A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-09 / 19. szám
/I orfr///s/sss/e//f/£/e/e 19 Egy csendes pillanat kellett, öldöklő fegyvert ragadott és nyugodt biztossággal húzta meg a ravaszt. „Ha a szabadságot fegyverrel nyomják el, mama, csak fegyverrel lehet visszaszerezni.“ Valamit... valamit csinálni kellene, hogy a szabadságot ne lehessen többé elnyomni, hogy ne kelljen fegyver után nyúlni, pusztítani, ölni soha többé. Hogy az idegen felségjelű hajók méhe ne fegyverektől, de áruktól legyen terhes, amelyet saját és egymás jólétének növelésére szállítanak az országok. Az ezüstös szárnyú repülőgépek elől se kelljen soha pincékbe menekülni, bombák helyet békés, jószándékú utasokat, egymást megismerni, megbecsülni vágyó embereket vigyenek. Csönd van. Egy pillanatig teljes a csönd á Duna-parton. Olyan ez a csönd a nagyváros forgatagában, mint egy csöppnyi békés sziget a hullámzó tengerben. Egy pillanatig hallani lehet a Duna vizének loccsanását, amint a parthoz verődik, az öregasszony ruhájának suhogását, amint leül a padra. Csönd. És rögtön utána eszünkbe jut: Béke. A Dunán idegen felségjelű hajó úszik, a magasban szinte zajtalanul egy repülőgép húz dél felé. Fiatal, mosolygós katonaruhás férfiak sétálnak el ráérősen a pad előtt. Az öregasszony rájuk emeli tekintetét. Pillantása tompán súrolja őket, tekintete befelé hullik; az életében, a múltjában keresi ezeket a katonákat. Az egyik a férje arcát viseli, aki majd’ ötven éve szakadt le szívéről Ilyen mosolyogva. Ő is mosolygott, mert valami hazug rájuk tukmált politikai divat így diktálta, de belül női ösztöneinek mélyén kiabált és tiltakozott, mert érezte, hogy a legrosszabb dolog következett be, a legnagyobb szerencsétlenség, ami embert érhet. Ezt hangosan sosem mondta, mert meg sem fogalmazta. Hiszen kész fogalmazást kapott újságokban, szónoklatokban, hogy miért szükséges, miért jó és dicső dolog a háború. A tapasztalatok aztán ellenkező meggyőződést formáltak ki benne, s a magányos évek megrajzolták szemöldökei közt az első éles redőket. Aztán a két fiát látja katonazubbonyban. Az egyik, ma már csillogó szemmel hallgatja tízéves fiának — az ő unokájának — hegedűgyakorlatait. A másik fia képe is felmerül, fiatalon, húsz évesen, azóta mindig, mindig csak húsz évesen. Mert a halottak nem öregszenek. Ifjú teste ott porlad valahol Voronyezs környékén. Ha erre gondol, virágos sírt lát maga előtt, olyat, mint amilyenek a falujában vannak. Talán, mert a nők, az édesanyák mindenütt egyformák, és mert ő is mindig tesz néhány szál virágot, vagy ha virág nincs, hát egy-egy szívből jövő fohászt ejt a síroknál, az idegen földben pihenők fölött. Ellenséges föld? Ellenség? Ilyesmit nem ismer el. Ezek mind csinált dolgok, jóakaraté emberek békességben is élhetnének egymással. Miért kellett elpusztulni az ő egészséges, drága, húszéves gyermekének? Miért nem láthatja soha fiatalabb fiától származó unokáinak arcát? Miért nem születhettek meg, miért nem folytatódhatott egy ígéretes szép élet? Ezeken töprengett a legfájóbb hír vétele után, míg a másikért, az élőért reszketett, és szeme alá, szája köré észrevétlen egyre mélyebb redőket vésett a fájdalom, a rettegés, a gond szobrásza. Az emlékezet még egy katona arcát hozza elő, egy furcsa katonáét, amilyet negyvenötben látott először. A katona szoknyát viselt. Idegen neve volt és a szavát sem nagyon értette, habár az öt mamának szólította. Hat hétig, amíg náluk lakott, megragadott minden alkalmat hogy férje révén, aki a hadifogságban megtanulta a nyelvüket, beszélgessen vele, kérdezősködjék tőle. „Hogy engedhetett el az anyád, lelkem? Lány létedre miért nem maradtál inkább othon?“ Másként gondolkozott a lány, másként ő, mégis megértették egymást. Azóta, hogy a kapuból utoljára intet neki búcsút, sokat gondolt rá és arra, amit mondott, így az évek távolán át még jobban átérzi a lány szavainak igazságát. „Az élet a legnagyobb érték, igaz, de csak addig, amíg szabad emberként élhet. Amíg emberi méltóságának meggyalázására nem törnek. Akkor a szabadság fontosabb lesz az életnél is.“ Megragadja megtört testének támaszát, a botot. A bot koppan az aszfalton. Eres kezében, száraz ágakhoz hasonló ujjaiban, melyekkel a foganytút markolja, még ott él minden féltő ölelés, kenyérdagasztás, mosás, minden mozdulat, amivel egy aszszony az életet szolgálja. Az életet, amelyet kínok között, vérben, de alázatos boldogan s a teremtés büszkeségével hoz világra. S amelyet legszebb virágjában csak úgy el lehet rabolni tőle s odadobni az értelmetlen halálnak. Görcsös ujjai markolják a fogantyút és az ujjak szorításában ott van egy fiatal kéz ujjainak mozdulata is, mely amikor Csönd van. De béke van e igazán? Ugyan nem hallani ide az Ázsiában, Afrikában dörgő fegyverek hangját, a fehér, fekete, sárga emberek halálhörgését, a földalatti atomrobbanásokban fenyegető rém sem vonja árnyékba a tavaszian sugárzó napot. Csönd van, de béke van-e igazán? Az öregasszony arra gondol, hogy a föld minden táján összefogtak az asszonyok, mint még soha, összefogtak az életadók az élet érdekében. Ű már erőtlen, de a sok közös céljukért szenvedélyesen küzdő nő, anya, nagy erőt jelent azoknak a férfiaknak az oldalán, akik meg akarják teremteni és meg is akarják tartani az igazi békét. Csönd van. Hallatszik az öregasszony ruhájának suhogása, amint felkel a pádról. Egyik kezében bot, a másikban bevásárló táska, benne tej, kifli, vaj. Nemsokára jön az unoka az iskolából, kell az uzsonna. A repülőgép tovaszáll, a hajó eltűnt a kanyarban, az öregasszony elmélkedésének parányi szigetét megint elnyelik a nagyváros zajának hullámai. QRDÚDY KATALIN 9
