A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-23 / 21. szám

s ha gondolata éles lehetne, mint a kés és vakító villám, keresztül lobbanna a fél­világon: — Mikor jön haza az én egyetlen em­berem, mikor jön haza? De a felelet éppen úgy, mint a kérdés csak az ő vérében zúg. Ellenben megint lódobogás veri fel a port a Nagy utcán s megint széjjelrebbennek a libák, most ide-oda néz, aztán megyen, hogy megke­resse a gyermekeket. Nemcsak ő néz arra, amerre a tornyok 'és templomok néznek, napnyugatnak, ha­nem mások is, igen sokan a Tiszán innen is, Dunántúlon is, Erdélyben is, a Duna- Tisza közén is, ó, de sok édesanya, de sok gyermek, de sok feleség. Egymást vál­togatják az idők múlásában a szerettei­ket váró édesanyák, apák, vők, fiák és feleségek, mindig több a váró, mint az érkező. Várni, nem jönni, ez a legreménytele­nebb gyötrelem az egész világon. De most erre is zúg, de inkább csat­tog egy lódobogás, mint a fergeteg, s a népek, akik itthon vannak s nincsenek kint a réteken, vagy a határban, rendre tódulnak ki az utcára. Van, aki csak meg­áll a kerítésen belül és egyszer erre néz, egyszer amarra. Nem sokat lát, csupán­csak annyit, hogy egy ember vágtatott el arra, a Toppantó irányába, s pontosan ak­kor állott meg Török Piroskáék sörényka­pujában, mikor Piroska egy vászonkötőt hajtogatott össze. Aztán a vászonkötő a földre esik, s Piroska asszony csak néz, csak néz. Kint zabla csörög. Szappanos Jóska szinte mozdulatlanul néz be a kapu fölött a nyeregből, aztán lepattan róla. Piroska asszonynak csak most kezd vál­tani az esze: Koszi: József rajza — Szűz Mária, Jézus, az Istennek ő egy­szülött fia és Mohamed az egyetlen igaz próféta — hadarja össze a kettőt, a teg­napot és a mát, aztán a kapuhoz szalad, megmarkolja a kapu talpát, megemeli, s kifordítja egészen a kerítésig. Zabla csö­rög megint, Szappanos Jóska a néhai sza­­lontai pávás ember vezeti be a lovat az udvarra, de az asszony egyszerűen a nya­kába repül és rátapad merevül. , — Hát mégis ... egyszer... — zokog, de mennyire más ez a zokogás, mint akár az iménti, vagy a tegnapi. Itt az öröm is kétféle, a sírás is kétféle. Örülök annak, hogy a török agyon nem ütött, de annak is örülök, hogy én csap­tam agyon a törököt, sírok, mert óda van rabságban az én szerelmem, de sírok ak­kor is, ha hazajön a rabságból. Hiszen az itteni élet pontosan olyan, mint a koc­kajáték. Mindig és mindig feloldódik va­lami és vagy evvel, vagy eme másik olda­lával fordul. Szappanos Jóska valameddig éppen csak hogy állja felesége ölelését, aztán az ő karja is megenyhül, a kantár­szár kihull a kezéből s a ló lassan lépe­get befelé, a sziivafáknál megáll és fel­húzott ínnyel szedegeti a fa levelét. Egy perc? Két perc? Megállott itt az idő? — Na ... — mondja csendesen a férj, s mintha lassan, lopakodva jönne utána valami a messzeségből, megriad. — Nem, nem, nem engedem el soha többé... — mondja az asszony csaknem sikoltva, mert az itteni létezésben az em­lített két véglete a vagy igen, vagy nem, őbenne még jobban érvényesül, mint a falu bennszülött asszonyaiban. — Jó ... — hagyja rá Szappanos, és két karját ő is ölelésre szorítja megint.- Adok a lovadnak valamit, öcsém! — zeng a szózat által a kerítésen, aholis az öreg Punger bámul a sövény felett. Szappanos Jóska megriad. Nem is tud­ja, hogy mi a gyávaság, de asszonyok dol­gában az ember más, ohó! Mennyire más! Csaknem dadogva mondja: — Ni-ni, András bátyám! Jó napot kí­vánok András bátyám! Biz a jó lesz, míg aztán,... magam is utána járhatok egy kis takarmánynak... s lovára néz, még­pedig úgy, mintha a lő helyén egy zsák kincs lenne, vajon észre veszi az öreg szomszéd, -hogy micsoda fájin egy perzsa ló az? De még az öreg, hanem a felesége! Kicsit meghökken, mert az nem a lovat nézi, hanem őt, magát, mindig csak őt, magát . .. mintha nem is a mufti házából cibálta volna ki annak idején. No de a ló. meg az öreg szomszéd: — Hogy vannak? — s lassan a kerítéshez megyen. Az asz­­szany eléggé idétlenül lép ide, oda, aztán kiszalad az utcára, s tenyere mellett ki­áltja: — Piroska! Jóska! Á gödrök között a káka meghullámzik tucatnyi gyermek törtet errefelé, és nár pillanat múlva Szappanos úgy bámulja őket, nem tudja, hogy melyik másik s me­lyik amazik, de azok is csak állnak. Egvl­­ke-másika szemét lesüti, a körmét pisz­kálja. — Piroska, Jóska, hát... gyertek mán közelebb. Hiszen haza Jött idesapátok, hát nézzétek! — teregeti az édesanya hol az édesapa, hol a gyermekek felé a kezét A két gyermek lassan kiválik á többi közül, egy kicsit dévánkoznak. aztán kar­jaikat kitárják hirtelen, mintha magukhoz akarnák ölelni az elmúlott időt. Előbb csak az itteniek, faluvégiek röf­­íennek össze a kanu előtt, aztán egy em­ber ballag odábbról, egv másik még odábbról, olyan is akad, aki elébb csak kiáll az utcára, néz öt-hat felé, aztán megindul erre szemszögéből egyenest, Csomóra gyűlnek odakinnt, hamarosan, aztán a sövényajtó meglebben, tódulnak bé. — Ni-ni, Jóska! Hazajött Jóska! Ni csak­­... a szalontai pávásember! — s vigyo­rog, mert azt is tudják, hogy a hajdúvi­lágban úgy ismerték ezt csak, hogy a pá­vásember. A szalontai előnevet már itt kapta. De, ha sokáig él, nem Szappanos; Jóska lesz egészén bizonyosan, hanem: Dzalontai Jóska. A táj ilyenképpen for-, málje errefelé nemcsak az egyéni ember­­jellemét, alkatát, felfogását, hanem még a nevét is. A név pedig sokat jelent az em­ber számára. Beszéd, kérdezősködés, a már régebben, raboskodók után. Igen minden családnak van, kit sirasson. Némelyiknek kettő ís^ több is. Apa, férj, testvér, feleség, unoka­­testvér, sógor, nagybátya ... Te ... márhogy ... Jóska ecsém, te ... láncon voltál, vagyishogy ... csincserben?" — kérdezi az öreg szomszéd. — Nem, dehogy. Közülünk, zsákaiak kö­zül nem volt senki láncon. — De mégis, Cseppentő jött haza elébb, van már két hete, hogy itthon van. — Az, más. Hazajönni aztán megint más — mondja Szappanos és másfelé fordítja a fejét. Nem szeret erről beszélni se. — Az én sógorom is hazajött Kölesére', Németh Balázs! Azt láttad ottan? — zen­gi amonnan, szélről egy ember. — Hogyne láttam volna. Ű utoljára csincserben volt. Az úgy jött haza, hogy senki nem hitte volna, hogy milyen kicsi, keskeny a lába, meg a keze, egyszerűen.., egy déli csincserélés után kihúzta két ke­zét s két lábát a karikákból, aztán fel­szaladt egy toronyba, onnan lelökött két őrt és túlfelől meg eltűnt. Az Isten tudja hogy, de eltűnt. Én találkoztam vele ké­sőbben ... egy-egy vendégfogadóban ... — Nem, nem erről nem lehet beszélni. S a felesége után sandít. — De most már itt­hon van ... — Mondja. — Itthon az. Vagyishogy otthon, Köl­­cséren. — Igen. Hát... mindenki haza akar menni, aztán ... már ahogy sikerül. Egyik így, a másik meg amúgy. Most már en­gedi haza a török a magyart esőstől. — Magyarázza Szappanos, de a zajban, kí­­váncsiskodásban mintha egy kicsit meg­sikerült volna. Az öreg szomszéd kötőnyi szénát cepel által, viszi a lóhoz. Az emberek szétvál­nak, aztán összefolynak. Nézik, hogy az öreg szomszéd markából eteti a lovat. Érdekes így becézni, mert ez aztán 16, valóban. Almásdere és hőkája is van neki. Méghozzá, csődör. Ezt már megéri abaj­­gatni. — Most meg mán ... mit is adjak ne­ked enned hamarosan ... — tűnődik az asszony. Gyere. — Megfogja a kezét, ve­zeti be. A pitarajtón egy lepedő csüng, hogy a légy be ne menjen, most megleb­ben, a Szappanos eltűnik az emberek elől az asszonnval egvütt. Azok valameddig szamukálódnak még, aztán két kezüket hátra csapják, fejüket felvetik, belésza­­golnak a levegőbe, de úgy, mintha az egész világba szagolnának, aztán egyen­ként párosával elszádorognak. Pitar, ház: ennyi a lakóház mincössze. Háznak hívják az épületet konyhával, ka­marával egvütt úgy. ahogvan áll a por­tán, de háznak híviák bent a szobát, ahol laknak, alusznak, élnek. Már csak télidő­ben inkább, mert nyárban csak éjszakára mennek be a házba, reggeltől estig kint csinálnak mindent, amit csinálni kell, a pitarban. (FOLYTATJUK) 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom