így nyilván valamire ráállott. — Ö az! — mondja Sárga Gyuri vígan. — Jó reggelt kívánok Czégény Albert uram, hát maga hol jár itt, hát ez a... leányzó kicsoda? => Egy nagyon megkínzott leányzó Ossiból, Várad alól. Át akarták téríteni a káptalan-papok, nem tudták. Most Itt van, arra gondoltam, hogy ... majd csak gondját viseli az eklézsia. A pap meghökken, hátrább lép. Nem tud mondani semmit, mert több szót szeretne kimondani egyszerre. — Menjünk be, tiszteletes uram. Meg kell beszélnünk ezt az egészet. Ha valami pénzbe kerülne, hát én is, de más is fizet ... — Menjünk, Czégény Albert uram. Tessék, erre tessék! — hadarja szinte egyszerre. — Mert tetszik tudni, úgy történt, hogy nem aludt ez semmit az éjjel, és majd ha kialudta magát, hát... A szó elvész, mert bemennek a házba. A paphoz Sárga Gyuri harangozónak az özvegy édesanyja jár be főzni, sepregetni, takarítani, de ezen a reggelen, de ügy általában elég sok reggelen biza elkésik. Vagy máshoz kezd, vagy későbben jön, de még ügy van az egyébként tágas, szinte derűs szoba, mint ahogy a pap felkelt. Az ágy vetetlen, a tálalán ott az estéli edény, a kényelmes, szép karoslócán valami ruhaféle, meg aztán a felesleges párna, pokróc. A székek nincsenek a helyükön. Nincs mit tenni, meg kell állani a szoba közepén. Ott a nő rásandít Czégény Albertre, az csendesen bólint, akkor a nő behunyja a szemét és nagyot sóhajt, és egyet lép előre, aztán kicsit hátra imbolyodik, még egy kicsit, még, még, aztán egyet kavarodik és egyszerűen csak eldől, de olyan csavarodva formán. — Na nézzenek oda... — ijedezik Czégény Albert. 'fogjuk meg már, Czégény uram, ne nézzük itt szegényt... — kapkod ide-oda a pap, s a haja égfelé borzolódik, mint áz irgalmas szamaritánusnak az Ószövetségben. De el se bírta volna képzelni, hogy milyen nehéz egy áléit nőt megfogni, felemelni, vinni, végül is nincs mit tenni, által kell fogni a két hónalja alatt. Czégény Alber is megfogja ekkorra a két lábát és rá a karoslócára. Letakarják a szép szövetpokróccal, a pap elég lelkendező habozás után balfülével meghallgatja, hogy vajon dobog-é a szíve, s közben haránt bámul az ablakra. — Nem, nincs semmi baj — suttogja Czégénynek, és áldólag teríti föléje kezét. Aztán int és lábujjhegyen megyen ki. Czégény utána. Valameddig csönd, és a lány ekkor azt gondolja, hogy: Elolvasok százig, akkor felnézek... — és már gondolatban mondja is: — Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... — s a számok bukkannak egymás után, egymásra, rakásra, végre kimondja a századikat is és akkor felül s csak akkor nyitja ki a szemét. Széjjelnéz. Ágy, almárium, tálaló, szép festett láda, nagy asztal, karosszékek és minden lehető helyen csipkék, hímzések, térítők. De asszony! közelségnek se híre, se hamva. Ügy látszik, hogy igaza van ennek a vízimolnárnak, ha nem hazudott. Az is felrémlik benne, hogy vajon miért ilyen magányos, asszonytalan ember' ez a pap, holott jókiállásü fiatalember, az bizonyos. Talán azért, mert... arra gondolt, hogy majd ő beállít ide hoz-Kosik József rajza zá egy délelőttön. — Ásít, és ütögeti tenyerével a száját, s közben kikavarodik a takaró alól, Levetkőzik. Széjjelnéz és némi habozás után lehúzza a ládáról a piros selyemmel hímzett nagy térítőt. Csupasz bőre köré csavarja, lefekszik. Egy párnát a feje alá teszen, egyet magához ölel, szemét behunyja és nemsokára olyan fehéren, olyan édesen' alszfk, mint a tej. Hiszen, valóban alig aludt valamit az éjszaka, mert meg kellett beszélni ezt az egészet. Mikor felébredt, a nap beragyogott az ablakon. Még nem tudja, de valójában már délután van. Bámul az ablakra, ragyogásra és az első gondolata az, hogy mintha az iménti alvása híd lenne múltja s jövendője közt. S ő most ott lebeg a híd kellős közepén, a híd alatt vizek áradnak zúgnak, s feje felett ragyog a nap, a távolból szekerek zörögnek, s mintha ott volna most is a kocsmában, íme, megáll a szekér, nyílik az ajtó, bejön az, akit szeretne, hogy soha ne lássa többet... Felugrik, a terítővei lassan dörzsöli a bőrét, s közben az ablakhoz megyen, néz ki az Inkább térre, mint utcára. Először is nagy fákat lát (ezek alatt a fák alatt húztak karóba annakidején Toll VerebiásztJ s egy vékony ágon varjú hintáztatja magát. Nyilván most szállott rá. Az út közepén egy szekér kotyog, amodább egy aszszony két ökröt téreget, s valami neszt érez inkább, mint hali, és immár tudván tudja, hogy a pap ott áll a háta megett. S csak áll, mintha szoborba merevedett volna. Olyan szépet álmodtam ... — suttogja, mintha imádkozna és lassan, nagyon lassan megfordul. — Ű ... s— mond enynyit és még egyszer: — Ó ... — aztán két karját széjjel bontja, mint galamb a szárnyát, és által öleli Köteles Áron református papot és rátapad a mellére. Ä pap a leány szíve dobogásában a váradi Szent László templom tornyának harangkongását hallja, bőrének illata mintha a váradi piac és kertek összes virágainak illata volna, és az, hogy ez a leányzó ide érkezett, az merőben nagy és szép és szent történelem. Nagyváradnak és Erdélynek a történelme. Igaz viszont, hogy ebben a vízimolnárnak és révésznek, Czégény Albertnak is igen nagy szerepe van. ... Mert ebben a világban mindenkinek, kicsinek, nagynak, elébb-utóbb elérkezik az ő nagy szerepe, amit feltétlenül el kell végeznie. A Czégény Alberté most ez volna, hát ezt elvégezte... A szép hő persze egyelőre nem felej ségnek maradt a parókián, hanem gazdasszonynak, de ez már igazán nem fontos. Mert minden, de minden megérik a maga idejében. Vasárnap pedig Köteles Áron tiszteletes úr nagy és lángoló prédikációt mondott a templomban. Kegyetlen és gyilkos hóhérnak mondotta a németet, akik nemcsak hazájukban nem férnek, meg, hanem nem férnek meg a saját bőrükben sem, és akit egyszerűen fejbe kell verni, le kell ütni, mint a kóborkutyát, mert ime milyen égre ordító disznóságot miveinek a magyarokkal ... A törökről, arról nem beszélt. De hát, arra is majd csak rákerül a sor. A templomtól hazafelé menet a prédikációról, meg a németek által megkínzott asszonyról beszéltek a népek. A beszélt történetek legendákká nőttek, egyik volt maga a pokol, a másik a megkínzott nő, olyan szép és tiszta, mint az isten angyala az énekekben és az Ószövetségben. De nem csak az idegen leányzó érkezése, meg a prédikáció bolygatta fel a vasárnapi falut, hanem estére kelvén egy csapat kölcséri hajdú poroszkált be a faluba, jobban mondva csak a faluszélre. Lehettek vagy húszán, huszonketten két szekerük is volt, a szekérderekában rablott holmi kazalnyivá tetézve, és három török a szekér mellett, odakötözve az oldalcsőhöz. Elég panyókás, hogy kedvükre baktathassanak menet közben a szekér mellett. Letáboroztak, s azonnal körül veszik őket a n^pek. Elébb csak a gyermekek, aztán emberek, asszonyok Is közelébb mozgolódnak. (Folytatjuk) ff
