A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-16 / 20. szám
Hátha még tudnák, hogy nem csak itt, náluk van gyűlés ©zen a napon, meg mostanában, hanem az egész környéken. Még azon is tői. A Részeken. Akkor talán el se jött volna a gyűlésre egy se. Hanem beleszaladt volna egy szálig a rétbe. No de ha már így van, akkor hallgassák meg legalább, hogy mit akarnak? — Hajjuk hát, mert... sok a dolog aztán... mind szorgos! — rikkantja hátrább egy ember. A gyűlés felzúg, mint a méhkas. A legtöbb része mond valamit, de még az a jó, hogy nemigen lehet hallani, hogy mit. A defterdár pedig alaposan hegyezi a fülét, de mintha csak ilyesmiket hallana, hogy“ — Meddig ácsorogjunk még itt? Mit akarnak tőlünk, kérni megint? Nem kérnek azok, hanem visznek, te marha! Erigy már, te, te vagy a marha, miért nem hallgatsz az okos szóra? Milyen okos szóra? A töröknek lehet egyáltalán okos szava? Az is marha volt. aki megcsinálta! Aztán csönd. Mindenki olyan jámboran, kedvesen néz a defterdárra, bíróra, mintha nem is ők zajongtak volna az imént, hanem más. Más gyűlés, más emberek, más nép . .. Képíró Ferenc, a bíró, ismeri jól a falu népét, ha kihende-bundálja magát, lehet evvel okosan beszélni. Kedélyesen, szinte vidáman kérdezi: — Kibeszélte magát mindenki? Csönd. Csak odább, hátul, valaki röhög. Aztán más valaki is elkezdi, aztán csak kuncogás hallik, de az is elhalkul azonnyomban. Hogy mi volt ez, s miért volt, soha nem tudja meg senki. Még tán azok se, akik röhögtek. Ezért és sok minden másért soha nem lehet hű és pontos a történetírás. De, hogy ez az egy eset mégis ki ne maradjon, egy ember ma reggel estéről maradt törtpaszulyt früstökölt, s nem tehet róla, egyáltalán. hogy nagyot dúrjantott. S olyan jámboran néz fel a bíróra, mintha valami egészen mást csinált, mintha csak sóhajtott volna. Éktelen röhögés. Sokára mondhatja valaki: — jó lenne, ha egyszer már békét hagyna nekünk a török! — Hászen éppen ez az. Erről akar most a defterdán beszélni. Az alajbég küldte hozzánk, Bajomból. — Békéről, ezek után, amiket velünk tettek? Szegény jó Toll Verekiászt alig öt esztendeje karóba húzták, meg aztán... Nem tudja tovább mondani, mert egy másik ember közbeszól: — Ha egyszer valaki levágja az ember orrát, nem ragad az vissza többé! — Jól mondta. Mert neki csakugyan nincsen orra. Egy gödör van csupán az orra helyén. Képíró Ferenc volt már nehezebb helyzetben is. Rápislog az emberre, ismeri jól. Az öt évvel ezelőtti megrohanáskor halottnak tettette magát, akkor vágta le egy török az orrát. — De hát értsétek meg, felebarátaim, hogy most nem kér a török semmit tőlünk, hiszen még ő akar adni! — csitit-. ja ókét. A gyűlés meghökken. Hogy ők a töröktől kapjanak valamit? Ez, enyhén szólva hihetetlen. — Adni akar valamit? Ha már a töröktől jön valami, nem lesz abban semmi köszönet! Nincs azon Isten áldása! — Honnan tudod kigyelmed? Tán kaptál már a töröktől valaha is valamit? — vakként az öreg Tüdő, aki, mióta kiengedték Cseppentőt a rabságból, azóta minden áldott nap várja és várja a fiát. Azt hiszi, hogyha a törökről rosszat mond, valaki besúgja és a fiát nem engedik haza. Van, aki csak hallgat, vám aki szeretné hallani, mi is lenne hát az a jó? Kirobban a lárma megint. — Befogni azt a büdös pofát, aztán ... hajjuk, hogy mi leve belőle! — rikkantja ott hátul Cseppentő Ferenc. Ez már más. Ha Cseppentő mondja, akkor megint más. Akkor megindulhat a beszéd. Mert Cseppentőt apraja, nagyja, de mindenki ismeri. Van, aki úgy ismeri, mint a rosszpénzt, ami soha nem vész el, de van, aki úgy Ismeri, hogy ha ő, mármint Cseppentő nem lenne, egy darabon üres lenne a világ. Képiró Ferenc hát kezdi: — Ide hallgasson mindenki, apraja és nagyja! Az új földesurunk, Dzsemil Burmán, a bajomi vár ura és kapitánya, alaj bég, hogy bebizonyítsa hozzánk való jóakaratját, el akarja- látni az egész falut azokkal a híres, új kenyérnek valókkal, amelyekről mink még nem is hallotunk, vagy csak alig. De minderről többet tud beszélni az ő embere, a defterdár. — S most a mellette álló emberhez fordul, könyökével oldalba is billenti: — Na, beszélj csak, ebadta! A defterdár vékonypénzű kis ember, aránylag fiatal lenne, éktelenül nagy, fekete bajusza van, hegyesre kipederve, de az orra alatt csupasz a közepe. Nem lehet tudni, hogy magyar-e, vagy török, hiszen mindkét nyelvet beszéli. Nagyon el lehetett kámpicsorodva, mert alig tud szóhoz jutni, de végre mégis sikerül: — A mi urunk, Dzsemil Burmán, híres vitéz, a bajomi várbirtok ura és alaj bég, mivel egyre inkább hűséges alattvalói vagyunk, el akar bennünket látni olyan kenyérnekvalóval és más ennivalóval, ami egyaránt jó embernek, jószágnak, szarvasmarhának. Fejenként mindenki kap tehát ezek szerint egy cseber törökbúzát és egy meszely csicseriborsót. A törökbúzát majd csak tavasszal kell elvetni jó porhanyós földbe, a csicseriborsót pedig majd akkor, ha kinyílik az idő. Azonban, hogy mindezt meg is kapjuk valójában, ahhoz az kell, hogy Irásson fel mindenki valamit, vagy ezt, vagy azt, hadd lássa a földesúr, hogy lehet mívelünk beszélni. Megértjük mink az okos szót. Mindenki jöjjön ide, sorba, hogy a nevét beírhassuk. Megmondtam, S papirost tereget ki a könyöklőre, -•—De bizony senki se akar mozdulni. Tán azt várja, hogy ne ó kezdje, hanem ő, vagy ő, mert ki tudhatja, hogy megint ml sül ki ebből? Méghogy a török ád a falunak! Mi lesz itt? Elvesz a világ? —Hiszen ... van nekünk borsónk! — mondja egy ember, lenézőin, szemrehá-. nyón. — Van, de ... ez nem olyan. A miénk csak szegesborsó. Ez meg valami egészen jófajta. — Mondja a defterdár. Aztán egy ideig csönd. — Hogy adja? Ingyen? — szólal meg sokára az öreg Tüdő Mártott'. A defterdár meghökken egy kicsit, akadozva mondja: — Ingyen hát. Világos, hogy ingyen. Üszik már hajón errefelé a Tiszán, m.aholnapó, és átjön a Berettyón... Csak majd a termésből kell a kapott magot megadni. Azért, mert ha ingyen adja, akkor én már itt se vagyok ... — Na de miért? — Azért, mert... A Jézus koporsóját se őrizték ingyen! — mondja amaz. Mire aztán a gyűlés felzúdul megint: — Olcsó húsnak híg a leve! Megkéri az annak az árát! — Sok itt a szó. Viszont az öreg Tüdő csaknem sírva rikkantja: —Hogy az én fiamét elengedte vőna, azt is hazudta! Képíró Ferenc, a bíró, megint beleszólt, mert másképp baj lesz itt megint. — Ne jártássá kend potyán a száját! Most nem arról van szó. Hanem arról, hogy kell-é csicseriborsó meg töirökbúza? Akinek kell, jöjjek csak ide! — s ellep a könyöklőtől. De a nép hallgat, s csak bámul, senki se mozdul. Azt sem igen értik, hogy csicseriborsó meg törökbúza, de azt még úgy sem értik, hogyan változhatott meg irántuk ennyire a török? — Kutyából nem lesz szalonna! — for-, tyan fel az öreg Páskuj, amott, leghátul, és qdább lép. Mintha nem is ő szólott volna, dehogy ő. A btró, Köteles Áronnak, a papnak int, most hát azon a sor. Mert amikor már se az alajbég, se a defterdár, de még a bíró se boldogul, a pap még azt is elvégezheti, ami szinte lehetetlennek látszik. Köteles Áron szikár, barna ember és papi létéhez illőn lép előbbre, vagyis két kezét hátra teszi, mintha szószéken lenne. De itt úgy látszik, hogy nem a palástját fogja hátul hanem egy karót. S akinek a szava nem tetszik, annak meggyűlhetik a baja. De már kezdi is. — Tisztességtévő gyülekezet! Az édes anyaszentegyházunik hálát ad Istennek, hogy végre felénk fordította a hatalmas és dicsőséges török birodalom szivét. — Kezével az udvar hátsó felébe int. — Tavaly őszön már ezt a csodálatosan szép és jó akácfajövéseket adta, méghozzá ha-. jók hozták fel a Berettyón, most meg adja ezt a bőséggel áldásos gabonákat..; A törökbúzát, meg a csicseriborsót... Azonnal el kell fogadni. Ámen ... S hátrább lép. De most se teszi előre a kezét, mintha még mindig szorongatná azt a karót. A népben megmozdul valami, és egyre lágyabban, szelídebben csicseregnek bennük a szavak: — Csicseriborsó ... törökbúza ... Valamit hallottak már erről, de látni nem láttak. Cseppentő ugyan, aki hazajött a rabságból, azt állítja, hogy ő látott, sőt evett is. A törökbúza jó egyszerűen csak gör-, hőnek, aztán máiénak, mégpedig így is, meg úgy is. Vagyis, kelve Is édesen is, aztán kenyérnek meg éppen kiváló! Na de... megfőve! Ohő! Az az igazi! A csicseriborsó már egészen másmilyen, fogalmuk sincs, hogy milyen, mindez, de még más egyéb is, pillant alatt' vibrál, me-12