A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-30 / 22. szám
felcseperedett, azután aztán kiment a reibe, kiskondásnak, majd marhahajtónak Becsbe, Drezdába, Brüsszelbe. Mindegy, csak ez a fiú volt hozzá a legközelebb. Hogyha ezt szereti, mint hogyha a többieket is szeretné. Mi több, ebben az egy fiúban mint hogyha még önmagát is szeretné. De még másmilyen gondolat is felrémlik benne hirtelen, mintha ez az egy fiú jelentené számára elsők eieségét, a régen elment, hűséges élettársat, sőt. Mintha ez az egy fiú lenne jelképe, eir’ keztetője a második kései asszonynak, Halász Katának, a hűtelennek is ... — Fiam, fiam, bejöhetnél hozzám a faluba, se te, se én ne legyünk tovább úgy kardalészába... — mondja ki végre. — Hiszen majd meglátjuk, édesapám, hogy ... hogy lesz, mint lesz. Az majd elválik... — a valamivel odább ácsorgó Pethő Jánosra néz. Tudja, hogy az Kerekiben udvarbíró. S azt is sejdíti, hogy nem potyára ácsorog most itten. Legalább is nem azért, hogy ők hazajöttek. Hanem másért. Bizony másért. s** Igazad van, Miska ecsém. Nekünk mindig, de mindig csinálni kell valamit. Csak hát persze okosan, nem olyan hebehurgya módon, mint ahogy ti saját szakállatokra megrohantátok a ladányi vásárt. Ogy nem szabad. Amit nekünk tenni kell, ahhoz ész is kell, hékás! — magyarázza Pethő János. Egy fiatalember, aki eddig egy szót se szólt s aki úgy lapított eddig amott hátul, mint aki vizet se tudna zavarni, most egy kicsit idébb jön. Oldalvást nézegeti Tüdő Miskát, tetőtől talpig s megfordítva. Aztán lassan, megfontoltan mondja: — Szememmel láttam, amint Püspökiben verik pápistává a magyarokat. De Váradon sem különb a helyzet, maga Nyári Pál várkapitány is áttért már, cserben hagyta az összes lakosokat, vagyis a magyarokat. Ha így tart tovább, egy magyar se marad nemcsak Váradon, hanem az egész környéken sem. — Az összes császári országrészeken sem. De még Erdélyben sem. — Ezt Pethő János mondja. Miska feszengve hallgat, hol Ide kapja a fejét, hol oda. Mikor ki beszél. Mennél több szót hall, annál inkább érzi, hogy valami nem pászoi itten, valami megint nem pászol, de mi? Igaz különben, hogy soha nem pászolt itten semmi,, mindig volt valami, amiért nyakába kellett az embernek akasztani a bakót és kezébe venni a baltát, de most már, most valami megint más. Míg ő a Hét torony udvarán hol ásta a dögárkot, hol pediglen csak úgy kóringyált, mintha egészen másmilyen oldalával fordult volna a világ. Olyan jó lenne már, hogy ne forduljon se erre, se arra, hogy az ember csak legyen, vigyázzon a kondára, vagy a csürhére, télen fonja a szállás körül a sövényt, kergesse a farkast, hányja a havat, és nyáron ballagjon a jószág után és faragja a furulyát. És ha készen van, akkor fújja. Hamarosan harminc esztendős, és család is kellene, ne örökkön a más fejércselédje után törje a happáré. — Mit láttál te Püspökiben, te? — mordul a fiatal Thönkőyre. Az nem tartozik a hajdúk közé, így aztán elég lenézőn válaszol: — Éppen eleget ahhoz, hogy ... soha többé ne tudjam nyugodtan átaludni az éjszakát. ' Majd tudod, ha... öregszel, vagy elmegy az eszed. Thönkőy felcsattan: — Az lehet. Az könnyen meglehet. De akkorra elpusztul az egész magyar nemzet. Ezt a szót, hogy nemzet, Miska még sohu ki nem mondta, de annál többet bukkant fel lelkében a rabságban. Hol csak úgy, halványan, hol pedig lobogva. S most úgy érintette a szívét, mintha máris kezdene leszakadni az ég. Pethő János felé fordult: — Csakugyan... van ebben valami? — Van. Mégpedig sok is. — Hát hiszen akkor... gyerünk, mit ácsorgunk itt? — s egy darab sárgadinnye héját, amit valaki ott hagyott a fűben, felrúg hirtelen, s az magasan elrepül Kömlő Boldizsárnak, a táltosnak a feje felett. Az sunyit, utána bámul, aztán Miskára formed: — Mit jártatod a szádat? Ha Istentől van, akkor úgyis hiába handarikázol, nem lesz reformált vallás. — De hát akkor magyar se lesz, hát nem érti? — Hát az se lesz. Mit lehet ellene tenni? Mókucza, a méhész nagyon megdöbben Fogalma se volt, hogy ennyire rongyember lehet valaki, mint ez a táltos. — Hadd el mán magadat, te,te... mitugrálsz! Te... hó-kusz-pókusz! Ne szólj te bele. Nem a te eszedhez való az. te bele. Nem a te eszedhez való az. Mert,.. Miért is kínozzák ezek a* papok a szegény magyarokat, he? — Nem kínozzák, ha áttérnek. Térjenek át. Akár inde, akár unde, vagyis hogy... egy kutya... — Mókucza csak* nem vijjog, mint a keselyű. Mindig sej tette, hogy a táltos román, és tényleg, most elszólta magát. — Hogy mersz te beleszólni a mi pap jaink dolgába, he? — Miért? Több eszem van nekem, mint az összes papnak! — zengi Kömlő Boldizsár, a táltos, nagy fennszóval, és fe* jét felveti, két kezét hátra hajítja, meg fordul, méltósággal, és indul elfele. Dö bocskora megakad egy öreg embernek karjáról csüngő karikásába, megbotlik, Csaknem hasra esik. Az emberek nevetnek, csak Mókucza, a méhész dörmögi bosszúsan: *— Erdigy, a fene ett vóna meg! — Hé, hé! el ne vidd az ostorom, hél — kapkod az öreg. Pethő János a napra néz, hogy vajoil mennyi is lehet az idő, aztán mondja: — Hát erről van sző, emberek. Meg asszonyok, Meg sok minden másról. Hi* szén mindenki tudhatja, aki csak akarja, hogy mi megyen a németek alatt. —■ Mondja, de nem arra gondol, de tudja, hogy jó volna az összes bajokat egyetlen egy szóba sűríteni, mint valami varázs* igét, hogy rögtön mindenki megérthesse, és nyomban kaszára, kapára! S így mindenre elszántan menni Bocskaihoz. De hi* szén az is olyan nehezen érti meg, hogy miről van sző, hogyan értené meg köny* nyen az egyszerű nép? Addig kell magyarázni, míg végre megérti. — Mi még majd találkozunk, és... hátha többre jutunk. De... holnap gyűlés lesz a helységházá* nál. Aki teheti, okvetlenül legyen ott. — Most meg Thönkőy Bálintnak mondja: —■ Mi meg ... menjünk. Mert mindjárt esté lesz... S mennek, be a faluba. Az emberek is elszádorognak, ki erre, ki arra. Tüdő Miska minden tétovázás nélkül bémegyen a nagy kutrica innenső végéber a kondásszállásra, ami alig más, mini egy nagy tágas pitar. Feleformán szabadkémény alja borítja. Rábámul arra a sarokra, ami az övé volt valaha, de most ott csüng a szegen valaki másnak a gesznye-gunyája, elfordul hát, s odább kezd lepakolni egy árva, nyilvánvalóan gazdátlan vacokra. Az apja sírős szem* mel, didergő lélekkel tapicskol mögötte. Mókucza, a méhész megáll, az ajtóban* — Hát a... lovadat hova kössük. Mis* ka ecsém? — kérdezi. Mert hiába méhész az ember, ilyen pompás, szép, csicserés lóval bajlódni külön gyönyörűség. — Jövök én mindjárt, azonnal, csak ... — s ezt a holmit ide teszi, ezt meg oda. De holnap vagy még inkább ma egy pócot csinál ide ni, a vacok fölé. De még hogy ölik odaát a... magyaroknál a magyarokat? Nahát aztán . . ilyet se látott még a világ... meg aztán... miért kell egyik féle népnek megölni a másikat, ugyan miért? S ennél a gondolatnál az egész ember mintha merevül méreggé változott volna, meg dühvé, hirtelen szembe fordul az apjával, pillanatig csak bámul rá,aztán a nyakába borul és zokog: — Ne haragudjék, édesapám, de . .. én megyek oda, ahol ölik a magyarokat, és ... én egy szálig visszaadom nekik ... — Mit akarsz te csinálni, édes fiam? — Ölni a németeket. Mind egy szálig megölni! (Folytatjuk) 13 Kosík Tózsef rajza
