A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-20 / 25. szám
bredj! Öltözz fel és menj be f / anyádhoz, mert én most elme- M w gyek — szólt hozzám Marcel- Jt-df lo és lábamnál fogva kihúzott az ágyból. Felgyújtottam a villanyt, a fény hirtelen körülfogta alakját. Már közel volt az ajtóhoz, mikor utána szóltam: — Orvosért mész? — Igen. — Rosszul van? ... kérdeztem, de a második igen már fölösleges volt, láttam rajta, hogy mama állapota súlyos. Még nem láttam Marcelót, ilyennek, mint ebben a percben; törékeny, deszkaszerű teste ez egyszer elvesztette minden merevségét, szigorú jellegét, megtelt izgalommal, re/ megéssel. — Mindjárt megyek — mondtam s miközben az ingemet gomboltam, eszembe jutott, hogy Marceló már csaknem egy hete le sem hunyta a szemét, nem mozdult el anyám ágya mellől. Igazán ráférne már egy kis pihenés. De az a csend és nyugalom, amely évek óta sűrűsödik benne, valami olyan réteggel vonta be, amely elpusztíthat atlanná tette. Szobájukba lépve félhomály fogadott. A sarokba dugott kicsiny éjjeli lámpából kúszott csak néhány sárgás sugár az ágyig, amelyen anyám testének csak a körvonalai látszottak. „Bánt a fény“ mondta egy héttel ezelőtt és Marceló megvette a legkisebb égőt, amit csak talált s a lámpád a sarokba helyezte, jó messze az ágytól. Közelebb léptem anyámhoz, támaszt keresve az ágy támlájára tettem kezem s hirtelen eszembe jutott egy három év előtti kép. Akkor anyám állt ugyanitt, ahol én. * * » Szeresd őt, fiacskám! Ügy szeresd, mint az édesapádat! Csökönyösen hallgattam a rajzlap fölé hajolva, amelyen már nagyon régen rajzolgattam valamit. — Hallod, kisfiam? — szólt megint csendes, kérlelő hangon. Ezt a hangot olyankor szoktam hallani tőle, amikor rá akart beszélni valamire, amihez semmi kedvem sem volt. Apámról szokott beszélni ilyen kedvesen, ennyi lelkesedéssel. — Jó — adtam be végül a derekam. Lecsaptam a ceruzát és az ágyra vetettem magam. Fejemet karomra fektettem — mint mindig, mielőtt elaludtam — de szememet nem tudtam lehunyni. Keze ott feküdt fölöttem az ágy támláján. Ujjai olyan fehérek voltak, mintha minden csepp vér kifolyt volna belőlük. Mintha nyugtalanul várná, kényszerítenének, hogy magyarázzam meg válaszomat. Hogy a „jó" annyit jelent: elfogadtam Marcellót. De hiába vártam. A kéz csüggedten hullott vissza a fekete szoknyára. Távolodó léptei is olyan élettelenek, olyan erőtelenek voltak, hogy csak haldokoltak a szőnyegen. Ojra fogtam a ceruzát és rajzolni kezdtem. így akartam a figyelmemet elterelni róla. Menekültem á gondolataim elöl. Marcelót már nagyon régen, ötéves korom óta ismerem. Csak két ajtóval lakott tőlünk távolabb. Minden délután láttam őt hazajönni fehér vászon ruhájában, amelyen egy folt, egy ránc sem volt sehol. A ruha éppolyan merev volt, mint a test, amely viselte. Nekem mindig úgy tűnt, mintha egy deszka volna, amelynek keze. lába, feje van, s amelyet rozsdás sarokvasai nem engednek leülni, hajolni vagy fordulni erre-arra. A fiúk a mi negyedünkből faembernek hívták. Persze én is csatlakoztam hozzájuk, habár apám halála után Marceló egyre gyakoribb vendég lett nálunk. — Mi az mama, ki jött? — kérdeztem mindannyiszor, pedig jól tudtam, hogy ki az érkező. — Marceló — mondta anyám. — Igen? A faember? Egyszer aztán meghallotta. Anyám könyörgő tekintetén vettem észre, ahogy rám nézett, ujját csendre intőn ajka elé emelte. Elégedett voltam. Marceló ezek ellenére is mindent elkövetett hogy megnyerje tetszésemet. Sejtettem, hogy ezzel anyámat akarja meghódítani, ezért nem sok alkalmat adtam neki a bizakodásra. Ha sikerült is egy mosolyt kicsalnia belőlem, kedvét azzal hűtöttem le, hogy apámról kezdtem kérdezősködni — aki ékszerész volt — a munkájáról, alakjáról, ügyességéről. Marceló végül is megértette, s még merevebbé, zárkózottabbá vált, mint azelőtt. Minden vasárnap mérkőzésre vitt. Egyetlen alkalmat sem hagyott ki, pedig láthatta rajtam, hogy cseppet sem érdekelnek ezek a közös kirándulások. Azt is éreznie kellett, hogy nem szeretem őt, nem szívesen vagyok vele. Egy nap anyám közölte velem, hogy Marceló hozzánk költözik. Ügy kell fogadnom őt, mint apámat és úgy is kell szeretnem. Nyugtalanul vártam az estét. Mikor megjött, a sarokba húzódva lestem, hogyan ül le, hiszen olyan darabos volt. Alig váltottunk néhány szót, felálltam és átmentem a szobámba lefeküdni. — Ezt nem bocsátom meg neki — hallottam anyám zokogását a másik szobából. — Ugyan, hagyd rá, nem olyan fontos — nyugtatta őt Marcelo. Néhány nap múlva már tudtam, hogy Marcelo belül is épp oly merev, mint kívülről. — Megyünk — jelentette ki, s mivel vasárnap volt, megértettem, hogy ez a mérkőzést jelenti. Mint mindig, egész úton szótlanul mentünk egymás mellett. Lépteket hallottam a folyosón. Marcelo érkezett meg az orvossal. Nyílt az ajtó, beléptek és anyám ágyához siettek. Ki-, mentem a szobából. — Ha az életemet adhatnám cserébe az övéért! — hallottam Marceló hangját odabentről. Hajnalfelé újra belépett a szobámba, lábamnál fogva megint kihúzott az ágyból. Ezúttal nem aludtam, így a szqkásos „Ébredj“ elmaradt. Belépve szobájukba, a kis sárgásfényű lámpát még mindig ott láttam pislákolni a sarokban, bár többé nem volt szükség rá, mert a csillár vakító fényt árasztott. Közelebb léptem és néztem anyám testét \az ágyon. Csak álltam az ágy támláját fogva, míg elfehéredett ujjaim fájni kezdtek a szorítástól. A ház hirtelen megtelt emberekkel. A szomszédok, ismerősök egymásnak adták a kilincset, egyre többen jöttek. Már nem tudtam, hová ültessem őket. Marceló táviratokat írt a vidéki rokonoknak, éri pedig székek után futkostam a házban. Az ismerősök közül egyesek megöleltek, mások megveregették barátságosan a Páliamat. Szó nélkül tűrtem, magamban pedig dühöngtem, amiért feltartanak a munkámban. Barátaim a kapuban álldogáltak, az ablakból vettem észre őket. Bámészkodtak befelé. Szólni akartam nekik, hogy bejöhetnek, de aztán megfeledkeztem róluk. Mikor az üzletbe indultam kekszet, kávét, csokoládét venni az éjszakai virrasztás idejére, még mindig ott álltak. Hárman közülük, Alfredo, Lino és fulió elkísértek. Szótlanul jöttek mellettem a járdán. Még csak annyit sem mondtak, hogy részvétem vagy valami ilyesmit, amit a többiek. S közben úgy néztek rám, mintha új arcot viselnék. Még mindig az volt az érzésem, hogy anyám szobájában vaqyok Láttam magam előtt, testének körvonalait, sápadt homlokát, beesett arcát, kiugró járomcsontjait. Végül fulió törte meg a csendet, nem tudta tovább magába fojtani a szót. — Szegény — mondta — hát meghalt. — Igen — válaszoltam és mind a négyen hallgattunk tovább, fulió később újra próbálkozott. Az arcomat kereste mosolygó tekintetével. — Hallod, a végén még hasonlítani fogsz a faemberre — mondta s a többiekre nézett, várta a hatást. A táska a földre hullott a kezemből. Megfogtam a gallérját s az öklöm szinte önkéntelenül vágódott az arcába. Ijedt meglepetést láttam rajta, de addig ütőt: tem, míg csak a járdára nem esett. Lino és Alfredo nekem estek, hogy lefogjanak, de kitéptem magam a kezeik közül. Megigazítottam már-már lecsúszó nadrágomat s a pillanatnyi időt felhasználva fogtam a szatyrot és elindultam. Tudtam, hogy Linó és Alfredo nem fognak követni, hanem megvárják, míg fulió feltápászkodik és megmondja, mit tegyenek. — Ostoba — mondtam hangosan a konyhában, lehajtott fejjel, mintha csak magamban beszélnék. Marceló ott volt, hallotta amit mondtam és sejtette kitöréseim okát. „Legalább tudomásul veszi, mi a véleményem Júliáról — gondoltam. — Csak azt nem fogja tudni, az ördög vinné el, hogy nem bántam meg, amit tettem, sőt igazat adok magamnak." Bementem a leghátsó szobába és magamra zártam az ajtót. A történtek után minden rendbe jött. Többi senki sem kételkedett benne, hogy szeretem a faembert. S ez nagy fontos volt számomra. Fordította: G. Mtkola Anikó 11 Jósé Lorenc A faember
