A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-23 / 21. szám
I. Vlaszov elfogásáról számos legenda Járt szájról szára, főként a hadsereg köreiben. Ezek a legendák azonban nem felelnek meg a valóságnak. Nem felel meg a valóságnak az a verzió sem, amely régebben a sajtóban látott napvilágot. Mint az események közvetlen részvevője, sőt részben irányítója is, az alábbiakban hitelesen számolhatok be az eseményekről, illetve Vlaszov elfogásának körülményeiről. Páncélos hadtestünk Berlin irányában nyomult előre, mikor parancsot kaptam a törzstől, hogy éjszaka forduljak Drezda felé. Nem tudtam mire vélni a parancsot, azonban politikai biztosom. Jeliszejev ezredes a törzstől visszatérve jaegmagyarázta: — A Prágából érkezett hírek szerint Csehországban felkelés tört ki és a felkelőknek segítségre van szükségük. Két órával később hadtestünk elindult az összpontosítás helye — Thorgau felé. Minden eszközt igénybe véve siettünk a felkelő Prága segítségére s mér a berounl járásban jártunk, mikor gépkocsin utolért bennünket Kutuzov ezredes, a front parancsnokságának tisztje s négyszemközt ezt az utasítást adta: — A „főnök“ (Így hívtuk a főparancsnokot) azt a parancsot adta, hogy a hadtest azonnal forduljon Beroun—Nepomuk —Klatovy irányába. Egyesüljetek az amerikaiak fő erőivel. A továbbiakban a helyzetnek megfelelően járjatok el, azonban semmi esetre se bocsátkozzatok harcba. — Kivel? — kérdeztem meglepetten. — Hát természetesen az amerikaiakkal. — Hát hogy bocsátkozhatnánk harcba a szövetségeseinkkel? — Magam is ezen a véleményen vagyok, de hogy kire vonatkozik a parancs, azt már nem tudom megmondani. A parancs egyszerűen ez: ne bocsátkozzatok harcba. Majd a helyszínen meglátod. Így tehát megismétlődött a Berlin előtti eset. Prágától alig másfél órányira voltunk s most ismét más irányba kellett fordulnunk, ezúttal délnyugat felé, Prágába más egységek mentek. Ml egyebet tehettünk, nekivágtunk az útnak. Útközben az amerikai repülők több Ízben megfigyelték hadtestünk mozgását, azonban nem léptek velünk érintkezésbe. Nem tudtam megérteni, hogy ez mit jelent s ezért letértünk a Jó útról és az Vlastov 1944-ben, amikor a Hitleristák fogadást rendeztek számára Prágában CTK. felv. fo q w fiqtmel nimm erdőben haladtunk tovább, hogy felülről ne figyelhessenek meg bennünket. Az Uslava folyó mellett amerikai tisztek fogadtak bennünket. Udvariasan megkértek, hogy menjek velük a hadosztály törzséhez, amely a városkában állomásozott. Hárman mentünk: jómagam, a törzsparancsnok és a politikai biztos. Mielőtt a törzstől az amerikai hadtest parancsnokához indultunk volna, felderítésünk parancsnoka fontos hírt hozott: a nepomuki erdőkben nagyszámú fegyveres német tartózkodik, a várostól délre pedig Vlaszov egységei táboroznak. Csak most értettem meg, miért küldött ide bennünket a parancsnokságunk. Vlaszov egységei! Ez annyit jelent, hogy tüstént tennünk kell valamit. De mit? Előbb meg kell tudnom, hogy vélekednek a dologról az amerikaiak. Mit tudtam voltaképpen Vlaszovról? A háború előtt nem találkoztam vele, a háború alatt sem, noha sok mindent hallottam róla. Az a hír járta, hogy a katonái szerették, igazságos volt, bátor és cifrán tudott káromkodni. Mikor a háború elején bekerítették és megsebesült, katonái a kezükön vitték ki az ellenség gyűrűjéből. Azt beszélték róla, hogy Sztálin bizalmát élvezi. Ezerkllencszáznegyvenkettő telén Sztálin Vlaszovra bízta a második roham-hadsereg vezetését. A hadsereg feladata az volt, hogy áttörje az ellenség Leningrád körül vont gyűrűjét. Sokan azt hitték, hogy alkalmasabb személyre nem is eshetett volna Sztálin választása. Négy hónappal később azonban a németek bejek ntették, hogy foglyul ejtettek egy szovjet tábornokot. Egy kunyhóban rejtőzött — közkatona álöltözetben. Mikor azonban észrevette a németeket, odakiáltotta nekik, hogy tábornok. A német törzsön később beblzonyult, hogy csakugyan Vlaszov tábornok, a második roham-hadsereg parancsnoka. Egy további hónappal később már azt adták hírül, hogy Vlaszov tábornok hadsereget toboroz a hadifoglyokból s ez a hadsereg a németek oldalén fog harcolni. Magam erről az „Orosz felszabadító hadseregről“ 1942 végén hallottam először. Mivel ezeknek a hazaárulóknak nem volt más választásuk, a halálra ítéltek elkeseredettségével harcoltak. Ha katonáink vagy tisztjeink valamelyikét elfogták, irgalom nélkül kivégezték. A németek beismerték, hogy Vlaszov egységei egész jól beváltak. Pfeffer német történetíró a második világháborúról írott könyvében így emlékezik meg róluk: „Az önkéntesek között különleges helyzete volt a szovjet tábornok, Vlaszov ve-A Szovjetunió Hőse, Fominib Ivanovics Jovgenyij 1906. december 24-én születeti Édesapja vasutas volt. Ezerkilencszázhuszonnyolcban behívták a hadseregbe, ahol közkatonából a páncélos haderők altábornagya lett. A Nagy Honvédő Háborúban háromszor sebesült meg, harminc szovjet és három idegen rendjellel tüntették ki és számos kitüntetést kapott. Fominih tábornok számára a háború május 9-én nem ért véget. Néhány nappal Németország fegyverletétele után bonyolult és kockázatos vállalkozást vezetett Csehszlovákia területén — az áruló Vlaszov tábornok elfogását, amelyért a Szuvorov-renddel tüntették ki. Az alábbiakban e számtalan legenda övezte eseményt mondja el. zette „Orosz felszabadító hadseregnek“. E hadsereg zömét volt szovjet hadifoglyok alkották s rendkívül kevés szökevény akadt közöttük. A német hadvezetőség hosszú ideig bizalmatlan volt ezzel a hadsereggel szemben, ezért nem is fegyverezte fel és csak a háború utolsó fázisában vetette be. Vlaszov tábornok hívei nem szándékoztak nemzetiségek szerint felosztani a Szovjetuniót, céljuk az volt, hogy felszabadítsák az országot Sztálin rendszere alól s emellett meg akarták őrizni a szovjet hatalom vívmányait.“ A háborúban számos olyan szovjet parancsnok tüntette ki magát, aki azelőtt ismeretlen volt. Megesett azonban ennek az ellenkezője is: egyik-másik parancsnoknak a háború letépte álarcát — gyávának vagy árulónak bizonyultak. Igaz, kevés ilyen akadt, de sajnos, akadt. Az amerikai törzshöz vezető egész úton Vlaszovon törtem a fejemet, meg azon, hogy mitévő legyek a továbbiakban. öt kilométerrel az amerikai hadtest parancsnokának székhelyétől egy osztag motorkerékpáros jött elénk és három élesen szirénázó gépkocsi A törzs bejárata előtt fúvószenekar várt bennünket. A hadtest parancsnoka némi tartózkodással, de kedvesen fogadott. Magas, reprezentatív külsejű, mintegy ötvenéves tábornok, nyilván okos ember és tapasztalt politikus volt. Ha nem csal az* emlékezetem, Irving Stafferdnek hívták. Tisztjeinek egy csoportjával és tolmáccsal fogadott bennünket. A tolmács nyomban tudomásunkra hozta, hogy amerikai rendjelekkel tüntetnek ki bennünket, és hogy az amerikaiak szeretnék, ha ebből az alkalomból együtt lefényképeztetnénk magunkat. Belegyeztem szövetségeseink kívánságába, lefényképeztek bennünket, nekem a nyakamba akasztották, társaimnak a mellére tűzték az amerikai rendjeleket. A ceremónia végeztével áttértünk a tárgyalásra. A falon egy hatalmas térkép .volt, amelyen csupán a szövetséges hadseregek találkozásának demarkációs vonala volt feltüntetve. A tábornok ott állt a térkép előtt, majd ellépett előle és így szólt: — Most pedig talán igyunk egyet találkozásunk örömére. Teletöltötték a poharakat, s miközben számunkra eléggé kényelmetlen szertartásossággal iszogattunk, állandóan azon törte ma fejem, hogy miképpen vessem fel a Vlaszov-ügyet. Vajon kiadják-e az amerikaiak? És mitévő legyek, ha nem hajlandók kiadni? Folytatjuk
