A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-13 / 24. szám
Borsos Miklós rajza M ■ ájus utolsó hetében Illyés Gyula kétszeres Kossuth-dljas költő, író, műfordító és kritikus néhány napig Kelet-Szlovákiában tartózkodott. Kassán részt vett a Batsányi János halálának 120. évfordulója alkalmából rendezett emlékünnepélyen, Királyhelmecen szerzői esten beszélt, Stószon pedig Fábry Zoltán meghívására töltött pár órát, ahol elbeszélgetett a szlovákiai magyar irodalom képviselőivel. Szokványos sajtóközlemények talán enynyiben rögzítenék az eseményt. Mindaz azonban, ami ezekben a napokban Bodrogköztől Stószig történt, nem intézhető el egy-két szenvtelen mondattal. Nem csupán egyszerű irodalomtörténeti tény rögzítéséről van ugyanis szó, hanem valóban történelminek nevezhető találkozók sorozatáról, amelyekről nem lehet közömbösen, érzelem és indulat nélkül írni. Az első felejthetetlen pillanatokat a kassai Európa szálló kávéházában örökíthette volna meg a fényképész-riporter (ha lett volna itt ilyen), amikor először találkozott így hármasban az egyetemes magyar irodalomnak földrajzilag ugyan távol eső, de emberi magatartásban, költői felfogásban, az írói felelősség vállalásában egymáshoz annyira közel álló barát: Illyés Gyula, Fábry Zoltán és Forbáth Imre. Hogy melyikük örült Jobban a másiknak, azt nehéz volna megmondani, de azt tudom, hogy ettől forróbb hevületű találkozásnak eddig még nem voltam tanúja. Barátijótestvéri ölelésük nemcsak egy több évtizedes levelezés pecsétviaszkjának végleges felolvadását és elolvadását jelentette, hanem a határon inneni és túli magyar irodalomnak olyan ölelkezését, amely itt több volt puszta jelképnél: összeolvadás és összeforrás volt ez, bizonyítván a kulturális határok elavultságát, korszerűtlenségét. Kassán nagyszabású Batsányi emlékest keretében üdvözölhette a költőt és feleségét a város és a környék mintegy ezer embere. A Művészetek Házában eddig még nem sokszor tapsoltak ilyen önfeledten. A sikeres rendezvény egyaránt köszönhető Dr. Keresztury Dezső irodalomtörténésznek, Jancsó Adrianne és Béres Ferenc budapesti előadóművészeknek, a Rozsnyói Magyar Munkás Dalárdának és a többi lelkes hazai szereplőnek. A kassai Batsányi kör nagyszerű munkát végzett. Mindenkivel és mindennel elégedettek leheIllyés Gyula körében tünk, csupán egyet sajnálunk, hogy magát Illyés Gyulát nem juttatták szóhoz. Az est koncepciójába pedig beillett volna, ha Illyés — vendégjogával élve — szót vált, szót ért a közönséggel. Királyheimeci kiruccanásában éppen ezt a lehetőséget becsüljük nagyra. Nemcsak a vele érkezett hazai magyar írókkal és költőkkel: Forbáth Imrével, Dobos Lászlóval, Monoszlóy M. Dezsővel, Tőzsér Árpáddal és Cselényi Lászlóval folytatott igen hasznos eszmecserét, hanem a látására és hallására összesereglett olvasókai is. Talán nem lesz közhely, ha azt mondom, hogy valóban lenyűgöző erővel hatott a hallgatókra. Nem azzal kezdte, amivel író-olvasó találkozóinkon szokta némely hazai költő: „Mit is mondjak?“ Illyés tudta, hogy mit mondjon. Szinte átlátott az emberek szívén: megérezte, mire kíváncsiak. S beszélt. Magával ragadóan és gátlás nélkül, nagy írói felelősségtudattal. (Most, amikor össze akarom rendezni az ott hallott gondolatokat, hiányolom, hogy nem rögzítettük magnetofonra.) Legfőképpen az írói felelősség fontosságát hangsúlyozta. „Felelősek vagyunk mindazok iránt, akik olvasnak bennünket az egész magyar nyelvterületen. „Emberi és írói magatartásának egyik legjellemzőbb vonását az esten felszólaló Forbáth Imre fogalmazta meg igen elmésen: „Ilylyés Gyula elemi szükségszerűségnek érzi segíteni az emberen, a népen, a nemzeten.“ Akik azóta is véleményt mondtak Illyés királyheimeci szerepléséről, egyöntetűen elbűvölőnek találták megnyerő, fesztelen előadásmódját, közvetlenségét, fogalmazásának bátorságát és szenvedélyességét. (Mikor tanulunk meg mi így beszélni?!) S azt hiszem, ezen a ponton vitatkoznom kell Gellert Oszkárral, aki Levelezéseiben egyik helyen ezt írja Illyésről: „Kifürkészhetetlenebb vagy, mint akármelyik más kortársam. Zárkózott vagy és nyílt; gyengéd és goromba; merengő és szenvedélyes; ösztönös és tudatos; magyarságodra érzékeny és más származSsúakat érdemük szerint megbecsülő; halálrászánt és rettegő.“ Illyés egész életműve s királyheimeci nyilatkozata ugyanis arra enged következtetni, hogy a fenti jellemvonások közül a negatív előjelűeket szemrebbenés nélkül kihúzhatjuk. Nyíltsága, szenvedélyessége, tudatossága, érzékenysége és elszántsága vitathatatlan. Ezért óvta az írókat a gerincferdüléstől és gerincroppanástól. Ezért mondta a magyar irodalom töhb évszázados fejlődésvonaláról szólva: „Emelt homlokkal csináltuk végig, amit az elmúlt ötszáz évben csináltunk. Megalázhattak, de el nem tiporhattak. S az írónak minden helyzetben úgy kell viselkednie, hogy hitele legyen, ha belepusztul Is. Az emberek azt olvassák, aki hitelt érdemlően tud valamiről valamit mondani.“ Ezt a hitelt, szavának, emberségének ezt a hitelét éreztük mindannyian Királyhelmecen.'Ezért idézhettük joggal a Tüzes trón című, 1943-ban írott versét: Ültessetek a trónusodra, másat akkor se mondhatok ... Csapjátok fejemre koronádat: csak messzehangzóbb, Élesebb lesz a kín, mélységesebb, mely szóra feszítette számat. Abban az Iszonyatos hőben remeghetek s vacoghatok, vissza semmit se vonhatok, zengőn oly messze szállt belőlem. Ez a magatartás akkor és ma is egyet jelentett a néphűséggel. Csak az ilyen író ajkáról hangozhat hitelt érdemlően a kijelentés: „Ha nem vagy hű az anyanyelved népéhez, akkor nem vagy író. Kifúj a történelem. Tíz év múlva nem fogják a nevedet említeni.“ Az egyik olvasó megkérdezte, érdemes-e ilyen rettenthetetlennek lenni, rendületlenül kiállani az igazságért, mivelhogy nemzetünk ezeréves történelme igen szomorú és keserű tapasztalatokra tanít, ami pedig óvatosságra int. Illyés válasza egyértelmű: „Bizonyos helyzetekből nem mindig a hasznosság következik. De ez nem lehet ok arra, hogy az író a hasznosságot nézze. Az ilyen író nem író.“ Erre fel idéztünk a költő híres verséből: Övék az érdem, kiket sem a máglya nem riaszthatott vissza, sem a gálya — sem harcaik bukása, a léptenként fölmeredő „hiába"! Látták, vagy nem a céljuk, azt jól látták, hogy nincs visszafelé út. Illyés egész lénye ezt a szilárd, bizakodó magatartást sugározta. Optimizmusa átragadt a hallgatókra is. Roppant tudása ámulatba ejtett mindenkit. Szókincsének gazdagsága, sziporkázó stílusa iskolapélda lehetett a jelenlévő irodalomszakos pedagógusok számára. Vendégünknek volt végül a fiatal írókhoz is egy megszívlelendő kijelentése, amelyet a kritikával kapcsolatban tett: „A fiatal íróknak nem árt a fejmosás, általában attól csak a hajuk tisztul és a fejbőrük erősödik.“ Vajha szívesen és helyesen értelmezné ezt az igazságot ifjú költő- és írónemzedékünk! Felejthetetlen emlék és élmény marad számunkra Illyés Gyula kassai, királyheimeci és stószi látogatása. Szenvedélyes humanizmusa példa és mérték marad számunkra. TOLVA] BERTALAN i 9
