A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-06-06 / 23. szám

— De hiszen... eddig a törököt ölted, most meg már a németet ölöd? Tán elment az eszed?

— Az ész? Az nem megyen sehova, az csak úgy... van, az csak egyhelyben van, de miért a karja mindenki kipusztítani a magyart, mondja idesapám, miért? Brühahahaha... — Ez, az utóbbi a lélekben túlról átviharzó zokogás.

— Én nem tudom, fiam, én nem tudom, hogy... jó lenne már végre békességben élni, lenni, dolgozni, senkit nem bántani, aki arra rászolgál, azt segíteni... Ne törődj te a világ sorjával, fiam ...Ne törődj. Gyere, költözz be hozzám

a faluba, aztán__minden olyan jó lesz,

meglásd.

A fiú megnyugszik lassan. Szótlanul szöszmötöl holmijával, aztán egyszer csak váratlanul mondja:

— De hiszen édesapám lőtt belé legelőször is a nagy pusztuláskor a törökbe!

Az öreg meghökken.

Az más volt, fiam, az megint más. Mert__teszem azt, ha valaki bejön valamiféle rossz szándékkal az udvaromra, hát csak nem tűröm szótlanul, hanem én biza, leütöm vagy lelövöm, az már szent. Hát nem igaz, fiam?

— Igaz biza, idesapám.

— Nahát. Akkor az már olyan vöt, mintha az én udvaromat, házamat akarták volna felverni a törökök.

A fiú csaknem kurjantva mondja:

— Nahát, ez az. Ippen erről van szó. Most itt vannak ezek a szaros németek,

aztán__— s a cókmókot, amit eddig úgy

ahogy lerakott, most szétdobálja megint. Az apja leül csendesen az árva vacok végére, lecsüngeti két árva kezefejét térde közé, hiába itt minden, a fiát nem fogja a faluban a hely. Vagy pediglen... igaza volna?

Lehet, hogy igaza van. Hiszen ... többet tudnak már ezek a mai fiatalok, mint az öregek. Magyarán: Több esze van ma egy csirkének, mint tegnap egy kotlőnak.

III.

Ä tavaszi áradás után rénszarvas agancsokat, koponyákat, kőbaltákat, halotti urnákat, bronzból kovácsolt tandzsákat találtak az iszapban. Ahány tárgy, ugyanannyi vihar sepert által megint és megint a tájon. Dehát ezek a mai történelmi viharok miket hagynak vajon maguk után? Vajon lesznek-e olyan mára emlékeztető tárgyak, készségek, amelyeket kimosnak a mélységből a folyton és folyton visszatérő áradások? Mert aztán... ha valaha is halmozódott egymásra a történelem, manapság is halmozódik szerivel. Világos, hogy megint és megint másképpen. Mindig másképpen.

Á történelem zajlása nem mindig sírással telíti a tájat, hoz az néha kedvet, örömet is. Az Is igaz viszont, hogy ez sokkal

de sokkal kevesebb, mint, amaz. Egy kicsi öröm is elég lehet néha az egész életre. Dehát a régi tárgyak se annyira az ember érzelmi életét mondják el a mának, inkább csak az egymásra halmozódó mindennapok küszködését, s nézi az ember ezeket a tárgyakat, a múltbéli emberek, családok megelevenednek, tesznekvesznek, élnek, szeretnek, gyermeket szülnek, de mintha néma volna az egész őstörténelem. Nem hallik se sírás, se öröm. Mit tud elmondani majd a ma érzelmi világából a jövendő? A régi tárgyak sok mindent elmondanak, de mégis, legbiztosabb híradás a múltról az emlékezés.

De az öregek se emlékeznek már arra, hogy valaha is járt volna ilyen jó világ a parasztra, mint amilyen most van.

Ez a jó világ tulajdonképpen nem most kezdődött == pár hete, amikor a defterdár rátukmálta a falura a törökbúzát, meg a csicseriborsót, hanem biza tart már két, de jobban mondva három esztendő óta. Persze, nem úgy kezdődött, mint az idő, hogy íme, még az imént dörgött, csattogott, és most meg mát süt a nap. De egyszercsak elmaradtak sorba olyan követelések, mint például a fejadő, az idén meg már a kutyaadót se kellett fizetni. Az új ház ablakait se méricskélik valami nagyon, hogy erre is csak két arasz lehet, de felfelé is, ha egy kicsit nagyobbra sikerül, hát oda se neki.

A nem is olyan régi gyötrelmek, karóbahúzások, szenvedések? Nem felejtik el, dehogy felejtik, de... a sebeket inkább csak tudják mára, mint érzik, a sírdomb megvan, de a megholt már nem érez.

A mocsarak erdői is kinövik saját tüzeiket, a legázolt káka, levágott nád vagy lekaszált rét, vagy bármilyen fű kinő megint és megint.

Mindaz, ami a nehéz időkben elrongyolódott vagy elhanyagolódott, most szemlátomást pótlódik, hamar: a lecsüngő

házereszeket egykettőre felverik, s megdugdossák a tetőket, új sövényeket fonnak, rendbehozzák a górékat, ólakat, gabonásvermeket, s van aki hivalkodőn a tornácon lévő hombárba öntötte búzáját.

Meg se várják a telet, házasodnak, lakodalmaznak, nem is beszélve a névnapokról és keresztelőkről.

Csak itt: Zsákén van ez így?

Nagyjából másutt is hasonló a helyzet, persze, de Zsáka a fő-fő példamutató. Nagy híre van ennek a falunak, kiváltképpen a századvégi nagy herce-surcák miatt, amikor is úgy vágták rendre a bajomi törököket, mint a rongyot. (Ezek az idők is szépülnek, egyre szépülnek, és nőnek, az emlékezetben !

Nem ok nélkül van az, hogy Zsákára példamutatóként néz a környék, még azon is túl. így érthető, hogy Pethő jános, néhai kondásszámadó és mai udvarbíró a Kerek! várban, egyremásra nyargalászik lóháton, hol bent a faluban, hol pediglen kint a rétben. Most itt van a rétben megint, mégpedig a kondásszálláson, ahol olyan sok időt eltöltött valaha jóban, rosszban. Itt vannak a kondások, juhászok, gulyások, még a faluba bejáró csordától, csürhétől is vannak itt. Még egy csikós is van. Meg aztán a víziemberek, halászok, méhészek meg a táltos! Meg Karácsony, a tudósember! Ülnek kettős, madnem hármas fél karéjban, de hát vannak, akik állnak. Nem gyűlés ez, csak beszélgetés. A tények, tennivalók ismertetése.

— Szóval... ha úgy esik a sor, akkor ... kiállnátok Bocskai mellé? Persze, nem megannyian, hanem csak azok, akik a jószágtól tehetik és az erejükből telik. Vagyis, a fiatalabbja.

— Kiállunk, hát hogyne állnánk? De persze, fontos hogy vajon velünk jönnének-e a kölesériek? — mondja immelámmal Cseppentő.

Azokkal is majd csak szót értünk! — Feláll, s kicsit előrébb jön. — Majd ... szólunk idejében. Lehet, hogy kiszaladok megint, hamarosan. Most pedig bemegyek a faluba, a tanács vár azóta.

Az emberek csak néznek. Cseppentő meg éppen a gyepet nézi, ami csaknem ide ér az orrához, mivel a két sarkán kucorog. Egy parányi kis hangya cipel egy nálánál jóval nagyobb kenyérmorzsát, s mintha ő lenne az a hangya, és a kenyérmorzsa nem is az, ami, hanem kő. Hiszen ő is mindig igen nagy terheket görget, amióta csak megvan. De ha kenyérből lenne az a teher, de kő az bizony, kő__És mindenkinek cipelni kell

a maga terhét, ha hangya, ha ember, ha madár, ha állat, mindenkinek, de mindenkinek, aki csak van, aki él, de__ők, a

törökök meg a németek milyen terhet cipelnek és miért cipelne!.? Neki, már mint Cseppentőnek, az a nagy terhe, hogy nem hagyja, hogy a török megölje őt, annak, márhogy a töröknek meg az a terhe, hogy

szeretné megölni őt__Az 5 terhe tehát

dupla. Vagyis annyira embertelen, hogy már gondolatban is alig bírja. Teher nélkül nem lehet élni az embernek? Ügy látszik, nem lehet. Meg kell hát ölni mindenkit, aki ölni akar. ha Pethő János mondja, akkor úgy igaz, hogy most meg már a németek vannak soron ...

== Csak így, la, ahogy vagyunk? — s kezével a többiek felé kanyarint. De ebben a mozdulatban egy villanásnyi idő alatt szinte belévetül az általa eddig ismert világ, de még ezen is túl. A Héttorony vára szinte semmivé lesz, a bécsi marhahajtó úton összedőlnek a vámházak, nincs többé se tized, se harmincad, mi minden van ebben a mozdulatban? Az ő eszejárásához igazodott az egész világ. De Pethő János megfellebezhetetlenül magyaráz.

— Amit mi vállalunk, azt vállalják másmilyen rétbeli emberek is. Még azok is, ahol már rét nincsen egyáltalán. A kölesériek például vállalják. Ha ma még nem vállalják, holnap már bizonyosan.

— Hiszen... Lippai Balázs beállott zsoldra a váradi kapitányhoz!

— Akkori De ott is hagyta. Most csak... a maga szakállára dolgozik. Hun ezt bosszantja, hun azt.

— Valamit mi is tudunk erről. De Németh Balázs is hazajött. Aztán az meg ott kezdi, ahol abbahagyta?

— Nem hiszem, hiszen... öregszik is már az ember, mint a kutya. Meg aztán ... pihenni is illik már erre a nagy hercehurcára. Az is igaz különben, hogy majd pihenhetünk eleget, ha meghalunk. Hát nem igaz, János? — okoskodik Cseppentő.

— Igaz biza, hallod, nagyon igaz. Úgy szép az élet. ha az ember mindig megpróbál valami jobbat, okosabbat. Hiszen éppen ezt próbáljuk most megint,aztán..,