A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-06 / 23. szám
Eredmények és tanulságok Az elmúlt év sikerült seregszemléje után nagy várakozás előzte meg öntevékeny színjátszóink idei komáromi felvonulását. És Joggal. A tavalyi eredmények újabb eredmények elérésére, újabb tanulságok levonására köteleztek. Ez megtörtént. Feltétlen eredményként kell elkönyvelnünk ez idén a lévai színjátszók mind tartalomban, mind formában művészt igényű előadását, (Candoni: Szombatesti vágy), a rozsnyóiak ősbemutatóval Járó kockázatvállalását (Kiss I: Erzsi tekintetes asszony), ugyancsak a rozsnyói tizenkétéves iskola növendékeinek színvonalas bemutatkozását (Vörösmarty: Csongor és Tünde), néhány nagyon tehetséges fiatal színjátszó (Kabáth Gabriella, Czinthe Éva, Sarlós Ildikó, Hudák Éva, Sunyovszky Szilvia, Vanyó Éva) „kiugrását“ s nem utolsó sorban jónéhány fejlődőképes műkedvelő, (Frencska Gyula. Mészáros Zoltán, Mihályi Mária, Misovszky Dezső, Stiglitz Árpádné, Drenkó István, Bodrogi Tibor, Soós Zoltán, Molnár János, Érsek Rezső, Szigeti Istvánná, Czibulka József, Dolezsál Pál, Szabó Éva Gál Erzsi) nemes igyekezetének tanúbizonyságát. A „Szombatesti vágy“ komoly és mába érő mondanivalója — az ember nem juthat előre egyedül — fegyelmezett előadásban került színre. Kisebb fogyatékosságai ellenére, Nagy László rendezői koncepciójának céltudatosságával igazolta szakmai hozzáértését és igényességre való töreksévünk jogosultságát. Ez az előadás határozta meg azután a mércét, amelyhez a bíráló bizottság további munkája folyamán alkalmazkodott. Sajnos azonban ez a mértékkitűzés elhamarkodottnak bizonyult, mert további tapasztalatok arra mutattak, hogy nem lehet, de nem is helyénvaló azonos mércét állítani különböző körülmények között élő, különböző alapállásból kiinduló, egymástól nagyon is eltérő képzettségű és képességű egyének és csoportok számára. Ez a tény már a második előadás után {Erzsi tekintetes asszony) kezdett kibontakozni. A darab dramaturgiai felépítésének, lélektani elmélyülésének hiányosságait sem rendezői kéz, sem színészi tehetség nem tudja pótolni. Ugyanígy helytelennek bizonyult hasonlatokat vonni nagy gyakorlattal rendelkező szereplők rutinos játéka és kezdő műkedvelők első színpadi kirándulása között. És Itt kerülhetne sor elsősorban a jelzett tanulságok mérlegelésére. Helyes-e vajon színjátszóinkat egyforma kritériumok elé állítani? S mit kívánjunk tulalajdonképpen öntevékeny dramaturgjainktól? A népművelést tartsák szem előtt elsődleges feladatul, vagyis azt, hogy az ifjúság, a falusi ember figyelmét a könnyű szórakozásoktól az önművelés felé fordítsák, vagy inkább színészi kvalitások fejlesztését szorgalmazzák? Tudjuk jól, a kettő szorosan öszszefügg, de feltétlen egymás^ hoz kapcsolódásuk inkább ha-: ladást akadályozó torlasz, mint útmutató jelzőtábla. El kellene végre vá-: lasztani a tejet a tejföltől, ami által nemcsak sok sértődöttségből fakadó visszavon nulásnak, de igen sok — az ügyhöz nem méltó — vitahangnak is elejét lehetne venni. Ez a hang a legmagasabb fokon éppen a dunaszerdahelyi csoport előadása (Gárdonyi: A bor) után nyilvánult meg, mikor is egyes túlbuzgó bírálók hiányolták a darab mához szóló eszmeiségét. Nos, szerintünk a szerdahelyiek előadása tökéletes illúziót keltő bemutatkozás volt és igazolta ama sokat hangoztatott állítást, hogy a jó szereposztás fél siker. Riedl Sándor rendezőnek sikerült gördülékeny, összeforrott előadást varázsolnia a nézők elé, és nem lehet kivetnivalót találni a darabválasztásban olyan csoport nál, amelyik már többször vállalkozott a múltban igényes feladatok megoldására (Antigone és a többiek, Kötéltánc, Amerika hangja stb.). Inkább dicséret illetheti Riedl Sándort, amiért könnyű szórakozásért a magyar dráma nemes hagyományaihoz nyúlt és nem valami irodalmi értékkel nem rendelkező modern giccshez. Méltányoljuk az ifjúság útkereső törekvéseit, de ezen a címen eldobni hagyományokat éppen olyan egyoldalú és elmarasztaló cselekedet lenne, mint pálcát törni azok felett, akik nem kívánnak elébe vágni a haladásnak. E cikk keretében nem volna helyénvaló idevonatkozó szempontjaink elemzése, sem annak a sok ténybeli nehézségnek a megvilágítása, mely az idei seregszemle műsorösszetételét meghatározta, de őszintén és kissé csalódottan levonhatjuk a tanulságokat, miért nem szolgáltak elég erős alapjául a kívánt fejlődésnek az elmúlt esztendő eredményei. Törvényszerűen vetődik fel ezek után a kérdés: Lehet-e különválasztani a „mit“ a „hogyan“-tól? Népművelést végezzünk e elsősorban, vagy tehetségkutatást szorgalmazzunk? Keressük-e azt, ami nem létezik, vagy fogjuk rá a hamisra, hogy valódi? A színvonalemelés valóban komoly szempont, de nem szorítkoznánk engedményekre ott, ahol a mérleg másik serpenyőjében a semmi „van“? Aszepsi színjátszók előadásán (Csiky Gergely: Buborék) és Jókai—Török „Fekete gyémántok“ c. darabjának bemutatója után kristályosodott ki a maga valóságában, hogy milyen sürgősen megoldandó problémák ezek. Míg utóbbinál azon sajnálkoztunk, hogy tehetséges színjátszók olyan szerencsétlen darabot választottak, amely nem nyújtott alkalmat színjátszói erények csillogtatására, előbbinél Kostyánszky Ferencné atmoszférateremtő igyekezetét méltányolhattuk csupán, Körmendy Ferenc, a „Fekete gyémántok“ rendezője elkövetett mindent, hogy a rossz dramaturgiai átdolgozás „szocialista-realista“ vonalát érvényre juttassa, de miután ez csakis úgy történhetett volna meg, ha a dramatizáló tiszteletben tartja Jókai helyesen értelmezett romantikáját, elsikkadt az „eszmei“ mondania való, elsikkadt a regény minden szépsé-> ge, hogy a helyén csupán zörgő papiról maradjon. Csiky darabjában csupán a női főszereplőnek, Sarlós Ildikónak sikerült megközelítenie a színpadra vitt figura jellegét, A „Buborék“, melynek a maga idejében komoly társadalmi mondanivalója volt — kissé szürke nyelvezetével, egymásba gabalyodó helyzeteivel nem az a feladat, amivel kezdő színjátszók első bemutatko-, zásul megbirkózhatnak. S minden problémák felett ott lebegett némely okosak ünneprontó, bomlasztó szándékú igyekezete, és a minden segítőszándékot félremagyarázó műkedvelői érzékenység. Sem egyik, sem másik nem nyújt megfelelő légkört az alkotói törekvésekhez. Hogy a Jókai-napok színvonalához mél-, tó-e Jókai színműveit előadni, hogy az író nevével fémjelzett ünnepély az a megfelelő hely-e, ahol saját nimbuszát tépázgassák, hogy a seregszemle keretébe beiL leszthető-e absztrakt kísérletezések útkereső topogása, és hogy milyen mértékben kényszeríthető egy-egy csoport erején felül való művészi megoldásokra, azt végre valahol valakinek el kell döntenie. De addig, amíg ez megtörténik, egy dolog legyen vitathatatlan, Ha meg kívánjuk őrizni múlt évi eredményeinket, nem sza-. bad késlekednünk. Birtokunkban van már valami, amit mindenáron meg kell tar-: tanunk, s ha egyet akarunk, azt együtt kell akarnunk, és nem egymás ellen, különben semmivé foszlik minden, amit ve-, rejtékezve kapartunk ki a közöny és tespedés hamuja alól. S ezek után még valamit a seregszemle szinte élményszerű meglepetéséről, melyet a rozsnyói tizenkétéves iskola „Csongor és Tünde“ előadásától kaptunk és Kanala Józsefné rendezőnek ott helyben megköt szöntünk. Üdvözöltük a szellemet, amely ilyen kezdeményezésekbe bocsátkozik. Nemcsak azért dicsé-, retes ez, mert ezekután a Rozsnyó környéki gyerekek jelesre felelnek Vörösmartyból, nem is azért, mert ezután több példányszám fogy el arrafelé ebből a klasszikusból, hanem azért, mert azok a gyerekek, akik ilyen légkörben nevel-, kednek, akik Csongor győzelméért, Mirigy bukásáért két óra hosszat izgulnak, bizonyára megtalálják a helyes utat az életben is, ha arra kerül a sor... és utólag ráeszmélnek a darab filozófiai mélységeire is, melyet ezen az előadáson azok a bizonyos igényesek „szerepfelfogásukból“ hiányoltak. Azoknak pedig, akik talán a megbántottság tövisét vitték magukkal, akik a múlt év töviseit lelkűkben féltve melengetik, csak annyit.,. A kritika nem bunkó, hanem tükör, A kritikus tévedhet, de igaza is lehet, Bírálót, szereplőt közös cél ötvöz ez esetben egymáshoz, s aki ebből a körből kL tör, az megtöri az egészet. Kritikus, szereplő vitázhat, veszekedhet, érvelhet és engedhet, csak egyet nem tehet egyik sem: nem némulhat el! Nem plakettért, díjért megy Komáromban a játék, a kitüntetés ott nem fokozatmérő, hanem buzdítás. Az értékmérő az ember maga. Mindenki annyit ér, amennyit ad az ügynek és nem annyit, - amennyit kap attól. Fogjon tehát mindenki ismét munkához, készülődjön és segítsen, hogy ami még nem tökéletes, azzá legyen, mire a régi város új művelődési házában ismét sor kerül a legközelebbi seregszemlére. DÁVID TERÉZ 14
