A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-09 / 19. szám

henj most már.“ Azután óvatosan le­feküdt kísunokája mellé és lehunyta szemét, hogy szíve mindent felejtsen Elszunnyadt, de hirtelen ismét fel­riadt A szomszéd szobából az ajtóré­sen fény szűrődött át, a fiúk újra meggyújtották a villanyt, és beszéld getés, nevetés hangja halattszott. A zajtól a kislány forgolódni kez­dett, lehet, hogy ő sem aludt, csak félt kidugni fejét a paplan alól, félt az éjszakától és a halott öregasszony­tól. A legidősebb fiú nagy lelkesedéssel és meggyőző elragadtatással beszélt az üreges fém légcsavarokról, hangja vérbőn és erősen csengett, érződött rajta az egészség és az, hogy foga ép és ápolt, akárcsak mély, rózsaszín torka A két tengerész különböző tör­téneteket mesélt külföldi kikötőkről, azután azon nevettek, hogy apjuk azo­kat az öreg takarókat adta nekik, amelyekkel gyermek- meg serdülőko­rukban takaróztak. A takarók alsó és felső szegélyére egy fehér vászonda­rab volt varrva „fej“, „láb“ felírással, hogy jól ágyazzanak, nehogy a pisz­kos átizzadt végével takarják be ar­cukat. Majd az egyik tengerész bir­kózni kezdett a színésszel, ot hancú­­roztak a padlón, akárcsak gyermekko­rukban amikor még mind együt éltek. A legkisebb fiú pedig ugratta őket, s azzal kérkedett, hogy bal kézzel midkettőjüket felemeli. Látszott, hogy a testvérek szeretik egymást, és örül­nek ennek a viszontlátásnak. Már hosszú évek óta nem voltak együtt és ki tudja a jövőben mikor kerülnek össze megint. Meglehet, hogy csak ap­juk temetésén. A hancúrozó két test­vér felborított egy széket; ekkor pilla­natnyi csend állt be, de úgy látszik, arra gondoltak, hogy anyjuk halott, semmit sem hall, s folytatták a játé­kot. Azután a legidősebb fiú megkérte a színészt, hogy halkan énekeljen va­lamit: bizonyára ismer sok szép moszkvai dalt. De a színész kijelentet­te, hogy kapásból, csak úgy egyszerre valahogy nehéz elkezdenie. „Takarja­tok be valamivel“ — kérte a többit a moszkvai színész. Arcát betakarták s most már félszegségét leküzdve, a le­pel alól énekelni kezdett. Ez alatt a legkisebb valamit csinálhatott, amitől egyikük leesett az ágyról, és ráesett a földön fekvő harmadik fiúra. Mind­nyájan felnevettek s ráparancsoltak a legkisebbre, hogy bal kézzel emelje fel a bátyját, és fektesse vissza az ágyba. A legkisebb halkan mondott valamit a többieknek, mire ketten han­gosan felkacagtak, de olyan hango­san, hogy a kisunoka kidugta fejét a paplan alól, és megszólalt: — Nagyapa! Nagyapa! Alszol? — Nem, nem alszom, nincs semmi baj — mondta az öreg és félénken köhécselt. A kislány nem tudta türtőztetni ma­gát és szipogva hüppögött. Az öreg végigsimította arcát, egész nedves volt. — Miért sírsz? — kérdezte suttog­va az öreg. — Nagyanyát sajnálom — mondta az unoka. — Mindenki él, nevet, csak egyedül ő helett Az öreg semmit sem szólt, ő Is szi­pogott meg krákogott. A kislányt szo­rongatta a félelem, felült, hogy jobban lássa a nagyapját és biztos legyen benne, hogy nem alszik. — Hát te miért sírsz? — Én már abbahagytam. A nagyapa megsimogatta a kislány fejét és suttogva felelte: — Csak úgy__Nem sírok, csorog rólam a verejték. A kislány odaült az ágy szélére az öreg fejéhez. — Az öreganyó után bánkódsz? — szólalt meg. — Jobban teszed, ha nem sírsz: öreg vagy, te is hamarosan meg­halsz, s azután úgysem fogsz többé sírni. — Nem fogok — válaszolt halkan. A szomszédos, zajos szobában hirte­len csend támadt. Ezt megelőzően az egyik fiú mondott valamit. Erre a többiek mind elhallgattak Egyikük is­mét valami megjegyzést tett. A hang­ról az öreg felismerte a harmadik fiát, a tudós fizikust, a kislány apját Mindezideig a hangját sem hallotta: a harmadik fiú nem beszélt, nem is nevetett. Ügy látszott, csititgatja a fi­véreit, akik még a beszélgetést is ab­bahagyták. Hamarosan kinyílt az ajtó és kilé­pett a harmadik fiú, teljesen felöltöz­ve, nappali ruhában. Odalépett a ko­porsóhoz, anyja sápadt arca fölé ha­jolt, amelyen már senki iránt sem tükröződött többé semmiféle érzés. Már beállt a teljes késő éjszakai csend. Az utcán senki sem járt, jár­mű se gördült. Az öt fivér sem moc­cant a másik szobában Az öreg, meg az unokája lélegzetüket visszafojtva figyelték a fiút, illetve az apát. A harmadik fiú hirtelen kihúzta ma­gát, kezét kinyújtotta a sötétben, megragadta a koporsó sarkát, de nem tudott megfogózkodni benne, csak egy kissé félretolta az asztalon, s azután elvágódott a földön. Koponyája mint valami idegen tárgy ütődött a padló­hoz, szájából egy hang sem hallat­szott, csak a kislánya kiáltott fel. Az öt fivér alsóruhában kirohant a másik szobából, felemelték testvérü­ket s vitték, hogy magához térítsék és megnyugtassák. A harmadik fiú ha­marosan felocsúdott, de addigra már a többi is felöltözött, ki egyenruhába, ki civilbe, pedig még csak egy óra múlt éjfél után. Azután egyenként, titokban szétszéledtek a lakásban, az udvaron, s egész éjjel ott jártak a ház körül, ahol gyerekkorukat töltötték, és ott sírdogáltak valamelyik zugban, panaszosan suttogták a szavakat, mintha anyjuk ott állna mögöttük, hallaná és együtt bánkódna velük, hogy meghalt, s hagyta, hogy gyerme­kei sírjanak utána: hisz ha teheti, örökké életben maradt volna, hogy senki se kínlódjék, senki se bánkód­jék utána. Reggel a hat fiú vállára vette a ko­porsót és megindult elhantolni; az öreg meg, unokáját kézenfogva, ment mögöttük; már megszokta az öreg­asszony utáni bánkódást, megelége­dett volt és büszke, amikor arra gon­dolt, hogy őt is ez a hat erős ember fogja eltemetni és nem is rosszabbul. Nicolas GulliérVJ SiavíUmentá Függ, ringatózik a szélben a hold, Barloventó vén, kerek holdja. Tenger: fügefák. (Párás vadonoknak ölén patak zúg: a Chico.) Pálmafák magasán hol alszik az árnyék bagoly ül feketében. Sápadtan az éjben fáradtan a szélben hintázik a hold. Mindig az a dal az a régi Barloventó holdja alatt. Éhes a néger vékony a karja vékony a lába beteg a néger hamuszín az arca. Néger a házban ágya a földön hideg a tűzhely. Kár, haj de kár fáj, haj de fáj haj szomorú.. (Sápadtan az éjben hintázik a szélben a hold.) — Peng a gitár és a hangot szél viszi messze. — Dórán dorandó dalol a néger zokog a néger. — Darán dorendó még sose loptam még sose csaltam. — Dórán dorindó hogyha felállók már nem is állok jót magamért. Dórán dorongó nem felelek az éhesekért. ISápadtan az éjben hintázik a szélben a hold.) (Zna JUcviia Ana Maria válladra hulló hajfonatod mint a kígyó úgy bővül engem. Ana María tűz-mosolyod szád égő parazsát rejtegeti. Ha gondolat-árny suhan át homlokodon, remegés jut a bőröd alatt és vágy szele tépi a tested Ana María te kígyó márts, lám megigéztél. Eordította: G. Mikola Anikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom