A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-13 / 24. szám
Ha egyszer megjelennének Üjtátrafüreden a régi vendégek, akik hónapokon át ott laktak s nagyon hozzászoktak a Tátrához és Szontághék házvezetéséhez, föltűnne köztük két nyurga diák. Már megérkezésük is érdekes volt. Divatjamúlt, zörgő gépkocsi hozta őket Lomnic felől, pontosan Barlangligetről, ahonna a sző szoros értelmében megszöktek. Barlangligeteti csodálatos szanatórium létezett akkor, birkahússal és híg madártejjel etették ott a betegeket, a villany rendszerint nem égett, gyertyát gyújtottak, úgy kergették a szobiból a folyosóra az egereket, melyek a nyár végén kitartó ragaszkodással vonultak be a háború óta v alig megreparált faházakba. A főorvos egy nap megszökött az egyik ápolónővel Prágába. Az ifjabbik diák az orvos eltűnése napj'án a postáról felhívta Szontágh Miklós doktort, Űjtátrafüred igazgató-főorvosát, s elmondta neki, hogy nem bírják tovább a „gyógykezelést“, barátja komoly beteg, itt fog elpusztulni, ha nem kerül szakszerű ápolásba, emberi körülmények közé. A pozsonyi egyetem egészségügyi ösztöndíját ők át tudják testálni Barlangiigetről Ojtátrafüredre. Szontágh azonnal igent mondott, jöhetnek akár holnap is, hely van. Titkon megállapodtak egy férfiúval, aki autóról beszélt, avval viszi el őket reggel, csendesen kiosonnak s búcsú nélkül elorzanak az átokhelyről. Így is történt. Ragyogó, felejthetetlen, felhőtlen ég volt, az őszi Tátra ezer ráncú ékkövekként fénylett, a fenyőillatba belekeveredett az érett málna édes íze. Ezen a hajnalon ez a két diák, egy medikus és SZALATNAI REZSŐ mű pozsonyi medikus is, mint megannyi páciense a gyógyhelynek. Én már egy hónap múlva megmásztam a nagyszalóki csúcsot, s Szontágh Miklós fölajánlotta, ha kedvem tartja, segítsek a meteorológusoknak, s rendezzem a könyvtárát, amelynek törzsanyagát apjának, Űjtátrafüred alapítójának, könyvei alkották. Ez volt a nevezetes év. amelyben megnyitották a Palace szanatóriumot, az új nagy gyógyüzemet, kis sétányira a régi teleptől, egy szélvész letarolta erdő szélén. Ez a Palace volt a Magas-Tátra legnagyobb meglepetése akkortájt. Szontágh Miklós elvitte ismerőseit, hadd csodálkozzanak az új szanatórium berendezésén, Egy litptószentmiklósi gazdag szlovák bőrgyáros fektette bele pénzét a gyógyszállóba, Szontágh és veje vezették az orvosi ellátást, s Vág Lajosnak hívták az igazgatót, aki mindennap ünnepies külsőben, illatosán, fekete haját középütt kettéválasztva, nagy feketeketeres pápaszemmel, szmokingban Jelent meg az étteremben, vagy a bárban, s igen elegánsan megmeghajolt vendégei előtt. Nagyvilági emberek voltak itt, nem szegény betegek, a tányérokat forró víz nyomásával mosták, Csákynak hívták a híres magyar konyhai főnököt, aki könyvét is írt, szakácskönyvet, Bóka Laci szerint elsőrangút e szaki mában. Két zenekar muzsikált a Palace-; ban, az étteremben egy hosszú szőkehajú, mindig bizalmasan mosolygó hegedűs és rátarti arcú zongoraklsérője, a bárban egy jazz-tánczenekar. Thomas Mann Varázshegye akkor volt könyvujdonság, s nemsokára Vág Lajosné, az igazgató irodalmár felesége már tudott mesélni a T óth Árpáddal a T átrában így bölcsész, volt a két legboldogabb em-. jber a földön. Ojtátrafüreden, úgy tűnt fel nekik, mennyországba kerültek. Csinos, tiszta szobát kaptak, európai színvonalú gondosi kodást, nagyszerű kosztot, válogatni lehetett, ki mit kíván. Feketeszoknyás, fehérblúzos szepesi lányok vonultak fel a pecsenyés tálakkal, a tortából háromszor is körülkínálták az asztalt, ebédnél-vacsoránál zene szólt, az orvosi rendelőben pontosan megvizsgálták a beteget, itt házirend uralkodott, akár egy ünnepi szertartás, azt mindenki saját érdekében betartotta. Felesleges az álcázás, a bölcsész-diák én voltam. Mellhártyagyulladás után Ojtátrafüreden szedtem össze magam. 1925. szeptember harmincadikén települtünk át Guszti barátommal Szontághék védőszárnyai alá, a régi újfüredi telep egyik házába, az Európába. A tüdőbaj már-már az Üdvözítő közelségébe húzta barátom és szobatársam testét, amelyből kivált a lélek, ültön ült a szemében, fényjeleket adott a homlokával, tiszta igékre késztette a nyelvét, magabiztos mozdulatokkal vitte a kezét. Pár év múlva az Üdvözítő el is vitte ezt a törékeny testet, csak a lelkét hagyta meg emlékül barátainak, akiket formakényesen maga válogatott ki. De ezen a szép őszön, úgy rémlett, meg fog gyógyulni a halk szavú, égbe néző sze-Palace saját Varázshegy hőseiről. Az Em rópa egyik manzárd-szobájában lakott egy orosz emigráns festő, Gromnyickij volt a 'neve, ha jól emlékszem: nagyon szép, szőkehajú, fehér cseh lány élt ott vele. Ezt a festőt bízták meg, fessen fresi kókat a Palace haliájába. S Gromnyickij nagy buzgalommal teljesítette a feladatot, hatalmas méretű Csorba-tót és ugvanolyan nagyságú újfüredi panorámát a Nagy-, szalóki-csúccsal festett rá két falra a kékszürke linóleummal borított, aranyszín oszlopokkal ékes, óriás ablakaival a poprádi völgyet keretező hallban. Én folyton ott lebzseltem körülötte. Szontágh Miklós megkért, tartsak előadást a csehszlovák államünnepen a régi szanatórium ebédlőjében. Az alig húszéves diáknak ettől kezdve híre ment. Egv nap a Prágai Magyar Hírlapban írásom jelent meg Gvadányiról, s aznap délután Vág igazgató úr a Palace halijában bemutatott engem Tóth Árpádnak. Az emlékek elhalványulnak, mint a to-, vatűnő felhők, elsuhant a régi tátrai fe-i nyőillat, más ma már az újfüredi Palace, de a költő alakja összetéveszthetetlenül él emlékezetemben. Sovány, vékony arc, okos, mindentudó fényű szem, melyet a mosolygó szátszög tüstént enyhít, szerénységben old fel, mint valami fémoldóban. Kezeit ölébe fektette, megadón, de nem esetlenüls Nem látszott erőtlennek, de horpadt melle, kissé kipuposodó hasa, sái padt arcának lázfoltjai ismerős Jelek voll tak számomra. Amint beszélni kezdett, an ca olyan pírba gyűlt, mint a szentek fe-. jei amelyeket régi szepesi templomokban magyar királyok ruháiba öltöztetve láthat az ember. Nem merem párbeszédbe foglalni beszélgetésünket, stilizálás volna, aki kor még nem jegyeztem fel magamnak ilyfajta beszélgetést. De tudom, hogy azt mondta, régi tátrai vendég ő, még régibb szepesi látogató, kérdezte, ismerem-e Svedlért? Mondta, itt olvasgatja a Prágai Magyar Hírlapot, eleven, érdekes, jó lapi nak tartja, Érdeklődött az emigráns magyar újságírók felől, kik vannak közülük Prágában, kik élnek Pozsonyban és Bécsben? Sajnálta, hogy az Est-lapokat a cenzúra nem engedi be Szlovákiába, Mondtam, hogy Prágában viszont szaba-. dón kaphatók ezek a lapok. Beszéltünk a „Nyugatról“, néztük a poprádi síkot, szó esett a szanatóriumi hölgyekről, akik úgy körülzsongták Tóth Árpádot, mint darazsak az érett, tört héjú gyümölcsöt A költő jól ismerte ezeket a női típusokat, s leplezetlen iróniával szólt róluk, de szembe udvarló szavakkal válaszolgatott, amikor közelünkbe telepedtek le, vagy legalább illatosán elsuhantak mellettünk, hogy egy pillanatra ráfüggesszék éhes szemüket a férfiúra, aki pesti volt, mint ők, értette jelzőiket s ők hízelgő hódolattal ismételgettek Tóth Árpád erotikus jelzőit és verssorait. Egy nyitott ajtón át a bárból fölhallatszott az ötórai teához invitáló muzsika, "öth Árpád hali kan köhintett a dobpergésben. Szemléltük Gromnyickij mester éppen befejezett két freskóját. — Hát a Tátrát én már csak kis sétáimon tapasztalom meg, a hegyekbe nem mehetek fel —1 mondotta, s fanyar mosoly borította el arcát. Napsütésben, szélmentes időben vai lóban sétálgatott a Palacé környékén, fel-, felkereste a Kilátót, nem messze innen, Öfüreden, útközben én ittam a Csákyforrás hideg szénsavas vizéből, ő az ivás gondolatát is elutasította, félt, óvakodott, lassan járt-kelt, nehogy megizzadjon. Féniveretű versei közt megannyi tátrai költei mény található. A keserűség, szegénység, árvaság és magány és megalázottság, mely osztályrészéül jutott, s melyekről leplezetlen szólnak versei, itt a Tátrában meg-, enyhült. „Lehajtom fáradt fejem a pádon, Most úgy érzem: felszív a hűs vadon“ —< írja az Este a Kilátón című versben. A hegyvidék sajátos hangulata felülkereke-. dik a költő pesti hangulatán, a magahozta lírán. Ilyen a Rozskenyér című verse, a füredi szanatórium ablakából látott poprá-. di völgy képe, a „nagy, ősi fenyőfa-teknő“, melyben a „jámbor tót falucskák Mint béi kés rozskenyerek töppednek“. Sajátos Ifi rai azonosítása a színhelynek a vers har-. madik strófája: Már esti homályban ültök, Csak itt fenn sajog a táj, Fátylasodó szememnek Hányó nap bús tüze fáj: Hányó nap rossz parazsa Szívembe ette magát, — Kis falvak, pöttömnyi békék, Adjatok jóéfszakát . .. A Tátra tájszépsége elbűvölte, a szlovák falvakról kíván álmodni a fáradt ember, a rozskenyér-falvak láttán „zsongul“ majd az árva avar s az álom kiformálja szívéből „a béke rozskenyerét“. A tátrai csendben eltűnődik egész élete felett. Mivolt ez az- élet? Sok fénytelenség, fakó robot, reménytelenség, koldus pajtásság urakkal, pár nóta, egy két mámor nyo-. szolyája. Itt fenn a csönd-paplanú télben Nagy nyugalom évadját élem, Érzem, az Isten gondol vélem. Ezt az'Űj tavaszig, vagy a halálig című 14
